Egyenlőség, 1926. július-december (45. évfolyam, 27-52. szám)

1926-07-03 / 27. szám

2. oldal És a többi okmányok is mind, mind arról tanúskodnak, hogy Ranschburg Pál többiz­­ben alapítványi jutalmat nyert a közép­­iskolai tanulmányi ideje alatt a magyar nyelvben elért jeles eredményekért. De mégis hiába. Hiába írta meg a tudo­­­nányegyetem orvosi fakultásához intézett beiratkozási kérvényében, hogy­­ édesatyja 20­ év óta budapesti lakos, fedezi az egye­­tem­i tanulmányi költségeit, hiába igazolta, hogy úgy politikailag, mint erkölcsileg tel­­­jesen megbízható, hiába csatolta az országos középiskolai verseny kitüntető oklevelét a felvételi kérvényhez, hiába nyújtotta be az egyetemhez csupa jeles érettségi bizonyít­­ványát. Az elintézés két nagy szomorú bé­­lyegző volt, és párszavas ceruzajegyzet. Elintézés: A bizottság folyamodó felvételét a­­Pázmány Péter tudományegyetem or­­voskarára nem ajánlja. Budapest, 1925. szept. 9-én. A bizottság elnöke: Dr. Hoót Károly És a másik végzetes bélyegző. Beiratkozás iránti kérelmét a buda­­­pesti kir. magyar tudományegyetemi orvostudományi karának tanári testű■­lete teljesíthetőnek nem találta. Budapest, 1925 szept. 10. Dr. Jakab e. i. dékán. — Ez volt az én fiam halálos itélete — mondja az apa az elutasító egyetemi bélyeg­­zőre mutatva. * És azután tovább beszél: — Már évek óta az álma, vágyainak netovábbja volt, hogy orvos lehessen.­­Az orvostudományi könyveket böngészte állandóan s azután is, hogy visszautasí­­tották az egyetemről, néhány medikus ismerősével folyton eljárt hallgatni az egyetemi előadásokat, részt vett a bonc­­tani órákon, mintha ő is rendes egyetemi­­hallgató lenne. Orvostani könyveket vá­­sárolt utolsó pénzén, azokból tanult, ál­­landóan tudományos munkákkal foglal­­kozott, de azt a gondolatot, hogy valiá­­sát elhagyja s igy tegye lehetővé a maga számára azt, hogy az egyetemre beirat­­kozhassék, a legnagyobb megvetéssel uta­­sitotta vissza. — Az én fiam, — mondja az apa, — önérzetes, meggyőződéses, vallásos, mély­­érzésű zsidó fm volt. Én is, feleségem is,­­jó zsidó családból származunk. Édes­­atyám Ranschburg József szegedi zsidó­­kántor volt. Jó magyar ember, aki öreg napjaiban is élete végéig pantallóban,­­magyar dolmányban járt. Lőw Immánuel főrabbi édesatyjával, Lőw Lipóttal együtt működött az atyám, a szegedi zsidó tem­­plomban éveken át. Fiam szigorú vallási nevelésben részesült, mint kis gyermeket minden pénteken este a templomba vit­­tem, az ünnepeket a legteljesebb áhitat­­tal, lelkesedéssel tartotta meg, zsidóságára valósággal büszke volt. A pesti izr. hit­­község héber­ iskolájába is beiratkozott s azt is jeles eredménnyel végezte. Tanárai, az iskola igazgatója, osztálytársai és is­­kolatársai valamennyien szerették. Két­­évvel ezelőtt vakbélgyulladás következté­­ben a pesti Chevra Kadisa Szeretetházába került. Betegágyánál nemcsak valameny­­nyi osztálytársa látogatta meg, hanem valamennyi tanára is, akik szerették, becsülték, tisztelték fia­­mat, akiről a legtöbben úgy nyilatkoztak, hogy feltétlenül nagy karriert fog csi­­nálni, országos nevet szerez magának. — Hónapokon keresztül valóságos bús­­komor volt, azért, mert az egyetemről visszautasították. Hiába mondtam neki, hogy utolsó falat kenyeremet is megvo­­nom a számtól, a családtól és taníttatni fogom, a jövő tanévre kimegy majd Bécsbe, nem fogadta el ezt az ajánlatot. Gerinces, önérzetes fiú sem az én apai segítségemet, sem más idegen segítséget nem akart igénybe venni. Kijelentette, hogy nem fogadja el, hogy szülei áldo­­zatot hozzanak azért, hogy ő folytathassa egyetemi tanulmányait Bécsben. — Néhány héttel ezelőtt egy textilke­­reskedelmi vállalat irodájába adtam be. Nem tudta megszokni a hivatalnoki éle­­tet. A tudomány iránti szomj, a vágy, hogy orvos lehessen, ami iránt gyermek­­kora óta rokonszenvet érzett, lehangolttá tette, nem volt többé életkedve s egy na­­pon váratlanul eltűnt hazulról.