Egyenlőség, 1899. január-június (18. évfolyam, 1-26. szám)
1899-01-01 / 1. szám
fr *י} , ז \ A hűség próbája. Ezer éves nemzeti történetünk horizontján nem ismeretlen égijegy az, melybe a tizenkilenczedik század ,legutolsó esztendejében lépünk. Volt már Magyarország ex lex igen sokszor, ám ezt a szomorú végszükséget mindenkor idegen hatalomnak jogtalan, törvénytelen, erőszakos beavatkozása idézte elő s a mi nemzedékünknek adatott meg a kétes becsű kiváltság, hogy az ellenkezőre, a tisztán belső, parlamentáris hatalmi versengés szülte ex lexre is példát alkosson. Fölösleges és hiábavaló fáradozás ennél a képtelenül ferde helyzetnél az okfejtés, a felelősség áthárítására törekvő, meddő szófecsérlés. 1 ? A dolog érdemére nézve merőben közömbös, akár, a »törpe minoritás« engesztelhetetlen gyűlölete, akár ,a »pigra massának« csúfolt rengeteg többség alkuvástalan fejessége volt a kútfeje az alkotmánysértő tényleges állapot kialakulásának; legfölebb a történeti kritika útbaigazítására, vagy félrevezetésére szolgál minden dekrimináczió. Kevéssé vigasztaló a momentáljia a helyzetnek, hogy semmiesetre sem marthat huzamosabb ideig, másrészt pedig komolyabb gyakorlati következményei valószínűleg az egész vonalon nem lesznek s igy jóformán csak egy szégyenletes formaisággá zsugorodik össze az egész rettegett ex lex-mumus. Igazi magva, reális lényege a bonyodalmaknak a politikai czél, mely bevallottan nem egyéb, mint a szabadelvű pártnak, a szabadelvűkormányrendszernek parlamenti lázadás útján való szétrobbantása, megsemmisítése. Ennek a czélnak elérésére sokkal régebben folynak az aknamunkák, semhogy a nyílt támadás valami különös meglepetést szerzett volna a magyar politikai viszonyok avatott ismerősei számára. Nem a Bánffy feje kell a magyar parlament lázadó kisebbségének, hanem a kormányzati állandóságot biztosító szabadelvű többség megbomlása, az uralkodó rendszer bukása. Elméletben,ha hogy arról van szó, hogy a mi parlamentarizmusunkba is behozassék az egészséges váltógazdaság, ez a czél s az érre normális határok közt folytatott küzdelem föltétlenül jogosult. Ám a mi speciális viszonyaink között, különösen számba véve még zsenge nemzetközi relációinkat, valósággal a nemzeti létet érintő legfőbb érvek, hogy a nemzet igazi közvéleménye minden erejét megfeszítve ellentálljon minden megrázkódtatási kísérletnek. Ennélfogva ez a mai helyzet valóban a hűség próbája minden szabadelvű magyar hazafi részére. Készséggel megengedjük, hogy azok a nagytekintélyű és nagyérdemű politikusok, mint Szilágyi Dezső és Csáky Albin gróf, akik ,a jelen kuszátt viszonyok miatt és folytán kiléptek a szabadelvűpártból, a maguk 2־ kibontakozási« jelszavával szintén arra törekednek, hogy esetleg koaliczionális alapon megmentenék a szabadelvűpárt politikai létét. Csakhogy míg egyfelől az ilyen kísérlet értéke, megvalósításának lehetősége legalább is nagyon kétséges, addig másfelől a nemzet igazán szabadelvű־ közszelleme semmitől sem irtózik oly megengedhetetlenül, mint a konzervatív, sőt reakcionárius elemekkel megfejelt liberalizmustól. Aki jámbor hittel azt vallja, hirdeti, hogy a magyar egyházpolitikai hadjárat dicsőséges története a nagy nemzeti erőfeszítések útján megalkotott nevezetes alaptörvények életbeléptetésével be van zárva, csak arról tesz bizonyságot, hogy igen buzgó és egyszerű hite van. Sem a katholikus klérus, sem a felekezeti fanatizmusban laboráló egyéb magas uraságok nem olyan fából valók, hogy az első csatavesztés után föladják a háborút, s lerakott fegyverrel, meghajtott zászlókkal tedeumra vonuljanak a Béke templomába. Róma és Bécs, a magyar klerikális reakciónak Mekkája és Medinája, soha sem hirdette őszintén az engesztelés politikáját. És gondolja meg kiki nagyon komolyan és lelkiismeretesen, mikor magában véleményt formál a mai küzdelemről, hogy ebben az országban a szabadelvű párt az az egyetlen és utolsó bástya, mely a szabadelvű kormányzatot, felvilágosult haladást oltalmazza, fenntartja s ha ezen bármily ármány, vagy erőszak rést tör, azon a résen a I 1899. januiár 1■ E, G ,Y _E S,N L O S E G