Kiss Albert: Az elévülés a magyar anyagi magánjogban. Tanulmány (Budapest, 1902)
ELŐSZÓ. Jelen tanulmány az első kísérlet irodalmunkban az anyagi magánjogi elévülés általános tanainak monographikus feldolgozására, már ez okból, megjelenésének létjogosultságát indokolni nyilván felesleges volna. A mű tartalma, az anyag feldolgozása, s az ezzel összefüggő kérdések tekintetében irányadóul szolgált szempontokra nézve azonban legyen szabad röviden a következőket kiemelni: Minthogy 1848 előtti magánjogunknak a praescriptióra vonatkozó tételei az Országbirói Értekezlet (1. §.) alapján a tulajdonképpeni magyar magánjog területén (a 21. és 156. §§. korlátain belül) nagyban és egészben ma is positív jogként mennek számba. Werbőczytől kezdve a régi jog elévülési szabályainak beható tárgyalása indokolva van. A Hármaskönyv előtti jogot feltüntető fejtegetések tisztán jogtörténeti értékűek. Az idevágó tanulmányok hiányt igyekeznek pótolni: jogtörténeti irodalmunkban a legrégibb magyar jog elévülési intézményének — mint megannyi más kérdésnek — részletes tárgyalása úgyszólván teljesen hiányzik. De a teljesség szempontjától el is tekintve, a Hármaskönyv jogtörténeti jelentőségének megítélésénél nagy fontosságú kérdésekre, (pl. honnan vette Werbőczy a praescriptióról szóló tételeit, ha visszatükrözését képezik-e azok a szokásos jognak, mi igazság van e térre nézve Thomaschek osztrák történetíró ismert állításában, hogy Werbőczy a „Summa Legum" cz. osztrák jogkönyvet compilálta volna stb.) a Hármaskönyv előtti jog ismerete alapján adható csak felelet. Nem térhettem ki tehát e feladat megoldásának megkísérlése elől s a rendelkezésre álló oklevéltári anyag feldolgozásával igyekeztem világosságot deríteni a régi magyar jog e részletének homályában. Legyen szabad reménylenem, hogy az elfogulatlan kritika meg fog erősi