Finály Henrik: Adalékok a magyar rokonértelmű szók értelmezéséhez. (Értekezések a Nyelv- és Széptudományok köréből. II. kötet 4. szám, 1870)

Nyelvünk mivelésére irányzott törekvéseink körülbelül fél­száz év óta nem csak a nyelvészet és nyelvtudomány te­rén foglalkozó szaktudósaink közt idéztek elő élénk műkö­dést és mozgalmat, hanem, a­mint élő nyelvben máskép nem is lehetett, megtették a magok hatását az irályra is. Szándékosan mondom, irályra,kerülve az átalánosabb „nyelv" szót. Mert ha elfogulatlanul ítélünk a kétségbe vonhatlan té­nyek után, nem tagadhatjuk, hogy — se azt nem merem mondani „fájdalom," se azt, hogy „hála az égnek" — csak­ugyan már van kétféle nyelvünk, egy valósággal élő nyelv, a­melyen kevés kivétellel mindannyian beszélünk, és egy irodalmi nyelvünk, a­melyet csak akkor használunk, a­mikor írunk, vagy ünnepélyesen szónokolunk. Nincs helye itt arról értekezni, hogy van-e ebben haszon a nyelvre nézve, de a tényt fel kell említnem, még megemlítvén hozzá, hogy átalá­nosan elfogadott elv szerint, nem szabad úgy írni, mint a­hogy rendesen beszélni szoktunk. Ha ezen az elven azt értik, hogy az irodalom, az ünne­pélyes szónoklat méltósága megkívánja, hogy ilyenkor az ember jobban válogassa meg a használandó kifejezéseket, több gondot fordítson mondatai kerekdedségére és hangza­tosságára, arra ügyeljen, hogy az eszmelánczolat természetes és folytonos, az átmenet egyikről a másikra könnyű és sima legyen, szóval oly irányt igyekezzék követni, hogy a gonddal és szorgalommal kidolgozott mű bélyege meglássék rajta: ez elvet csak helyeselni lehet. A tapasztalás azonban azt mutatja AKAD. ÉRTÉK. A NYELVTUD. KÖR. 1870. 1 *

Next