­­ Másnap Tinnye községből érkezett a hir, hogy egy fiatalember holttestére Dr. Hevesi Simont, a pesti szr. k­itk. fő­­rabbiját, a magyar zsidó közélet vezetőjét kedden délelőtt a Szeretetházban megope­­rálták. A kiváló egyházi szónok már hetek óta szenvedett fülbántalmakban, melyet hi­­vatása teljesítése közben megfázás által szer­­zett. Vázsonyi Vilmos temetésén, mély sza­­bad ég alatt, szakadó esőben folyt le, He­­vesi főrabbi — mint emlékezetes —, hatal­­mas beszédet tartott, újból megfázott és középfültőgyulladást kapott. Heroikus mó­­ddal viselte el az utóbbi hetekben fájdalmait és csak most, midőn hivatása több időt en­­gedett rá, vetette magát alá operációnak, melyet dr. Fleischmann László főorvos, a nagynevű fülgyógyász végzett rajta a Szeretetházban. Az operáció kitűnően sike­­rült és tisztelőinek és barátainak nagy örö­­mére dr .Hevesi Simon néhány napon belül elhagyja a kórházat, ahol százakra menő érdeklődés jelzi naponta azt a szeretetet és tiszteletet, melyben a magyar zsidóság ré-Kopogtatunk a pesti Chevra Kadisa sze­­retetházának második emelet 31-es számú szobájában. Az ajtón tábla lóg. Figyelmez­­tetés, hogy a beteg látogatásának mellőzé­­sét kérik. A kopogtatás után kijön a beteg­­szobából, férjének betegágya mellől Hevesi Simonné, a főrabbi neje, aki állandóan férje mellett van. Az Egyenlőség munka­­társát bevezeti férje betegágyához. A ra­­gyogó tisztaságű­, tágas szanatóriumi szobá­­ban fehér ágyon fekszik Hevesi Simon. Arca piros, mint amikor a legegészségesebb. Szeme csillog. Ha a fején nem lenne orvosi kötés, nem is hinnék el, hogy tegnap esett keresztül az aránylag súlyos műtéten. — Két és negyedórás operációt végzett rajtam tegnap —­ mondja a főrabbi — Fleischmann László dr. főorvos. Fülemből kellett csontképződményt eltávolítani. A műtét nem volt egyszerű, mert a betegség komplikálódott. Vázsonyi temetése alkal­­mával éreztem már jobb fülemben valami fájdalmat. A tüzetes vizsgálat során most kitűnt, hogy csontképződmény és az azzal bukkantak a vasúti sínek mellett, akin a­ gyorsvonat robogott keresztül. A kabát■­ zsebben nekünk címzett boríték volt. Fiam a gyorsvonat elé vetette magát, a halálba menekült, mert az életben lelo­, csatolták előtte a sorompót... * Lapozgattunk az asztalon, a részvétle le­velek között. Kezünkbe akad egy levél,a­melyet Ranschburg Pál egyik barátja in­­tézett az öngyilkos családjához. ״ A fájdalom adta zokogástól remegő kezembe a tollat — szól a levél — hogy a megboldogult Pali barátomról megemlé-■ kezzek. Ebben a szomorú percben nem­ enyhíteni akarom fájdalmadat, csak Ve­­letek együtt érezni. Isten életet adott egy­ léleknek, ezt most visszaadta. Ez az élet nem egyszerű, szürke, hétköznapi élet volt, valami magasztos, glóriaként ra­­gyogó ész és tehetség nyilvánult meg benne. Az iskolai érettségi, ami másnak örömet, az élet felé az első lépés, az élet־. célt jelentette, neki csak szomorúságot je­­lentett, az első lépést a halál felé .. .״ ׳ Román Kálmán: kapcsolatos betegség már kihatolt a kopo­­nyacsontra és a külső szövetekre is, úgy hogy több okból szükségessé vált a műtéti beavatkozás. A csontokat el kellett távolí­­tani. Az operációt, amely nehéz orvosi fel­­adat volt, dr. Fleischmann László főorvos kitűnően végezte. A beszélgetést most Hevesi fia folytatja, aki atyja betegágya mellett ül. — A főorvos — mondja — kijelentette, hogy ritkán látott olyan erős ellenállóképes­­ségű­ szervezetet, mint amilyen atyámé. Ezt a narkózis alkalmával is tapasztalta.. — Magánál az operációnál — jegyezte még meg — részt vett édesapám házi­­orvosa is. Hevesi főrabbi kérdéseinkre elmondja, hogy nagyobb fájdalmai nincsenek, az é­j­­szakát nyugodt alvással töltötte. A legfel■e­jesebb elismerés hangján nyilatkozik a Sze­­retetkórház orvosi testületéről és ápoló- személyzetéről, mely a legnagyobb figyelem­­mel és szeretéstel viseltetik irányában. Ugyanezt mondja el a Chevra Kadisa és a Szereteth­áz vezetőségéről is. Arra a kérdésünkre, hogy mennyi időt kell még a betegágyban töltenie és azután hová megy üdülés céljából, a főrabbi ezt felelte: — Négy-öt napot kell a betegszobában töltenem. Ez a legborzasztóbb: a fekvés. Ha elhagyom a Szeretetkórh­ázat, akkor egy­­ideig pihenek, kezeltetem magamat a ki­­tűnő Fleischmann főorvossal, azután pedig Karlsbadba utazom. Nem akarjuk további kérdésekkel zavarni a betegágyán fekvő főpapot. Pillantást ve­­tünk az ágy mellett, az éjjeliszekrényen álló friss virágcsokorra. Az egész szoba csupa virág. Elbúcsúzunk azzal a gondolattal, hogy rövidesen viszontlátjuk templomában a ma­­gyar zsidó szószék nagy alakját. Hevesi Símon betegágyánál EGYENLŐSÉG 1926 július ( Világnyelveit triómét, olasz) Fordítások I Rose nyelviskola Vámház-körút 9.1. emelet

Next