Divatcsarnok, 1860 (8. évfolyam, 2-52. szám)

1860-02-14 / 7. szám

Székvárosi télihibák Somogyból. ii. Második tál.­ ­Stiglicz Pepi és Szarka Gábor! Egy frakk árvereztetik. Szalaman­­der Gebrüder. 20,000 írt. Hideg fánkban körmöczi. Farkas Miska. Szép menyecskék, gyöngyleányok. Nagy archívum. Pruszli Jónás és Karmazsin Borosa. Werther-láda. Pimpim pár. Cadentia a csokolá­déra. Könyem is csurog. Legszebb óra. Vivát, mester úr ! —­­ Stiglicz Pepi és Szarka Gábor találkoznak az utczán. — Tudod-e mi újság, Pepsi? — szólita meg Szarka Gábor Stiglicz urat, (kit négy pinkafői deres nem húzott volna ki a vatter­­mörd érből.) — No mond ! — Hát egy elegáns frakk csingalódzkodik a kávéházban már három napja ; valaki ott felejtette s most árverezni akarják, mert senki sem meri a magáénak vallani. — Engem akarsz lefőzni ? (Bokáig ért a frakkja.) —­ Isten ments, Bruder ! — Melyik kávéházban ? — Gebrüder Szalamander-féle kávéház előcsarnokában. Úgy, igaz, Pepsi, voltál az ifjak vigalmában jan. 31-én? — Dehogy! dehogy! bár lettem volna, ezt a tettemet bánom legjobban életemben . . (meg a 20,000 frt. adóságot. . .) — No pajtás, akkor nem is láttál semmit. Azt hitted volna, az ég minden napja földre szállt, oly fényben volt a terem. Annyi volt ott az arany, mint Californiában; elég lett volna négy váltóház szá­mára. . . A szoknyákat összerongyolta a sarkantyú. . ., a sziveket a szemek. . ., a zsebeket Gundi bácsi Kellnerjei ! ! S a mi több, egy hideg fánkban egy darab körmöczit is találtak. (Itt Pepsinek oly hosszú lett a képe, mint sok pesti újdondászé, kik Mérty kisasszonyt előre agyondicsérték.) Jó zene Farkas Miskától; szép menyecskék; gyöngy-leányok ; vidor fiatalság ; csak úgy hullt az öröm és gyönyö­rűség, kedv, mint nyári hajnalon a harmat. . . Egész tündérvilág volt az a kis terem ! Hanem a ruhatár ? Fidon u­tán a nagy archi­vumban sincs több szám, mint itt volt , s annyira összegyűrték, ta­­podták a kezelők a ruhákat, — hogy a köpenyből lett dolmány , — a kanászkalapból kis cseperke, — téli­ kabátból mellény, és pedig a sár- és földtől elváltozott színekkel ; p. o. a kékből lett lilaszin ; a sár­gából karmazsin-vörös ; a narancsszínből zöld ; a hupikékből (özön­­vízi szótár) fehér,­­— csak a fekete maradt meg — feketének. Kép­zeld ebből, reggelfelé azt a rettenetes zavart ! A nagy sorsjátékon nem keverik össze jobban a számokat, mint itt össze voltak keverve; s a­ki köpenybe ment a ruhatárba, dolmányba kellett haza mennie; a frakkosok attillában; — tökéletes Bábelkép volt ez; Kakas Már­tonnak kimeríthetetlen — életgyár. Azonban a jól bekapott ruha­rendezőktől okozott e freskó koránsem vont le semmit a gyö­nyörű dalidó szépségeiből, melyért a rendezőknek köszönetet kell szavaznunk ! — Ne beszélj már ennyi szépséget, Gábor ! bizony ónussá (pro­­letárius szótárból) teszesz; most meg én mondok neked újságot; hal­lottad-e, hogy az alsó vidéken Pruszli Jónás oly gazdagon háza­sodik ? — S a menyasszony? — fülelt Szarka Gábor. — Karmazsin Borcsa, tele aranynyal és ezüsttel, mint egy Werther-féle pénzesláda; a vőlegény Zselier-Bretyáron lakik, s odaröpíti kényelmes kastélyába a kis vadgalambot! — Pim-pim pár, boldog pár. Még jól el sem hangzott e párbeszéd, midőn a mester úr jött, tanítványával s rákiáltott : — Feri te, kadentiát, de a javából, erre a szóra hogy : „Cso­koládé“, olyan kadentiát, milyet csak Lévai teremt az irodalomban. — Készen vagyok, mester uram!