Hadak Útján, 1970 (22. évfolyam, 247-258. szám)

1970-01-01 / 247-248. szám

amikor minden talpalattnyi föld orosz kézre került. Ezt azóta is, nap mint nap ismételgetik, hogy a nép el is higyte. 1970. április 4-én lesz negyedszázados fordulója ennek az emlékezetes napnak. Nyilvánvaló, hogy a rendszer ezt a napot megfelelő, fényes keretek között akarja a néppel m­egünnepeltetni. Idézzük fel emlékezetünkben a „felszabadulás“ részleteit, gondoljunk vissza az 1945. utáni eseményekre, hogy lássuk, miképpen jutott a magyar nép az elnyo­matásból a szabadság birtoklásának boldog állapotába. Az ország teljes megszállása után, azonnal kezdetét vette a megtorlás. „Ítél a Történelem“, hirdette a rendszer és magyarok tízezreit dobta börtönökbe, vetette alá kegyetlen vallatásoknak, juttatta az akasztófára, tüntette el nyomtalanul. A népre ránehezedett az önkényuralom nélkülözhetetlen szervezetének, a politikai rendőrségnek a nyomása. Ez a szervezet hírhedté vált borzalmas módszereivel a rettegés érzését mélyen beoltotta a magyar lélekbe. Őszinte beszéd, nyílt kiállás megszűnt; sem az elhangzott szó, sem a nyomtatott írás пера merte visszaadni a való érzéseket. Az első, forma szerint szabad, választás alkalmával, a nép minden kétséget ki­záró módon kinyilvánította véleményét a nemzetközi kommunizmusal szemben. A rendszert ez nem zavarta. Gátlás nélküli cinikus eljárással, megfélemlítéssel és erőszakkal gondoskodott arról, hogy rövid időn belül a rendszert képviselő párt vegye át a vezetést. A lelkek átformálása­ kezdetét vette, súllyal a benyomásokra annyira érzékeny, könnyen befolyásolható fiatalságnál. A rendszer éket vert a szülő és a gyermek közé, megrendítve a nemzet és álla­m fenntartó erejét, a családot. Az emberi lélek a világosság után szomjazik és a magasságokat keresi, különö­sen, ha rettegés és félelem veszi körül. A rendszer gondoskodott arról, hogy a hitéből táplálkozó magyar ne meríthessen erőt az isteni forrásból. Kíméletlen törvényekre épített tervszerű üldözés bénította az egyházak működését és fé­­lemlítette a hívőket vallásuk szabad gyakorlásában. „Kísért a múlt“, ez az elkopott közhely jellemezte legjobban a munkavállalás és elhelyezkedés lehetőségeit. Akinek csak kis halvány foltja volt rá múltjában (a rendszer szemszögéből nézve), nem számíthatott végzettségének, képességeinek megfelelő munkára. Az élet vagy könyörtelenül kidobta magából, vagy egészen alantas munka végzésére kényszerítette. Ezek voltak a mérföldkövei a „felszabadulás“ útjának. Ezt a nagypénteki utat járta a magyar nép 1956 októberéig, amikor is az ifjúság és a munkásság — aki­ket a rendszer legmegbízhatóbb támaszának vélt, — megkísérelte kiharcolni az igazi szabadságot. Az események, amelyek a pár napig tartó dicsőséget követték, meg­mutatták az egész világnak, hogy miképpen értelmezik a szabadság fogalmát a vasfüggöny mögött. Vannak, akik állítják, hogy otthon sok minden előnyösen megváltozott. Ez ter­mészetes, mert a fejlődés sohasem áll meg. A második világháború pusztításának nyomai az évek folyamán eltűntek, a rohamosan fejlődő technika kihasználásá­val, számos új alkotás, a nép érdekeit szolgáló intézmény látott napvilágot, került a közéletbe — sok minden tetszetős, új formát öltött, — és a békeévek lehetővé tették az életszínvonal emelkedését. Mindez a haladás azonban, amely világszerte tapasztalható és nem a rendszer speciális érdeme, csak az élet külső formáit változtatta meg! A magyar egy lépéssel sem jutott közelebb szabadsága birtok­lásához. A háttérben változatlanul ott áll — megtorlásra készen — a mindent el­lenőrző államhatalom. „Ahol zsarnokság van, ott zsarnokság van“ — mondja Illyés Gyula megrázó erejű költeményében. Lehet, biztos, hogy 1970. április 4-én otthon nagy ünnepségek lesznek. A rend­szer majd minden rendelkezésre álló eszközzel megmozgatja, utcára viszi a tö­megeket és a hivatalos pártpropaganda majd világgá kürtöli a nagy eseményt: Magyarországot 25 esztendővel ezelőtt­­felszabadították! A propaganda azonban kétélű fegyver. Sokszor a valóságot erősen torzító tükörben megjelennek a tör­ténések igazi képei... Lehet, hogy azon a napon otthon látszólag ünnepelni fognak. Biztos azonban, hogy lelkében minden igaz magyar gyászolni fog. Mi is — messze a hazától — szintén gyászolni fogunk. Elszorult szívvel fogunk emlékezni történelmünk egyik legtragikusabb napjára, amikor a magyar nép szabadságát elvesztette. Emlékez­ni fogunk, hogy annál tisztábban láthassuk a feladatokat, amelyeket sorsát olyan hősiesen viselő magyar népünk helyett nekünk kell elvégezni. Azon a napon mi emlékezünk. És nem felejtünk. Mészöly Elemér 2

Next