Eger, 1874 (13. évfolyam, 1-53. szám)

1874-03-26 / 13. szám

99 évben az óriási pénzválság és a dühöngött cholera még inkább meg­soksorozva sanyargatóvá fokozták fel. A járvány, munkásaitól fosztotta meg, a pénzválság pedig oda jutatta a gazda közönséget, miszer­int— mint már említett­ü­k — a pénzintézeteket, a korábbi években tett adósságok visszafizetésére most kényszerítik, azok miatt most szorongatják. így tehát a szűz birtokok agyon vannak intabulálva, évek ke­resményeinek romján számos család az Ínség előtt áll. A catastrófa nem várt nagyságában áll előttünk, mindig nagyobb mérvet öltve s oly házak estek el, melyek számára a szolid üzlet s eddigi foglala­tosság terén évtizedek voltak biztosítva. Megcsalt minden reményünk­­ megcsalt nemcsak azért, mert termésünk sokkal kevesebb, lett mint amit reméltünk ; de azért is, mert a tönkre­tett hitel- és pénz­viszonyokon éppen semmi sincs segítve, legalább m­­ cr látszata! Vájjon miért nem? Mert piacitokon nincs­­ pénz; a kereskedő sziklához van táncolva Prometheusként s nem mozdulhat. Távolabb piacokról, melyek eddig a megyének pénzforrásai voltak, megkeresések nem érkeznek; s a termelő ott áll kétségbeesetten várva, hogy ugyan mit hoz a jövő nap? Valóban kibeszélhetlenül szánandó a gazdaközönség helyzete, még akkor is, ha ahhoz a különleges családi és egyéni bajokat hozzá nem szorítjuk ; nagyon ideje volna már­ ha a birtokosok azon nagyon fontos állású osztálya helyzeten, a megadóztatás, az adószedés és kölcsönhöz juttatás tekintetében a törvényhozás és a társadalom te­rén valamiképen könyíteni az állambölcsek megkísérletnék.­ Arról kellene tehát legelsőbb is gondoskodni, miszerint a köz­ponti országos bank régen óhajtott közege mielőbb megszületlenék, s a vidéki pénzintézetek is­ oly állapotra segíttetnének, hogy ezek ne zaklatnák a gazda­közönséget a tartozások felmondásával, azok vissza­fizettetésével. L­őrinczfy János: Az árva-ügy (Folyt, és vége.) De ez még csak az első része az árvák ü­gyét illető elszomorító s aggasztó eljárásnak. Eddig még az árvákkal mi sem történik, csakis az előirt és sok formaszerüséggel járó írásbeli munkák telje­­sittettek, melyek azonban sem az árvák éhségét sem­ enyhitik, sem fájdalmaé könnyeit nem szüntetik meg az elhagyatott özvegynek, ki vigaszt és orvoslást keresve egyik Hivatalból a másikba utasítta­­tik. Azonban még tovább kívánjuk ez egyáltalán, céltalan, s mégis drága pénzbe kerülő árvaü­gyi kezelést ecsetelni. A kir. járásbíróság a hagyaték tárgyalását évek múltával, mi­dőn a „sor rá került“, valahára megindítja, de ekkor már sok oly ingóságot, melyek a leltárban föl voltak véve, nem talál, mert az il­lető tárgyak vagy az idő viszontagsága folytán enyésztek el, vagy ha lábas jószágból állottak, önmagukat emésztették fel. Eközben az árvák szétágaztak, de azért a hagyaték letárgyaltatok, s a jegyző­könyv a törvényszékhez beterjesztetik. Itt, az ügyek halmaza miatt, ismét elpihen egykét évig, mig „a sor rákerül“, s ekkor a járásbí­róság eljárása vagy helybenhagyatik, vagy—számosabb esetben :— kiegészítés végett ismét visszaküldetik. Helybenhagyás esetén a községi gyám és az árvaszék értesittelik, értesítés után az árvaszék ülést tart, végzést hoz a fölött, vájjon a fölvett tárgyalás szerint a kiskorú nincs-e károsítva, mely alkalommal rendes eljárás szerint abban történik megállapodás , hogy az ügy megvizsgálására a járási szolgabiró kiküldessék. A szolgabiró erről végzés meg értesit­­tetvén,a községben megjelenik, a vizsgálatot megtarja, az eredmény­­ről az árvaszéket értesíti; az árvaszék ezután ismét végzést hoz, a törvényszék által megküldött osztálylevélre a helybenhagyást föl­­­jegyzi, eme végzés a járási szolgabiró utján a községi bírónak ki­küldetik, hogy azt a közgyámnak kézbesítse, és a végzés átvételéről a vevényt a szolgabiró utján az árvaszékhez juttassa. És csak e hosszadalmas előzmények hónapokig tartott befejezése után kerül még az árva az árvaszék felügyelete alá. Ekkor veszi aztán kezdetét rengeteg do­ga a községi gyámnak, s illetőleg a község jegyzőjének. A községi gyám ugyanis többnyire oly polgártársunk, ki nevét ügy­­gyel-bajjal csak le tudja írni, de hivatala egyéb dolgait s kötelessé­geit a községi jegyzőnek kell teljesítenie anélkül, hogy megkérdez­nék, kötelezhető e a jegyző erre. — Az árvaszék min­denekelőtt a legsürgősebben követeli a községi gyámtól, mutassa ki, hogy az 1 — 4 év előtt elhunyt atyának árvái hol és mily állapotban vannak? Ez bejelentetvén, árvalapot kap. De azzal senki sem törődik, hogy a helytelen s hiányos eljárás miatt, az árvák vagyona, a szülők el halta óta ki által és hogyan kezeltetett, mi jövedelmet