Toldy Ferencz: Az uj magyar orthologia (Értekezések a Nyelv- és Széptudományok köréből. IV. kötet 8. szám, 1875)
Úgy hittem volt, Tekintetes Akadémia, hogy e hazai intézetnek, annyi más közt, két fényes jogcíme van a köz hárára, melyért, midőn majd, hat év múlva, félszázados működéséről be fog számolni a nemzetnek, a méltatás jutalma neki egyhangúlag meg fog szavaztatni a költészet és tudomány, az iskola s a társadalom által, a magyar nyelv történeti alapokon nyugvó szerkezetének s a magyar nyelv gazdagítása és szépítése szabadságának elismerése — elismerése csak, mert kiiríva amaz Révai, ez Kazinczy által már volt. De a két kérdésben még mindig ingadozó nemzet akkor csak azt várá, mely részre állandó tiszteletre méltó testület, s midőn ez, nem szóval hanem tettleg, nyilatkozott, elhallgattak végkép az orthologusok nevét méltatlanul bitorolt ósdiak, s az irodalom s az élet azóta bátran és szerencsésen haladt az új törvény utain. Igen, szerencsésen! Mert vessük össze Pálffy Sámuel, vagy akár Verseghy Ferencz románjaik nyelvét a Jókai és Kemény regényeik nyelvével, Pálóczi Horváth Ádám és Sebestyén Gábor társalkodási nyelveket a mai vígjátékírókéval, Katona, sőt Kisfaludy Károly tragédiai nyelvét mai Shakespear-fordítóink nyelvével, ott a Kulcsár, itt a mai jobb vezércikkírók nyelvét, ott a Tudom. Gyűjtemény, itt a Bp. Szemle nyelvét, ott Budai és Horvát István, itt Horváth Mihály és Szalay történeti előadását, szinte csak a nyelvet tekintve, vessük össze az akkori orvosi iskola nyelvét az inashús és ikráshús, a forró s a félbenhagyó hideglelés korában, s ma az izom és mirigy, a forró és váltólázak nyelvét; vessük össze az 1825-ki s a 1875-ki országgyűlések, törvény és törvényszékek nyelvét; végre az egykori Teleki, s ismét a mai Andrássy-falonok társalkodási nyelvét, s így tovább a végtelenig , s kérdjük: csak a mi ? vagy nem nagy részben a mikép M. TUD. AKAD. ÉRTEK. A NYELV. TUD. KÖRÉBŐL. 1875. 1*