Dunántúli Protestáns Lap, 1918 (29. évfolyam, 1-52. szám)

1918-01-06 / 1. szám

2. oldal. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. A parasztok közösségéé a föld. A városi lakosságé a ház és a telek. Az államé minden tőke. Az államé a sajtó. És Lenin ideálja, hogy hasonló változáson menjen át Európa valamennyi országa. És éppen azért a béke az ő szemében nem cél, hanem eszköz csupán, amelynek mindenütt majd ugyanarra az ered­ményre kell vezetnie. Oroszország feladata, hogy meg­gyújtsa az általános társadalmi forradalom fáklyáját. A mi történeti hivatásunk — úgymond Lenin — ma­gasra emelni a társadalmi forradalom tűzcsóváját és meg fogjátok látni, hogy mihelyt megkezdjük munkán­kat, a világ minden többi népe tolongva követ a barikádokra“. íme a Leninék programmja... Hogy utópia, hogy soha se valósul meg! Mindegy. Programm, amiért milliók szállnak síkra és küzdeni fognak fana­tikusan. Amiből természetesen következik, hogy azok­nak is jól fel kell örezniök magukat, akik a társada­lom kialakult rendjét, a szükségesnek bizonyult javítá­sok, változtatások eszközlése mellett, továbbra is fenn akarják tartani. A harc harcot provokál. Fel vagyunk-e vértezve e nagy harcra ? Vagy leg­alább eszünkbe vettük-e, hogy illően készülnünk kell rá ? Gondolunk-e arra, hogy a vallásnak is meg kell bizonyítani a maga erejét, hatalmát legalább abban, hogy akik egyenesen ennek a szolgálatába szegődtek, akik a vallás igazainak zászlótartói, azokban a tiszta, feddhetetlen élet, nemes emberbaráti szeretet lekötele­zően, hódítóan ragyog ? Eszünkbe vettük-e, hogy a vallás nemcsak vasárnapra, meg ünnepnapokra és a templomba való, hanem annak erejének meg kell bi­zonyosodni hétköznapi életünkben is! A megindult nagy harcban, miként a vége nélküli világháborúban is, nem a szépen csengő, fülbemászó frázisok fognak dönteni, hanem a tények, a cselekedetek. Nem beszédben áll az Istennek országa, hanem a léleknek erejében. A lélek erejében, mely a kisér­tésnek, jöjjön az bárhonnan is, ellene áll és csak az Istent, az igazságot szolgálja. Ha eddig csak félvállról vettük volna is a szo­­cializmust és nem foglalkoztunk volna vele egészen komolyan , ütött a tizenkettedik óra, hogy vegyük ko­molyan és nézzünk a szemébe. Lekicsinyléssel, kéz­­legyintéssel nem lehet már elintézni. De szidással se. Komolyan szóba kell vele állni és érvei ellen érveket állítani, már amennyiben elfogadhatatlanok, mert veszedelmesek ; azokat a követeléseit pedig, amelye­ket magunk is helyeslünk, támogatnunk, megvalósu­lásra segítenünk kell. Olyan jól esik hinnünk, hogy ebben az eszten­dőben már csak vége szakad a háborúnak. Bárcsak lenne nekünk a mi hitünk szerint! A társadalmi háború azonban még csak most kezdődik igazán. Készüljünk föl rá, szedjük össze erőnket, hogy diadalra vihessük az egész emberi fáj­­dalmat boldogító igazságokat. K. J. 1. szám. Tompa, a nemzeti költő. Irta: Dr. Kőrös Endre. A nagy tanúságok között, amelyekkel a világ­háború gazdagította az emberiséget s benne a létéért gigászi erővel küzdő magyarságot, a nagy tanúságok között, amelyek akárhányát csak akkor fogják való jelentőségük szerint felfogni és mérlegelni, ha e rop­pant világégés utolsó lángja is ellobbant, ezek között a késő nemzedékek okulására szánt felemelő vagy lesújtó tanúságok között van egy olyan is, amit már ma bízvást levonhatunk jelenéseink iszonyatos, káprá­zatos tömegéből. Amikor megrendül lábaink alatt a föld, összedőféssel fenyeget a ház, amit az ősök keze munkája épített, amikor a pusztulás kísértetének fekete árnya suhan át egy ezredéves hazán, amikor a két­ségbeesés végső, soha nem képzelt erejével állanak egymás mellé dönthetlen védő­sorba apák és gyerme­kek, amikor a régi dicsőség legendás képe kiújul, ak­kor, úgy-e bár, szinte önkéntelenül keresi szemünk a költőt, aki a minden szívet eltöltő, felmagasztosult érzelmeknek méltó tolmácsa legyen. Megtaláltuk-e vár­jon e mi nagy háborúnk ihletett ajkú költőjét, fel­­szárnyalt-e most is véráztatta mezőkről a vészek pacsir­tája, én ezt ma nem kutatom. De ha kérdésemre igenlő választ is kapnék, annyi elvitázhatatlan, hogy a világ­háború magyar dalnoka nem azok sorából került ki, akik a béke utolsó idejében, amikor pedig már dübö­rögni kezdett a föld kebele­s távolba látó szemek elé nagy események előre vetett árnyai rajzolódtak, a költő nemzeti hivatását gúnyosan tagadták s irodalmunkat értelmetlen vagy egyértelmű írásaikkal megmételyezték. Napfény elől odújába surran vissza a denevér. Nem­zeti felbuzdulások egetverő lángjaiba nem tudtak nézni éji párázatok lovagjai, nyugati fantazmagóriák dadogói. Aki dalolni mert, aki dalolni tudott, az magyar érzés­sel dalolt magyaroknak. És ez így volt mindig. A jelen tanúsága — és ez irodalmunknak éppen a háborút megelőző években beállott dekadenciája után örvendetes meglepetésként hathat — egyező a múltéval. A költői hivatás teljes­ségéhez tartozik, hogy egyéni élemények szűkebb kö­réből kibontakozva, az egyetemes nemzetinek legyen tolmácsolója. Ezért van az, hogy minden kornak meg­van a magas nemzeti költője. Költő, aki hangot tud adni annak, ami milliók lelkét eltölti, aki egy nemzet szivéből tud szólani egy nemzet szivéhez, akinek dalá­ban megnemesül a közös érzelem s a közösség tulaj­donává válik az egyéni eszme. Mikor százados álmából ébredni kezdett a ma­gyarság, mikor pirulva a múltért, érdemesnek kezdett mutatkozni a jövőre, mikor a meddő szavak helyébe termékeny tettek látszottak következni, akkor ébresztő harsona gyanánt feszengett Vörösmarty éneke. Nemzeti küldetést töltött be az ének, a nemzet feltörő remé­nyének költője Vörösmarty. Mikor a nemzetre váró nagy munkának elvég­zésére keveseknek látszottak azok, kiknek eddig egye­dül volt joguk dolgozni és henyélni egyaránt, mikor azok is odakivánkoztak a nemzet sorsának intézéséhez, akik eddig, „bár nagy erőt éreztek mind a két karuk­ban“, kénytelenek voltak azt elvesztegetni „szérűn és malomban“, akkor a minden erénnyel ékes, hűséges, becsületes magyar nép dalnokaként fellépett Arany. Nemzeti hivatása csak a nemzet halálával érhetne vé­get, a nemzet munkás erejének dalnoka Arany. Mikor a munkát, mint a nemzet legjobbjai fára­

Next