­­ „Édes vagy, édes vagy nekem Csokoládé ! Magyar ruhában kár az a nagy parádé. Egy öles a kontó, kis lány ! s ez apádé . Mégsem tánczolsz többet ! a bú meg anyádé ! Nincsen oly drágaság, miként Kaposváré, Egy új forint itt a középszerű kávé. Húsz forintba jön egy zajos szerenádé, S tizenöt krajczár egy pohár limonádé ! (Itt egyre brávóz a mester úr !) Azt hinnéd, hogy a füst, a mit látsz, pipádé ; Pedig fejed gőzölg, hatás a borágé. Nem szivé a tűz, mit látsz, hanem bükfáé, S mi a fa árát illeti, A leges­legkisebb ár a­­ tréfáé ! . . Van azonban egy tűz, és ez a hazáé . Minden, ki csak ember, legyen e szent lángé ! !“ — Praeclarissime ! Így nem dalolt még más, csak — Amadé ! — Hát mester úr is kadentiáz ! — szólt mezőn nézve a tanít­vány.­­— Elvétettem fiam, hogy az Isten áldjon meg ! a könyem is csorog, hogy mi lesz még te belőled, h­a megélsz ?­­— Látod-e, édes fiam, azokat a fényes kocsikat, melyeket ott félsárkányok húznak az utczán ? — Látom ám, mester uram! Úgy égeti valami a szememet; én sohasem láttam még olyan fenyeséget. — No, lásd fiú ! okulj, tanulj ! azon kocsik mindegyikében a honszerelem ül, mely­­tanítód után téged is meg fog szállni, ha eléred azt a kort. A kocsikban két honleány van ; egyikben K. Manyiné ; másikban K. Mária, kik nem magán ügyben járják be a várost. Ilyenekből lesznek, lásd gyermekem, a csillagok az égen! . . — Köszönöm, kedves mester úr ! ez volt az egyik legszebb óra azok közül, miket leczkéin töltöttem. Magam is azt mondom, hogy „vivát“ az ilyen mester. — PÁNCZÉL FERI. Levelezések. Nagyvárad, febr. 2. 1860. A zsidó, bár elnyomatva és üldöztetve, mindig zsidó ma­radt, mert rendületlenül és hűségesen őrzé meg ősi szokásait s olyan mezt öltött magára ezer s néhány száz év után is, minőben atyjait Jeruzsálemből kikergették. Megtartá vallását, — s bár ősi nyelvének nyakát többször kegyetlenül kitekerte —­ a barehes és toga meg­menté az enyészettől. Mióta közöttük dogmatikusok és talmudisták, doctrinairek és rationalisták vannak, mióta frakkban járnak, ka­puiban, zrínyiben vagy guekkerben, mióta annyiféle nyelven beszél­nek, jobban féltem őket, mint akkor féltettem volna, mikor mág­­­­lyára keresték. —Jisijszokások, nyelv és öltözet, ez a nemzetek hallhatatlansága. ———~ 1860. év január 31-én, a „nagyváradi sasvendéglő“ nagy teremé­ben én is szerencsés valók tapasztalhatni, miként megtörténhetik, hogy az embernek húsz éves álmai egyetlen éjszaka valósulnak. Emlékszem, hogy gyermekkoromban sokszor hallottam, sőt talán ol­vastam is, hogy ez, vagy amaz hadvezér, fejedelem vagy király udvarában olyan dalidók tartattak, melyekben a vendégek csak nem­zeti öltözetükben jelenhettek meg. — Mi — (ez a nemzedék) — ilyen dalidókat legfőbebb színpadon fogunk csak láthatni, ott is a legkis­szerűbb kiadásban — gondolom magamban — s lelkem elborult. Ha olyan kép akadt kezembe, melyen ilyeténszerű dalidó volt lerajzolva, órákig elgyönyörködtem a daliás alakokon, kik nehéz vállaikon köl­tői dolmányokat és mentéket viselének, — a nőkön, csipkés, boglá­ros és fodros főkötőikkel ; magyar derék és vállaikkal ; a kedves leá­nyokon, kik pártáikkal oly igézől­eg verék ki magokat, mintha a természet arany vagy ezüst sugarakból dicskért font volna szűz eré­nyeik fölé. Beléptem a terembe, elsülyedt lelkem előtt egy egész század —­a jelen kinyujtá karjait, a költői múlt belé csapott, s magyar zene mellett, magyar társalgás között, magyar öltözetben magyarok tán­­c­oltak.

Next