Divatcsarnok, 1858 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1858-01-05 / 1. szám
?*+♦ •H C ) •— ságra, vagyunk utalva különösen mi magyarok ; ide különösebben ma, midőn — hogy egyebekről ne szóljak — a világpolgárosodás roppant mérvű terjedése, főleg a távolságokat elenyésztő gyors közlekedés mellett, szinte aggodalmat gerjeszthet lelkünkben aziránt, ha vájjon hatalmas térfoglalásainak képes lesz-e ellenállani a mi nemzetiségünk, melynek legfőbb, legbiztosb jellege — a nyelv?! Ennek épségben tartására kell tehát fordítnunk minden igyekezetünket; s ha talán a mai pénzviszonyok közt csak áldozattal tehetnénk is eleget eziránti kötelességünknek: gondoljuk meg, hogy ez áldozat nemzetünk életét biztosítja; azon életet, mely megszűnvén, megszünendettünk lenni mindnyájan azok, amiknek büszkén szoktuk nevezni magunkat — magyarok ! Ily drága életért nincs, nem lehet eléggé nagy áldozat ! S én mélyen meg vagyok győződve, hogy nem lesz fia, nem leánya e honnak, ki meggondolva a nagy célt : ne siessen örömmel hozni áldozatfilléreit az oltárra, melyen nyelvünk életlángja lobog — az irodalom erőteljes fejlesztésére ! Részükről azok, kik ez életláng fentartásával foglalkoznak, hiszem , megteendnek mindent, hogy nagy és magasztos hivatásukban hű gonddal és szigorú lelkismerettel buzogjanak ; ha ezt, és igy nem cselekednének, és az áldozathozókban maholnap megcsökkenne a lelkesedés: ők, egyedül ők leendnének okai a szent életláng kialvásának s azzal nemzetünk — elenyészésének ! Az isteni gondviselés, melyben — minerőnk és munkánk mellett, egyedül — bízhatunk, s mely annyi vészből és viharból kihozá nemzetünket, meg fogja engedni, hogy e buzgó, e férfias kölcsönhatás megteremje gyümölcsét nyelvünk örök virágzását, nemzetünk erőteljes életét. Ezt leírva, még mindig remélhetjük, sőt biztosan hihetjük, hogy a mi csorbát rajtunk egyszer-másszor a mostoha idők ejtettek , kisimítandja a nemzetiség és nyelvünk ápolása körül méhcsalád módjára összemunkáló nemzeties fürgeség ; mert azt, hogy magyarok maradjunk — csak nyelvünk adhatja meg, s ennek — minden körülmények között — mi vagyunk urai, éltetői. Magunktól függvén tehát életünk , halálunk , ne gondoljunk a gyászos enyészetre — hanem munkálkodjunk, mint bátorakhoz illik, áldozatkészséggel, csüggedetlenül. S az Isten szent áldása ott fog szüntelen lebegni csöndes, nagyhatású munkálkodásunkon! CSÁSZÁR ? I« •H*