Volf György: Kitől tanult a magyar írni, olvasni? (A régi magyar ortographia kulcsa). (Értekezések a Nyelv- és Széptudományok köréből. XII. kötet 6. szám, 1885)
Kiktől tanuilt a magyar írni, olvasni? (A régi magyar orthographia kulcsa.) (Olvastatott a M. T. Akadémia 1885. január 5-én tartott ülésén.) A Nyelvtudományi Közlemények utolsó füzetében (XVIII. köt. 321—427. 1.) Asbóth Oszkár a magyar keresztény terminológia szláv nyomait kutatva, mellékesen arra a kérdésre is keresi a feleletet, hogy a magyar, kiktől tanult írni, olvasni? Fejtegetései őt, saját szavai szerint (406. 1.) «önként arra a végső következtetésre kényszerítik, hogy a cseh térítők terjesztették először a magyarok közt az írást, olvasást». Ez «egészen új állítás», mint maga nevezi, «az t. i., hogy az írást, olvasást a csellektől tanultuk» (410. 1.), annyira kielégíti, annyira természetesnek látszik neki, hogy szerencsés fölfedezőnek érezve magát, így kiált föl (406.1.): «Valóban csoda, hogy ezt mindeddig nem látták, hiszen a régi magyar helyesírás eddig legnehezebbnek vélt pontja egyszerre a napnál világosabb lesz előttünk, ha a régi cseh helyesíráshoz fogjuk a magyart, míg idáig csak nagy kínlódással, a hangfejlődésen vagy régi emlékeinken ejtett erőszakkal lehetett a magyar s-ből azt a vallomást kicsikarni, hogy a latin s-nek egyenes utódja». Ennek az «egészen új állításnak» aztán, minthogy azon a helyen, ahol először koczkáztatja (406. lap), «a tárgyalás fonalát nem akarja megszakítani», értekezése függelékében (412—427. 1.) külön fejtegetést szentel. Ez a függelék bizony egy egész nyomtatott ívre terjed, ami oly állítás igazolására, mely annyira magától kínálkozik, hogy csak azon lehet csodálkozni, mert nem bukkantak rá «mindeddig», talán egy kicsit sok is. Az a nagy terjedelem nyilván arra való, hogy a kérdésnek is, de még a feleletnek is kellőkép kiemelje fontoS SZ. T. AK. ÉRT. A NYELV- ÉS SZÉPT. KÖRÉBŐL. 1885. XII. K. 6. SZ. *