Divatcsarnok, 1858 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1858-01-05 / 1. szám
*ft«—----------------------------------------------------------------------------------— ——N I 5 C I —— Mikor a nap fölmerül, égve mint a rubin j elönti híg tüzével a hullámok fodrait, vagy ezüsttel teríti be — mint szikrázó fátyollal — a végtelen vízlapot , úgy tetszik, mintha tündér-vázot képezne világával s egy egy szemvakitó tükör feküdnék habjai fölött. Hát még ha a nap leáldozik és szemed bámulva kiséri a roppant tűzgolyót, mely vörösen, de sugártalanúl és csöndesen merül el; s ha lenyugodott, fölötte, mint a hajnal hasadtakor, tágas rózsaterítő borúi a habokra. Oh minő szép ez ! és mégis csak egy kis része a tenger csodáinak , tündérzetének. Nézd amott, miként küzdenek a színöntetek egymással : a legsötétebb ultramarin, a szivárványtól kölcsönzött zölddel s a topáz sárga fényével. S mikor szemed a mindig változó színek egymásba ömlő árnyalatait követi : hatalmas sugár tör ki a fellegek közöl, végig száguld a habörvényeken, s ott ég , pár pillanatig, mintha a tejes utat telítette volna a mély titkú örvény fölé. Ha aztán távol a kék határon a köd összegyűl, s az ég szeme homályba borul , akkor a vitorlás hajókra szegezd szemeidet, miként keskenyednek a fejér szárnyak, miként tűnnek el szemed elől olykor pár száz ölnyi távolon a sajkák, mintha a hullámok sírjába temetkeznének, míg újra a sodorva hullámzó habéleken látod azokat ingani. Egyszerre a hullámok dagadnak, mintha valami tengermélyi akna fűtene alattok, és nőnek, és mindig nőnek — míg bércek gyanánt emelkednek , kergettetve a fékvesztett vihartól, és zúgva főnek és harsogva szakadnak szét a sziklákon, vagy omlenek el a homokszegélyzeti partokon. Láttad a tengert pompájában, nézd most haragúban, mert legszebb akkor, ha dühe teljes erőben tör ki. Ég és föld haragszik ilyenkor ; a múló ködből fekete szemfödél lett ; nem látsz egy csillagot, csak a villámok szőnek pillanatról-pillanatra lángernyőt s leplezik le a varázst. Hajó jön — küzdve az iszonyú elemmel, árbocai széttörve, vitorlás foszlányokban, szól a veszélyt hirlő álgyu — végig reszketvén a partok viszhangjában. Élet vagy halál! ki tudja még? S jőnek ladikokon a menekülők , mig az óriási hajó megfeneklik , vagy végkép elsülyed, s a jövő nap a hullákat veti a partokra. S az ember másnap újra kifeszíti vitorláit, újra fűti gépeit, s megy — hű képe az életnek — küzdve, — kihíva, legyőzve a sorsot vagy legyőzetve ; de mindig — mint Anthaeus a föld fia egykor anyjáétól — a tenger húsöleléseitől fölifjodva, s edzettebb vakmerőséggel. » » • » ------------------------------------------------------------------------------------- --H*