Egyenlőség, 1897. július-december (16. évfolyam, 27-52. szám)
1897-07-04 / 27. szám
1897. július 4.____________________EGYENLŐSÉG. 3 •4 nem is lehet vitás; az a kérdés csupán, hogy helyes e őket egybefoglalni, nem ellensége-e egyik a másiknak, vagy legalább nem bénítja-e meg az egyik törekvés a másikat? Lehet-e a zsidó felekezeti érdek szolgálatában hasznot hajtani a magyar nemzeti eszmének, s ha a magyarság ügyét akarjuk minden téren diadalra vinni, nem kockáztatjuk-e felekezeti törekvéseink sikerét? És még az a kérdés, hogy mindazoknak a czéloknak a megvalósítása végett van-e szükség egy új egyesületre ? Kezdjük a végén. Hogy az új egyesületre szükség van, arra legékesebb argumentum a már meglevő társadalmi szervezetek. Mikor egész vidékek vannak még, amelyeknek zsidóságára nézve minden kultúra idegen, mikor másrészt azt látjuk — s ezt bizonyára fájdalommal látja az én buzgó zsidó barátom is —, hogy ahol nagyobb tért hódított a kultúra a zsidóság körében, ott hódítása csaknem mindenütt a vallásos élet, a zsidó élet rovására történt; és ha mindezek ellen hasztalan küzdöttek felekezeti társulatok és kultúregyesületek, akkor nem lehet fölöslegesnek mondani olyan organizácziót, amely egyesíti magában a zsidó hagyományok ápolásának, a nemes zsidó erkölcsök konzerválásának és terjesztésének, meg a modern és nemzeti kultúra fejlesztésének a feladatát. És addig, míg a zsidóság legjobb, leghazafiasabb elemei között is vannak hívei annak a fölfogásnak, hogy a zsidóság ügyét nem lehet szolgálni a magyar nemzeti eszmével kapcsolatban, addig nemcsak jogosult, de ha egyszer hozzáláttunk, kötelességünk demonstrálni ennek a fölfogásnak tarthatatlanságát és áldásos eredményekben bemutatni azt a hatalmat, amelyet a két nagy eszme társulása képvisel. Nagyon szépen és találóan írta ma egy hete Timur Szaniszló, hogy nem szeparálók, hanem egyesítők a mi törekvéseink. Igenis, mi szövetséget, tartós és áldásos szövetséget akarunk létesíteni a zsidó felekezeti élet eszmei tartalma és a magyar nemzeti törekvések ideális czéljai között. Erős, mívelt, szervezett zsidó felekezet a magyarság szolgálatában: ez a mi czélunk az egyik oldalon. A másik homlokzatra pedig szegény, elhagyatott, züllött állapotban való hitsorsainknak a magyar nemzeti kultúra segítségével való fölemelése van fölírva. Ki meri azt mondani, hogy nincs szükség egy erős, mívelt, hatalmas magyar zsidó felekezetre? Ki ezt vallja, az nem akarja meglátni azokat az eredményeket, amelyeket a magyar kultúra és a humanitás a felekezetek־ nek köszönhet. Van itt hazánkban egy felekezet, amely nagy és hatalmas és színmagyar, a református felekezet, amelynek iskolái és felekezeti élete évszázadok óta erős várai a magyarságnak. És van itt egy szervezetlen, sokáig elnyomott és csak igen rövid idő óta egyenjogú felekezet, amelyet hosszú elnyomatás sem tudott teljesen kivetkőztetni kulturális hivatásából. Ez a zsidó felekezet. Most, hogy végre törvény reczipiálta a mi felekezetünket, ki meri mondani, hogy nem jogosult a társadalmi recepczióra való törekvésünk, s az az igyekezetünk, hogy jogaink és kötelességeinket, mint felekezet gyakoroljuk? Egyenrangúak akarunk lenni a többi felekezettel és felekezet akarunk lenni, de magyar. Föl akarjuk venni a legnemesebb versenyt a történelmi egyházakkal és ebben a versenyben nem akarunk állani szembén senkivel, hanem a közös czélokra — a kultúra czéljaira— a többiekkel párhuzamosan akarunk törekedni, s hogy erre a törekvésünkre képesítve legyünk, azért akarjuk megteremteni a magunk egységes társadalmi szervezetét. Ezért akar juk fejleszteni és ahol elpusztult, újra megteremteni a zsidó felekezeti érzést és ezért akarjuk bevinni a nemzeti érzést a zsidóságnak azokba a rétegeibe, ahol erre van szükség. A gazdag és mívelt zsidó-ságnak anyagi és szellemi erejét gyümölcsöztetni akarjuk a magyarság javára és egyúttal fölköltjük benne a szunynyadó felekezeti energiát, hogy elmaradott hitsorsosainkra irányíthassuk figyelmünket a magyarság és zsidóság közös érdekében. Az ilyen törekvéstől csak nem lehet megtagadni, hogy magyar és zsidó egyszerre? De hallom az ellenvetést: a lelkieket bízzuk a templomra, a politikát pedig hadd csinálja az állam a maga iskoláival, tanfelügyelőivel és szolgabíráival. Hát ezt az ellenvetést csak éppen megemlítem, hogy lássa az én tisztelt ellenfelem nyomtatásban is, milyen abszurd dolgot kíván. A templom gyenge kis épület, ha ott a pap süket füleknek prédikál és az állam sem elég erős, ha társadalmi szervezetek nem támogatják. De hogy miért legyen az ilyen szervezeteknek éppen felekezeti jellege ? Én nem tudom miért, de nem bírok elzárkózni annak a sajátságos véletlennek a hatása alól, hogy az erős felekezeti érzésű emberek legkiválóbb hősei a humanitásnak, kultúrának és még a nemzeti törekvéseknek is Csodálatos véletlen, hogy Hirsch báró, Bródy Zsigmond, Taub Salamon és Kun Kocsárd gróf, meg a filantrópia és kultúra többi nagy héroszai ugyanannyian felekezeti czélokat szolgálva és felekezeti érzésekből indulva, szereztek halhatatlan érdemeket egyetemes nagy czélok szolgálatában. És csodálatos, hogy éppen Thököly Sebő, a magyarországi görög-keleti szerb egyház legnagyobb jótevője volt az, aki a magyar tisztképzés alapját jó régen megvetette százezer forintos alapítványával. És alig hogy a mi felekezetünk megjelent a többi bevett felekezet sorában, első dolga volt, hogy megteremtse a magyar nemzeti és zsidó felekezeti czélokat egyaránt szolgáló országos közalapot, mely azzal kezdte működését, hogy magyar tisztek képzésére 75.000 lrinyi alapítványokat tett a Ludovika Akadémiában. Ez mind véletlen csupán ? Ezt lehet mondani. De Buckle óta mindnyájan tudjuk, hogy a történelemnek meg vannak a maga természeti törvényei. Dr. Soltész Adolf, m