Egyenlőség, 1901. július-december (20. évfolyam, 27-52. szám)
1901-07-07 / 27. szám
Ma ez inkább kívánatos, mint egyébkor. Mert a paktumpolitika olyannak bizonyult, mint a Pandóra szelencséje: csupa liberalizmusból minden rosszat ránk szabadított. A reakczió szabadságát is. A középkor mozgató erői az újabb időben soha olyan szabadoknak nem érezték magukat, mint ez idézi. A nemzetiségek fészkelődnek, programmot adnak, mint tényezők jelennek meg a politikai színjátékban. Az egyház hatalmát a nemzeti hatalom fölé tolják-húzzák újra, és, néha haza-ias szólamokkal indokolva, a nemzet érdekeit kiszolgáltatják az internationalizmusnak. A görögnyelvű egyházi jegyzőkönyvek, a tót programra, a zöld szász ragaszkodások — ilyesmire vallanak. Ez az a folyamat, melynek elkövetkezését — idegen példákon okulva — előre jeleztük. Nos és most zavarják a kongregácziókat Francziaországból és Spanyol földről.״ A franczia kongregácziókra vonatkozó törvény megvan, a spanyolok közt pedig kitört mindaz a keserűség, ami a papi uralom ellen évszázadok alatt felgyülemlett a lakosságban. A honfiak, a »faj«oknak nálunk is emlegetett, életet és vért áldozó, ősi jogú kitűnőségei futnak, menekülnek. Hova lett náluk, a haza és a faj fogalma — mikor megrendszabályozzák őket? Másutt keresik. Minálunk is, ahol a faj fogalmát csak akazánokkal szemben értik és magyarázzák. A jezsuiták, az iskolatestvérek, a karmeliták és a sok mindenféle szerzet, amely munka nélkül keres gondtalan életet, ha német és idegen kultúrát hirdetnek is itt, ha egyenesen útját szegik is a magyar aspiráczióknak — magyarokut fogadtatnak. Mert ők csak jámbor szóval, lelki gyakorlatokkal szereznek többet, mint a kazá- i־ ok olyan, amilyen munkával. A sok pap mindig nagy szegénység valamely országban. Nem beszélünk mi a magyar szerzetesek ellen, amelyeknek itt tradícióik és a nemzet életében, munkájában, kultúrájában, humanizmusában érdemeik vannak. De igenis beszélünk a bevándorló, máshonnan elzavart szerzetesek beözönlése ellen, akik a magyar szerzetesek munkásságának eredményét is tönkre teszik. Ezek veszedelmesek, ezek bomlasztó csírái a nemzet egészséges szerveinek, osztálygőgöt hirdetők, a nemzet elemeinek választó vize, mert ha azok nem lennének, más kultúrnépek és azok, melyek nemzeti mivoltukat féltik tőlök, el nem zavarnák őket. Nézetünkkel nem állunk egyedül. Pór Antal, az előbbi pozsonyi, most esztergomi kanonok, a jeles történetíró nyíltan megmondta és megírta, hogy pl. Pozsonyban a magyarság terjeszkedésének a jezsuiták a legnagyobb ellenségei. Ezek az idei télen is német színelőadást rendeztek — a magyar iskolás gyerekekkel. Erdélyből is ismerjük a jezsuiták németesítő munkáját. itt tulajdon fővárosunkban szintén több olyan szerzet működik, melynek szemében legkevesebbet érő a magyar nyelv. Lényegében különbség van tehát a kazár- és a szerzetes-bevándorlás között. Tegyük föl, hogy a kazár anyagilag teszi tönkre a maga áldozatait, az érintett fajtájú szerzetesek azonban egészen biztosan lelkileg végzik el, és pedig jól végzik el, ugyanezt a munkát. Melyik nagyobb veszteség ? A kazár, ha megszedi magát, itt marad, s ha ő maga tán nem is, de utódai mindenesetre tevékeny részesei lesznek az igazi nemzeti munkának. Akit azonban nemzeti érzelmeiből, a nemzethez való tartozandóságának tudatából és ennek eszközeiből az idegen kultúrát szolgáló szerzetesek kivetkőztetnek, az maga is és utódai még inkább idegenek lesznek a nemzethez, ezt nyűgnek tekintik, az idegen aspiráczióknak élnek és a nemzet egységének őrlő, porlasztó munkáját végzik. Hiszen csak tessék például körülnézni Nyitrában és a felvidéken: hány magyar név viselője, kazárokat kioktató, felejtette el egészen a magyar nyelvet s áll idegen nemzetiségi eszme szolgálatában? Mindazonáltal mi nem kérünk a kazárokból. Tessék őket megrendszabályozni úgy a bevándorlás, mint a telepedés engedelme révén. Ha, kik a kazárokkal szemben ugyanazt sürgetik, ugyanezt fogják követelni az idegenből idevándorolt szerzetesekkel szemben is, akkor quittek leszünk. Addig mindig komikusnak fogjuk tartani a »faj«, az élet és véráldozó hazafiassággal való hivalkodást, amíg ezt csak a »kazárok«-kal szemben merik hang°ztalni• Komáromi Sándor: 3 L 0 S E G A »három hét«. Ennyi időt engedett a hagyomány, hogy elmélkedjünk történelmünk legszomorubb eseményeiről. A forró nyári nap hevénél lankasztóbb a zsidó nép hű fiára a bús emlékezet, mely egykori bukásunkat juttatja eszünkbe. Jámboraink ajkairól gyászdalok hangzanak el és éjféltájt akárhány templomban megrázó siromban szállnak fel a fohászok azon nap közeledtekor, mely kétszeres pusztulásunknak tanúja volt. Amig az el nem múlik, addig nem jöhet vidámság a mi szivünkbe s lakodalmi ének száműzve van házunkból: ki is tudna mulatni, ha kedvese kiterítve fekszik előtte. Három hetes gyász borul a mi lelkünkre; gyászoljuk a mi legdrágább halottunkat: a hősi halállal kimúlt szabadságát a régi zsidó népnek. A Szentély, melyen rajongással csüggött a már akkor is szétszórt nép minden fia; a város, mely éppen abban az időben kezdte magába szivni a keleti művészet minden ragyogását; a nemzet, melynek hite bűvös erővel vonzotta magához a műveit pogányság felső rétegeite; a függetlenség, melynek legbuzgóbb harczosai támadtak a zsidóság kebelében, ezekben a hetekben mind-mind megsemmisült és Ab hó kilenczedikén vége volt minden reménynek. Minden a mi kedves és drága egy szenvedélyes lelkületű nemzetnek, e napon letiporva hevert a római légiók lába alatt. A büszke császár joggal nyomathatta érmeire a pálmafák alatt zokogó zsidó