Dunántúli Protestáns Lap, 1892 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1892-10-09 / 41. szám
Harmadik évfolyam. 41. szetm. Pápa 1892. október 9. DUNÁNTÚLI ELŐFIZETÉSI DÍJ: Helyben és vidékre postai szétküldéssel egész évre 4 frt, félévre 2 frt. Az egyház és iskola köréből. HIRDETÉSEK DÍJA: 4 hasábos petitsor többszöri közléséért 5, egyszeriért 7 kr sorja. Ezenkívül bélyegdij 80 kr. A DlíFfflLI EV. KI EGYHÁZKER. HIVATALOS KÖZLÖNYE. ^5 MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP. TARTALOM: Az egyenlőtlen fegyverek. (Folyt köv.) Rácz István. — Komárom vagy Pápa? Gyalókay László. — Egyházi és nemzeti ünnepély Enyényen. Szűcs Derző. — Tárcza. Egy adat Vámos múltjához a Hussita háborúból. Thury Etele. — Vegyes közlemények. Az egyenlőtlen fegyverek. .. Vallásunk értelme szerint a lelkész első sorban és kiváltképen igehirdető, prédikátor, s mint ilyennek működése gyülekezetet igényel, gyülekezet nélkül nyilvános protestáns isteni tisztelet nincs. S mivel a lelkész működése főleg a templomi munkálkodásban áll, én a gyülekezet lelki szükségleteinek egyénenként vagy családonkénti kielégítését nem is tudnám beilleszteni a protlelkész teendői közé, — eltekintve természetesen a betegek és rabok speciális lelki gondozásától. Templomon kívüli munkálkodását — mi belmissiónak nevezhető — én az iskolára és az egyesületi életre, mint szűkebb körű gyülekezetekre szeretném concentrálni. Talán mindnyájan egyetértünk abban, hogy a vallástanítás — mai stádiumában — nem felel meg a czélnak. Leírták már többen ennek okát is: tanítók túlterheltsége, osztatlan népiskola, sok tananyag, kézikönyvek, stb. Ehez hozzáteszem még én, hogy még a saját tanítóképezdéinkből kikerült tanítók közül is igen sokan, mintha nem tudnának, vagy nem akarnának a dolgok azon mélyére hatolni, mit a vallástanítás megkívánna, e nélkül pedig csak bizonytalan zengésű trombiták ők az iskolában. Segédlelkész koromban egyik városi egyházunk tanítója erősen vitatta szemben velem, hogy a görög nem egyesült egyházból hozzánk áttérő egyént újra meg kell keresztelni. Hát az állami tanitóképezdéktől várhatunk-e lánglelkű apostolokat, jókatecetákat? És szóljak-e azon újabb keletű, de már-már járványosan fellépő bajunkról, mit egyik egyházmegyénk úgy ír le, hogy „tanitóképezdét soha nem látott egyének, 2—300 írttal dotált kétes existentiák vezetik a vallástanítást iskoláinkban.“ S csoda-e, ha az ilyen egyéniségek avatatlan kezei között sír a vallástanításnak jobb sorsra érdemes ügye. Pedig az egyszer elmulasztott vagy hanyagul teljesített vallásos nevelést sem cura pastoralissal, sem prédikációval teljesen helyrehozni nem lehet. A gyenge csemete hajlítható, de az érett fa nem energol. Pál apostol és Kornélius esete igen ritkán ismétlődik a mindennapi életben. De hogyan, mi után segíthetnénk e bajon ? Legközelebb egyik lelkésztársunk hason tartalmú czikkében azt ajánlotta, hogy az evangelizálás nagy munkájában a tanítónak segédkezzenek a szülők és a lelkészek. Elismerem, hogy az énekeknek és imáknak otthon gyakoroltatásával, a vallásos színezetű házi neveléssel a szülők is tehetnek jó szolgálatot, de hogy a szülők, a rendszeres vallástanításban — otthon — segítő társai legyenek a tanítónak, ettől én nem sok jót várnék. Nem egyforma a szülők műveltsége s a műveltek között is ritkán található helyes paedagogiai érzék és hajlam. Amennyit nyernénk a réven, körülbelül ugyananynyit veszítenénk a vámon. A lelkésznek azon 41