Hadak Útján, 1991 (43. évfolyam, 414-419. szám)

1991-01-01 / 414. szám

(Folytatás az 1. oldalról) programot hirdető koalíció kapta a többséget és alakított kormányt. Viszont az anyagéivű, ateista ellenzék — melynek összefogása megteremtette a baloldali blokkot-, az első pillanattól kezdve igyekezett minden egészséges fejlődést megakadályozni, tehát nem épített semmit, ehelyett rombolt. Kezében van a sajtó, rádió, televízió, melyeknek csaknem minden alkalmazottja „régi, megbízható” elvtárs, akiknek az aknamunkáját teljes erejével támogatja a Nagykörút és mellékutcáiból előtörő szennyáradat és a partizán-lapocskák destrukciója. Mindent támadnak, ami magyar és keresztény, mert szerintük ez a magatartás nacionalista, mellyel nem lehetünk szalonképesek a nyugati világban. Sajnos a külföldi, elsősorban az amerikai tőke csak bennük bízik és velük osztozik a haszonban, mivel az ideológiájuk teljesen azonos, így a magyar nép helyzete napról-napra romlik. Nemcsak a nyugdíjasok, de a dolgozók sem tudják, hogy mit fognak enni holnap és a mindennapi kenyérért való küzdelem elérte a reménytelenségnek azt a pontját, amikor visszasírják Kádár „gulyásparadicsomát”, a gúzsba kötött akarat, szellem és gondolkozás nyomorát. Azt a világot, melyben mindent parancsra kellett tenniök, de a hasukat legalább megtölthették, s a pálinka mámorában nem látták meg, hogy már nem is emberek a szó biblikus értelmében, hanem kommunista falanszterben tengődő páriák. Fölösleges lenne arról írni, hogy a liberális lapok mit hazudoznak össze otthon. Valamennyien tudjuk, de befogadó hazánk lapjai is beszámolnak a csőd szélén álló ország nehézségeiről. Ugyanezt teszik azok a politikusok és írástudók is, akik eljönnek közénk, hogy teljes őszinteséggel feltárják hazánk bajait előttünk. Ezek természetesen nem az ellenzék, a balodali blokk hazát kiárusító ügynökei, tehát minden tisztelet megilleti őket, mégha a terminológiájuk kissé szokatlanná vált is az elmúlt évtizedek nyelvi romlásával. Ez viszont csak grammatikai és stiláris kérdés, nem a lényeg. Hozzátartozóktól, régi barátoktól is egyre-másra érkeznek az őszinte levelek. Olyanoktól, akik még tudnak magyarul és koruknál fogva képesek összehasonlítani a „fehér terror” módszereit napjaink demokráciának nevezett hatalmi harcával. Két ilyen levélből idézek az alábbiakban néhány sort. Mindkettőt közvetlenül az ünnepek előtt kaptam. Az elsőnek írója a harmincas és negyvenes esztendők nagytekintélyű közgazdásza, aki többek között az alábbiakat írja: „A szabadságban kivirágzott politizálást kezdetben nagy érdeklődéssel kísértem, mivel azonban nem az én ízlésem szerinti volt a hangja és dialektikája, hamar kiábrándított és beleuntam, végül pedig sokszázezred magammal teljesen elfásultam. Az őszi szavazáson résztvevők százalékaránya is bizonyítja a teljes közönyt. Ma folyik a seftelés, a vállalkozás, az ország kiárusítása. Már nyíltan írnak arról, hogy a Kádár korszak alatt felvett kölcsönök nagy része itt maradt az országban, mivel kézen-közön elolvadt és hirtelen jólétet teremtett egy széles rétegnek. Ezek most felcsapnak vállalkozónak, esetleg nem forinttal, hanem az akkor külföldre mentett pénzükkel, mely valutaként jelenik meg valamelyik „vegyes” vállalat alapításánál és az alapítók határozzák meg, hogy kik lesznek a magasfizetésű, teljhatalmú vezetők. Egyébként minden alakulóban van. Sokszor nem akarok hinni a szememnek. Üzleteket alakítanak át, szüntetnek meg, vagy újakat nyitnak szinte napok alatt. Persze lényeges változás még nincs, de nem is lehet, mert az üzlet berendezését ki lehet cserélni, de a piszkos múltban rögződött mentalitást sokkal nehezebben, vagy soha. Különösen, amíg meg nem szűnik a hiánygazdálkodás. Most, ha valaki arra szánja magát, hogy hiánycikket fog gyártani, első dolga az, hogy igazodik a hiánycikk feketepiaci árához. És lehetőleg nem akar sokat termelni, hogy a kereslet megmaradjon...” E sorokhoz nem kell semmiféle magyarázat, önmagukért beszélnek. Talán csak annyit érdemes megjegyezni, hogy Isten őrizze meg sokat szenvedett hazánkat, hogy a bolsevista megszállók kitakarodása után, a könyörtelen, profitéhes amerikai pénzvilág szabad prédája legyen. Másik levelet egy világszerte ismert írónktól kaptam, aki a Don parttól a dunántúli harcokig végigélte a háborút, utána a hadifogságot, a kitelepítést és hosszú éveken át az elhallgattatást. Olvassuk el alábbi megdöbbentő sorait. Okulás ez valamennyiünk számára. „Értelmiségünk bábbá gyengült a negyven évi lélekmérgezésben. Szabadságával önállóan nem tud mit kezdeni és csőcselékként az idegen, külső hatások áldozata lett. Olyan erős a romboló hatás, hogy más ideák már nem is tudnak érvényesülni mellette.” Én is kifogytam a reményből, de kétségeim ellenére mégis reméltetni akarok, vagy legalábbis szeretnék, mert nincs mérgezőbb nyíl, mint a közösség előtt hangoztatott reménytelenség. Innen már csak Istenhez lehet fordulni irgalomért. De mi történjen azokkal, akik már elfeledték a Miatyánkat és a lesöpört oltárra emelt Aranyborjú felé terelik őket, mint a test és az anyag rabszolgáit. Nagy kérdés, (Folytatás a 4. oldalon) 1991 JANUÁR — FEBRUÁR HADAK ÚTJÁN — 3