hozo­t; s hogy a szánandó árvák földje, ama hosszú idő alatt, míg a hagyaték le­tárgyalva nem volt, parlagon hevert, vagy az árva éveken át gon­dozás nélkül volt, ezekről nincs tudomás, mert nincs intézkedés. Mi azonban, községi elöljárók, jól tudjuk, hogy e szomorú viszonyok oka a rendszerben fekszik, s hogy ez elviselhetlen, s tetemes költ­séggel egybekötött eljárás célszerű­ átalakítását s helyes rendezését kérelmezni első­sorban mi vagyunk hivatva úgyis, mint polgárok, de főleg mint községi elöljárók, kik hivatalunk elvállalásakor esküt tevénk, hogy a község, valamint a családok és egyesek ügyeit lel­kiismeretesen fogjuk gondozni, így állván a dolgok, az árvafigyek gyors, célszerű és stikeres kezelésének, illetőleg a mostani hosszadalmas és h­elvtelen eljárás egy sort rögtönzött, két tanítványa egy-egy sorral felelt rá, végül Firduszi oly sikerülten rögtönzé hozzá a negyedik sort, hogy Ansza­­ri, a költő-király, határozott költői tehetségnek ismerte el. Egyes kérdéseket intézett hozzá Persia őstörténelmébe!, melyekre Firduszi kitűnő választ adott. Anszari bocsánatot kért Firduszitól, hogy előbb társaságából eltávo­ltani akarta, s azonnal felvette az udvari köl­tők közé. Szultán Mahmud, az akkor uralkodó persa sah, rég tervezte, hogy az I. Manszur által megkezdett Salmamét befejeztesse. Hét költőt szólított fel versenyre, s Anszari, a költőkirály tevén győztes, őt bízta meg a királyok könyve ne­­girásával. De Anszari sokkal ké­nyelmesebb lévén, hogy sem ily roppant munkára vállalkoznék, de mert egyrészről kedvencében, Firdusziban sokkal több képességet és készültséget látott, őt ajánlotta a sahnak, mint aki e feladatnak legjobban fogna megfelelni. Firduszi azonnal elő is állt egy próbá­val, melyben Resztem és Iszfendiár harcát írja le. E részlet egészen elragadta a saht, s azonnal megbízta őt a Sahname írásával. Külön lakosztályt rendeztetek be .­Számára palotájában, asztaláról érkezett, évenkinti tiszteletdíjat rendelt számára ; meghagyta szolgáinak, hogy Firduszi minden szükségletéről és kényelméről gondoskodja­nak ; utasította továbbá kincstárnoka­, hogy Firduszi minden pár­­verséért egy arany tarpant fizessen ki. A költő azonnal hozzá fogott a nagy munkához. Az addig átbuvárolt régi iratokat, a népmondá­kat, népdalokat, melyek történelm­i tárgyúak voltak, mind feldolgoz­ta s a költészet formáiba öl­tötte. Maga elé idézte az ó­kor hőseit, a ködben elenyésző óriásokat, hazájának és népének csodás alakjait, kik hinekkel,gonosz szellemekkel, tündére­kkel és szörnyalatokkal­ har­­colnak. Mindezeket a költészet ragyogó fényében feltüntetve, mutat­ja be művében. Midőn a mesék országán átvergődött, s a látkör a történelem világánál tisztulni kezd, alakjai is tisztábban lebegnek előtte.Most már nem mint földöntúli lényeket, hanem mint erős ember alak­okat, kik egymással kelnek harcra, mutatja be, így közeledik min­dig inkább és inkább a positivizmus felé, míg saját koránál megállapo­dik. Nehéz feladat volt az, a legrégibb kortól, a mesék országától kezdve le ezredeken át hozni a történelem fonalát, hogy az soba össze ne bonyolódjék, hanem a költészet mellett az igazságot és hű­séget is feltüntesse. Firduszi e nagy feladatát kitünően oldotta meg. Négy évig dolgozott, Firduszi­­ faznaban, négy esztendeig Tuszban, mialatt nagy müvéből négy éneket elkészített. Ezeket bemutatván a sahnak, az felette meg volt elégedve művével. De Firduszi ellenségei megirigyelvén azt a kitüntetést, mely­ben őt a sah részesité, ármányt szőttek ellene s a sah előtt mint eret­­nek tüzimádót bevádolták. A költő ugyanis költői színben, dicsértő­­leg tüntetvén fel a tüzimádók vallását, ők ebből fegyvert kovácsol­tak ellene, hogy azzal tönkre tegyék. A sah, ki elkeseredett harcot folytatott a tüzimádó eretnekek ellen, maga elé hivatta Firduszit, s azzal fenyegette, hogy elrettentő példa gyanánt elefántjaival fogja széttapostatni. Firduszi a sah lábaihoz borult, esküvel erősité, hogy nem eretnek, hanem jámbor igazhivő, s hogy ellenei rágalmat ter­jesztettek ellene. A sah megbocsátott neki, de a meghasonlás közte és a sah között ez­­ idő óta már gyökeret vert, s idővel csak nagyobb mérvet öltött. Firduszi háborítatlanul dolgozott munkáján s annak megkez­dése után harminc évre befejezte azt. Midőn a munka készen volt, szép persa írással letisztázva elvitte a királyhoz és hódolatul lábai elé lerakta. Firduszi az első ezer párversért azonnal felvette az ezer darab aranyat, a többiért azonban időközben nem vette fel illetékét; szán­déka lévén az egész díjat a munka elkészülése után felvenni, hogy abból magának pompás házat és szökő­kutakkal ellátott diszkertet *

Next