Dunántúli Protestáns Lap, 1920 (31. évfolyam, 1-23. szám)

1920-11-21 / 18. szám

Harmincegyedik évfolyam, 18. szám. . N Pápa, 1920 november 21. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE. Szerkeszti és kiadja a dunántúli református püspöki hivatal (Komárom), ahova a lap szellemi részét érintő közlemények küldendők. Ez Megjelenik minden vasárnap. [=] * A kiadóhivatal vezetője Faragó János, akihez a reklamációk intézendők. [1] Tisza István szeretete. A reformáció jelmondata: a mi hitünk fejedelme egyedül Jézus Krisztus. És miután ő maga megmondta, hogy az igazságnak Lelke, akit az Atya küld, aki nálunk lakik és benn­ünk marad, mindenre megtanít minket és eszünkbe juttatja mindazokat, amelyeket ő mondott nekünk —: nekünk nincs szükségünk arra, hogy bárki is közénk és Isten közé álljon. Lelkipász­toraink vannak, de nem azért, hogy közbenjárók legyenek, hanem, hogy tudományukkal elménket Jézus tanításainak elfogadására, életükkel szivünket Jézus életének követésére bírják. Mikor Tisza Istvánról,­ mint az ő főkurátorsága alatt állott egyházkerület tagjai,­­halálának második évfordulóján kegyelettel megemlékezünk, hitünk fáj­dalmát, Jézus­t kell szemünk elé állítanunk. Jézus a szeretet hirdetője és személyesítője volt tanítványai lelkében. Mikor Jézust megölték, nemcsak földi élete szenvedett ki tanítványaira nézve, — meghalt a sze­retetnek az­ az eszményképe is, amely lelkükben élt, amelyet lelkük Jézusról mintázott. Az igazság Lelke, amely náluk lakott és bennük maradt, az tanította meg húsvétban a tanítványokat arra, hogy Jézus lelkét nem ölhették meg, a szeretet eszményképe él. Ha meghalt ez az eszménykép, ha nem hihetnek abban, hogy élt egy Jézus Krisztus emberi testben, aki a teljes szeretetet nemcsak hirdette, de testvérei érdeké­ben egész a keresztfa­ halálának elszenvedéséig való­sította, ha nem hihetnek abban, hogy ez a kínos és mégis megbocsátásba átszellemülő halál diadala, meg­dicsőülése, örök élete, az Atyához menetele volt lel­kének —, akkor az emberiség élete nem egyéb, mint egyik bukásból a másikba való reménytelen össze­­törettetés. Tamás szerette az Urat, de sötétnek, remény­telennek tartotta mindig az Evangyéliom sorsát, mert Jézus önfeláldozással, halállal akart győzedelmeskedni. Meg tudott volna halni Jézussal, de­­ miért akkor ez a lemondásban, szolgálatban, segítésben eltelő élet ? Nem tudott hinni abban, hogy valaki a szeretetet mindvégig valósíthassa abban az egyetlen reményben, hogy élete a halálban diadalmaskodik. A Gecsemánéból eljutott a többivel együtt.­A lelke úgy összetört, hogy nem volt ott Péterrel a főpap udvarában, sem a min­dent végigszemlélő Jánossal a keresztfa alatt, de még akkor sem volt együtt a többivel, mikor azok már meggyőződtek róla, hogy „eljött rala Jézus". Mikor megmondták neki a többiek, hogy látták az Urat, nem hitte el, hogy Jézus mindvégig hű volt ahhoz a szeretethez, amelyet hirdetett, hogy a gonosznak nem állt ellene gonosszal, hogy ajkának a kínok között sem volt zokszava, átka, hogy szeretete megdicsőült a halálban. „Ha nem látom az ő kezem­ a szegek helyeit..., semmiképen el nem hiszem.“ Meglátta és leborult a végtelen szeretet előtt. „Monda néki Jézus: Mivelhogy láttál engem, Tamás, hittél: boldogok, akik nem látnak és hisznek." A reformáció egyházainak tanítása szerint a keresztyénség lényege Jézus követése. Valósítani a szeretetet mindvégig! Vannak-e ilyen emberek? A világ nem hiszi. Mert maga önző. És mert nem hiszi, bol­dogtalan. Az önzést juttatja uralomra. De nekünk hirdetnünk kell, hogy vannak ilyen emberek. Ha nincsenek, bukott a reformáció. Örömmel teszünk azért bizonyságot róla, hogy alapjelleme Tisza Istvánt is az ilyen emberek közé sorozta. Emberi erő­­telenségei és gyarlóságai mellett a szeretetben rendü­letlen követője Jézusnak.­­ Nem hitte ezt az ő magyar nemzete. És az ör­vény széléig jutott. Nem hitte protestáns egyházának népe. S ez is az örvény széléig jutott. „Boldogok, akik nem látnak és hisznek.“ I. Jézus követőjének az a jellemvonása, hogy vallási meggyőződését uralomra juttatja az élet minden vonat­kozásában. Tisza vallási meggyőződése a protestan­tizmus szabadabb irányához tartozott. Érdekes az, hogy komoly embereknél, aminő ő is volt, ez a sza­badabb irány csak a hitvallások irányában lesz sza­badabbá —, de míg itt könnyít a lelken, hatványo­zottan ró kötelességet és felelősséget az életben. Tisza hite Jézus tanításain nyugodott. Hitte, hogy Isten a „mi Atyánk“, aki tévedése, botlása miatt nem veti el gyermekét, hanem, mint a pásztor az elveszett századik ruhának, utánna megy, hogy megmentse. Hitte, hogy becsületes, szünetlenül éber lélekkel kell életünk ösvényét őriznünk, magunkat a kötelesség útjain megtartanunk, önnön hibáinkat megismernünk s azok miatt Atyánknak érettünk bánatba boruló sze­­retetét többi gyermeke iránti szeretetünkkel örvendezőre \

Next