Divatcsarnok, 1858 (6. évfolyam, 1-52. szám)

1858-01-05 / 1. szám

a szerető sírja.­alu végén egy dombtető, Rajta nyugszik a temető , Lágy fakereszt igen alant, Alantabb az egyszerű hant. Haloványan, egyedül áll, Mint a letört liliomszál, Vagy, mint magános sirhalom, Melyet emelt a fájdalom. Sok lány kijár a faluból, S a kedves sírján leborul , Csak egy barna szomorú lány Keress írt szűd fájdalmára, Nem térdel senki sírhantján. Borulj kedvesed sírjára!4 „Leborulnék, de nem lehet, A sors neki sírt nem emelt ; Mert a vitéz, kit szerettem, Ott maradt az ütközetben.“ ,Letört virág! gyönyörű lány, Látom, hogy a kebeled fáj : A TENGEREN. — Novella. — Irta „ÉSZTHER“ sat. szerzője. I.­­ tengert nem látott, ki ég és örvény közt csalékony hullámain nem hányatott, vagy nem töltött hosszú időt viharos partjain; — az többnyire a tenger fogal­mával végtelen vizlapot s az egyhangúság eszméjét köti össze. Tévedés! •— Nincs Istennek életteljesb, változa­tosabb eleme a tengernél. Nézd ma, nézd egy hét, egy hónap múlva, nem _­­ találsz két napot, sőt két órát, hogy e folyó zománc megtartsa színét, alakját, s csak egy percig igazolja a nyugalom s egyhangúság fogalmát. __ •+_*

Next