Hadak Útján, 1976 (28. évfolyam, 324-329. szám)
1976-01-01 / 324. szám
A nép nevében A Nagykörút mindkét oldalán lompos, zajosan sodródó járókelők. Az úttesten a megszállók tankjai, páncélosok dübörögtek. Olykor közéjük lerakódott egy-egy magyar rendszámú autó, amelyben párthatalmasságok, hivatali személyiségek élvezték az idők változásával elnyert lehetőségeiket. Lezsarolt lovak kocogtak zörgő szekerek előtt. Páros kerekeken hosszú szálfákat vontató, lassan ringó léptekkel bambán nézdegélő ökrök. Kavicsot, szemetet talicskáztak kopott öltözékű férfiak. Egy másik csapat a védelem barikádjainál használt kőkockákkal fedte be a kocsiutat. Égnek meredő romfalak közt, feketén tátongó pincejáratoknál zsákmányért portyázó varjak röpdöstek. Budapest, Budapest! Dunamenti városok királynője! Visszatér-e falai közé valaha is szépasszonyaival, elegáns férfiaival, Váci utcai korzójával, dumaparti sétányával, híres éttermeivel, budai kiskocsmáival, kacér derűjével, esti fényeivel a régi élet? Nem, nem! Soha többé! Az Andrássy-út felőli többszólamú szavalókórus közeledett mind dübörgőbben ütemes kiáltással: — Dol-go-zók-nak ke-nye-ret, fa-sisztáknak köte let! ... Gyári üzemekből, iskolákból toborzott bértüntető sihederek, kölyöklányok vörös zászlókat lobogtató menete. Nem volt nap, amelyen Budapest utcáin ne üvöltözött volna hasonló menet. Otthonokba becsöngető pártközegek megfélemlítő fenyegetéssel tereltek rendszerellenes érzelmű polgárokat is a tüntetők közé. * — Kilenc óra két perc, — türelmetlenkedett a Marcella jobbján ülő öregember. — Lehet, hogy az ügyvéd miatt késnek — felelte a balján ülő Szabó. Borzongott, mint amikor a Vígadó előcsarnokában eléje sikló ,4 pálcás úr karján lépdelt remények és félelmek között a márványlépcső piros szőnyegén. — Szörnyeteg vagyok? Első balomra gondolok apám főtárgyalása előtt? Tenyere nyirkosodon, bőre lúdbörzött, szeme égett, mint amikor hegedűhúrokat hangoló pendülések váltak ki a táncteremben körbesető párok zsongásából. Sorsdöntő pillanatok előtt azonosak az érzelmek tünetei. Szabó belesett a terembe nyíló oldalajtón. Tavaly volt harminc esztendeje, hogy megkezdte vérengző működését a debreceni nemzetgyűlés által létesített népbíróság. Erre az időre emlékeztet az itt közölt részlet a szerző „Az osztályidegen“ c. kiadatlan regényéből. — Aligha lesz telt ház — jelentette örömmel. — A padsorok üresek, az újságírók padjai sem zsúfoltak. — Jó jel — bólogatott az öregember. — Ezek a csibészek olyanok, mint a higany, amely leszáll, ha vihar közelít és felszökik, ha kedvezőre fordul az idő. — Halkabban tanár úr — suttogta a festékes. Sem Beötsué, sem Ludovika nem jött el a tárgyalásra. A barátok, ismerősök közül csak a festékéé Szabó, aki az óvóhelyen töltött hetek alatt szegődött melléjük és Kotricsek tanár úr, aki valamikor fizikát meg vegytant tanított a kisvárosi gimnáziumban, ahol Beöts Titusz a latin nyelv és történelem tanára volt. Érzelmeit nem tudta elsorvasztani az idő két évtizednyi múlása sem. A miniszterré lett vezérezredest kényes helyzete tartotta vissza, hogy megjelenésével tanúsítsa együttérzését a jóbarát iránt. Ő pengeélen táncol, Damokles kardja lóg a feje fölött. Mások más okokból maradtak el, rokonokat, barátokat tartott vissza különféle ürügy. Marcellát sokan elkerülték, amióta megírta az újság, hogy az ügyész halálbüntetést kér apjára. Volt sógornője Tinika, akivel a válás óta is ápolta a jóviszonyt, egyszer sem ugrott fel hozzá feketét szűréseim. Nem tanácsos kimutatni az együttérzést azzal, akit üldöznek, mert az együttérzőkből is könnyen lehetnek üldözöttek. Tíz óra felé közeledett, már az idő. A folyosó végéből hosszantartó csengetés hallatszott. A cigarettázókat elnyelte a tárgyalási terem, a főbejárat előtti terület elnéptelenedett. A börtönbe vezető vasajtó kicsapódott és lassú léptű, szürke ruhába rejtett emberi csontváz közeledett. Mögötte magasított tengerkék sapka, ugyanolyan színű zubbony, vállon lógó puska. — Ki ellen? Védekezésül a csontváz ellen? — Apu! ... Apukám! — szelte át az eseményt váró csöndet Marcella kiáltása. Az őt tiltóan kinyújtott karja állította meg. A tanár felzokogott. — Titusz . .. Drága Titusz öcsém! Szabó megilletődötten, néma meghajlással nyilvánította tiszteletét és rendszerellenes érzelmét. — Megcsókolhatom? — szólt Marcella az őrhöz. Az szétnézett. — Hamar, hamar! — mondta beleegyezően. Majd máris: — Elég, elég! Az őr nem a sötétes várószobába terelte foglyát, amelyet a tárgyalások szereplői „művészszobának“ neveztek keserű humorral, hanem az üres padra mutatott. — Ide Beets! — mondta engedékenyen. Majd Marcellafelé intett: — Melléje ülhet.