Egyenlőség, 1902. július-december (21. évfolyam, 27-52. szám)
1902-07-06 / 27. szám
1902. július 6. GYENLŐSÉ G. -*erE 3 melyik tagja azt, ami hozzá a legközelebb. Csak a meszszire fekvő dolgokat látták, azokkal foglalkoztak lehetőleg behatóan. Magyarországon nagy a kivándorlás. Kisebb bár, aránylag is kisebb, mint a többi nyugati államokban, pl. Angliában, Németországban, de ez mit sem változtat azon a tényen, hogy a kivándorlás hazánkra nézve nagy veszteség, annál nagyobb, mert a kivándorlók Magyarország legjobb erőiből való: kisgazdák, munkások. Hazafias vállalkozás volt tehát akciót indítani a kivándorlás ellen. Összejönni, kutatni az okokat, mik a kis embert a haza elhagyására bírják és ha megtalálták, rajta lenni, hogy az okok megszűnjenek, hogy a magyar ember Magyarországon is megélhessen, — merthogy a megélhetés nehézsége a kivándorlás forrása, azzal tisztában voltak a tanácskozó urak, még mielőtt tanácskoztak. De miért olyan nehéz most nálunk a megélhetés, annyira, hogy az e földdel összenőtt magyar paraszt egyszerre csak megválik a rögtől, mely neki oly kimondhatatlanul drága, — és tette ezt rövid 15 esztendő óta, csupán csak a dunántúli országrészen, több, mint 30.000 magyar ember ? Sok ennek az oka. A tanácskozó urak szerint többek közt az, hogy a szatócs rosz és drágaportékát árul; hogy Engel bort hamisít; hogy a közvetítő a kisgazda zsírjából táplálkozik; hogy a gyáripar tönkreteszi a kisipart s így tovább hosszú lajstromon át. Csak egyet, csak azt az egyet nem látták meg az urak, hogy a mezei munkások az év nagy részén 40 krajczáros napszám mellett dolgoznak minálunk. Épp ezt az egyet nem látták meg, amin pedig könnyen segíthetnének a dúsgazdag mágnások, főpapok és földbirtokosok, kik a siófoki kongresszuson együtt voltak. Oly közel fekszik és még sem látták meg. Mert hát, mint mondottuk, messzelátók. A nagy birtokok urai még máson is segíthetnének csakhogy erről sem volt szó, sem Miskolczon, sem Siófokon. Nagyon közel fekszik ez is és az urak közelről abszolúte nem látnak. Segíthetnének a kisgazda nagy földéhségén, mely annyi derék magyar embert késztet kivándorlásra. Vagy százezer holdacska — mi az annak a száz nagybirtokosnak, köztük: Eszterházyak, Hoyosok, Czirákyak, Széchenyiek, Somssichok, Pallaviciniek, Fiáthok, Inkeyek, Jankovichok, Solymossyak, Burghardok, Jánossyak, kik a siófoki tanácskozáson részt vettek, — mondom vagy 100.000 holdacska kisebb részekre fölosztva és a kivándorolni kész kisgazdának olcsó bérért átengedve, mindjárt több ezer magyar parasztot tartana vissza a kivándorlástól Csakhogy, mint már megjegyeztem, mindez nagyon közel fekszik, tehát nem jött rá senki sem. Én csak nem hívhattam föl erre az urak figyelmét. Még megsértődtek volna. De nem hallgathattam, midőn az egyik előadó, szólván a szövetkezetekről, mint a kivándorlást gátló univerzális szerről, nem valami nagy keresztényi szeretettel emlékezett meg arról a bizonyos szatócsról, ki újabb időben a zsidót pótolja. Akinek annyiszor volt alkalma azokról a pusztításokról meggyőződni, miket a szövetkezetek éppen a Dunántúl kiskereskedői között eddig eredményeztek, nem állhattam meg, hogy a gyűlésen szót ne emeljek. Kezdtem azzal, hogy örömhírt hoztam a gyűlésnek. Mert azok után, amiket az előadó úr a szatócsokról mondott, örömhírnek kell mondanom azt, hogy a szatócsok is kivándoroltak, mégpedig nagyban. Statisztikát készítettem a minap, amelyben kimutattam, hogy bizonyos országrészben 10 esztendő óta vagy 36.000 ezerrel csökkent a szatócsok száma. Az általános kivándorlás azért csak tovább tart. A szatócsokról, kikkel alkalmam volt beszélni, megtudtam, hogy nem azért adták föl üzleteiket, mert nagyon megszedték volna magukat. Ellenkezőleg. Szegények valami foglalkozást kerestek. A tisztelt kongresszus, jól tudom, nem siratja távozásukat, de én elég merész vagyok azt hinni, hogy ezekért a jó magyar adófizetőkért, kik nem egy vidéken a magyarság egyedüli lelkes képviselői is voltak, a magyar állam szempontjából is kár. Tisztelettel kérem tehát a kongresszust, mely annyira fájlalja a kisgazdák kivándorlását, ami nekem is, mint minden magyar embernek, őszintén fáj, minthogy kiszámíthatlan kárt jelent erre a tőlem is imádott hazára nézve : — juttassanak szeretetükből és nemes fájdalmukból egy szemernyit a szatócsnak is és foglalkozzanak egy pillanatig azzal is, hogy mint lehetne segiteni a szatócsokon is, hogy azoknak se kelljen kivándorolniok.« Az »ellentmondás«-ból, melyet a fővárosi sajtónak a gyűlésen jelen volt egyetlen tudósítója, ki maga is telivérű agrárius, a fölszólalásom végére biggyesztett, én semmit sem hallottam , sőt elismeréssel konstatálom, hogy az előkelő társaság az övétől elütő álláspontom kifejtését nyugodtan, megjegyzés nélkül hallgatta meg. Reflektálni igenis reflektáltak rá, azonnal: Hainsprecht Antal, a veszprémi püspök jószágkormányzója, Széchenyi Imre gróf, a kongresszus egyik elnöke és Hertelendy Ferencz, országgyűlési képviselő. Rainprecht azt hiszi, hogy ha a szatócsok kivándoroltak, azért tették, mert nem találtak könnyű megélhetési módot. A fogyasztási szövetkezetek révén olyan elvek kaptak lábra, melyek mellett a szatócs meg nem élhet, de ez nem lehet ok arra, hogy a szövetkezeteket ne terjesszék. Széchényi Imre gróf, Széchényi Istvánként, az apai gyilkosoknak is hajlandó megkegyelmezni, ha az magyar. Ha a kivándorló szatócs velünk tartó magyar ember, épp úgy sajnálja, mint a kivándorló földbirtokost. A szövetkezetek senkit kivándorlásra nem késztetnek. A szövetkezetek czélja: olcsó és jó árut juttatni a népnek, ezért senkinek kivándorolnia nem kell. Ha mégis akad ember, ki azért vándorol ki, mert rajtunk magasabb közvetítési díjat nem vehet, az olyan ember kivándorlását ő nem sajnálja. (Helyeslés) Hertelendy Ferencz tiltakozik az ellen, hogy Szabolcsi a szatócsok kivándorlásáról mint örömhírről