Egyetemi Lapok - Az Eötvös Loránd Tudományegyetem lapja, 1959 (1. évfolyam, 1-25. szám)

1959-05-12 / 1. szám

Néhány szó a BÖLCSÉSZ KÖLTŐRŐL Ha Radnótira gondolunk, ha Radnótiról beszélünk, leg­többször az ecklogák és a razgledniták költőjét idéz­zük.­­ De volt Radnóti 20 éves is, bölcsész !s! Erről a korszaká­ról, az egyetemista költőről szeretnék most megemlékezni. Szegeden volt bölcsész, de első verskötete, a „Pogány köszöntő” még Budapesten je­lent meg. Már ekkor is kap­csolatban volt a munkásmoz­galommal, szocialista költő­nek vallotta magát. De iga­zában az épp akkor szervez­kedő baloldali egyetemi ifjú­sággal, a szegedi fiatalokkal volt működésben. A munkás­otthonban a tanyai kiszállá­­sok­ ismertették meg az el­lenforradalmi Magyarország népének sorsával. Tiltakozása ez ellen itt vál­t költészetének egyre erősödő alaphangjává. „Kiteljesedett , nyomorunk fölött vörös hamvakkal visz­­szük szét hajnalodó életein­ket” írja ez időben egyik versében. A kifejezés nem realista még, de sejlik be­lőle a későbbi realista költő. Magyar—francia szakos tanár­jelölt, indexe tele kitűnő kol­lokvium eredményekkel. Első szeminárium dolgozatát kor­társ fiatalokról írta és külö­nösen kiemelte benne József Attila akkor még alig mél­tatott líráját. Alapvizsgái dolgozatának témája a felvilágosodás korá­nak magyar költészetéből való. Bevezető soraiban az irodalom marxista szemléletű kutatása mellett tesz hitet. „Az irodalmi korszakok és azok kifejlődései, a műalko­tások mindig részei a konst­rukciónak, melyet művészet-­ nek nevezünk, múltja van, je­lene és jövője van, fejlődik, áll vagy visszafejlődik, de mindig él. És életét több szempontból kell vizsgálnunk, mely szempontok szervesen összefüggenek és egymás nél­kül nem állanak meg. Hogy­ha vázlatosan fogom körül, akkor is létező és ható té­nyező a földrész, a nyelvi kö­zösség, melyben létrejött­­ a társadalmi osztály, melynek termékeként keletkezett. Ez az utolsó szempont ha­talmas lehetőségeket hordoz, melyet egészen a mai napig elhanyagoltak. Azért említem épp itt, mert a XVIII. század végének szel­lemtörténeti eseményei nél­küle nehezen bogozhatok és azt hiszem, hogy főleg e kor, a polgári öntudatosodás kora, illetve ennek eseményei kény­szerítették ki a­­materialista irodalomszemléletet. És­pedig azért, mert e korban már lehetetlen volt a társadalom és felépítményének, a művé­szetnek nyilvánvaló össze­függéseit figyelmen kívül hagyni­. Diákszobájából kobozzák el 1931 tavaszán Újmódi pászto­rok éneke című versesköte­tét. Részt vesz az illegális MKP egyetemi sejtje mun­kájában. Harmadik köteté­ben (1933. Lábadozó szél) formavilága egyre inkább rea­lisztikus jegyekkel telítődik. Különösen­­ sokat tanulmá­nyozza ez idő tájt Arany Já­nos költészetét. Szakdolgoza­tát és summa cum laude el­fogadott doktori disszertáció­ját Kaffka Margitról írta, francia „dicséretes” szakdol­gozatát pedig az elnyomott gyarmati népek költészetének európai visszhangjáról. 1935-ben verseskötettel (Új­­hold) búcsúzik diákéveitől. Élményük azonban vissza­cseng következő évtizedének klasszikus költészetében is. A távírópóznák, mint a kis­­katonák, szálfaegyenesen so­rakoznak az út szélén. Valami­kor barna kátránnyal mázol­ták be őket, de az eső meg­koptatta a kátrányt, a szél meg porcogós, szürke homok­kal verte be. Mert erre min­dig szél jár, homokot hord magával a földekről vagy a hepe-hupás útról. Az egyik pózna embermagasságig teli van farigcsálva. Csak ez az egy. A többin karcolás sincs. Egyszer egy bolondos ember kapta magát, belevésett egy szócskát, aztán a szócska meg­gyarapodott és most már az árok aljáig minden tenyérnyi helyet meghasított a bicska. Hegyes Feri mégis első pil­lantásra megtalálja a ma­gáét. „Feri — Gizi 1957." A por már belepte a betűket, a kátrány befolyta, de azért el lehet olvasni. Hőség van. Vénasszonyok nyara, a legcudarabb idő. Mintha a nyár, még egyszer, utoljára, megmutatná a ha­ragját. Tűz a nap, mint a for­ró olaj, pedig már a kiserdő felé ereszkedik. Késő délután van. Könnyű felhők lebegnek. Feri fogja a ládáját, az ös­vényen megy tovább. A fű mindenütt sárga, bokáig be­takarják a zörgő levelek. Az­tán beljebb, a telep felé már fű nincs, meg levelek sincse­nek, csak keményre taposott, agyagos föld. Dobog rajta a cipő, mintha kövön járna. De a két akácfa között dong a labda, kicsik és nagyok ker­getik. Az öreg Mihálovics is beállt a fia mellé csatárnak„ Feri megáll a kapu mögött, várja, hogy észrevegyék. Tű­sük Pista veszi észre. Kerek­re tátja a száját és akkorát bömböl, hogy az egyik ijed­tében messzire rúgja a lab­dát. — A Feri! Megjött a Feri... És már rohannak is feléje, mintha csikólábuk nőne. — A Feri. Itt a csavargó ... Nekiesnek, paskolják a vál­lát, hátbateremtik, csak amúgy barátságosan, pedig Ferinek már minden porci­­kája sajog. — No, látom, megvagy — bólint elégedetten az öreg Mi­hálovics és már kotorja is elő a maga gyártotta, büdös bagó­kat. — Izlett-e az angyalbőr? No, gyújts rá ... A többiek nem kérnek be­lőle. Ők már ismerik a Mi­hálovics bagóit. De Feri most elfogadja, röstellene vissza­utasítani. — Hát — mondja és húz egy óvatos slukkot —, ízlett is, meg nem is. Jobb túllenni rajta. Tusák vigyorog.­­ — Megemberesedtél, bá­tyám. Nevetnek. Tusák két évvel idősebb, ő két éve szerelt le. Azóta katonaügyekben ő a főfő szakértő. Feri nevet is, meg krákog is, mert a bagó eszi-marja a torkát. — Bizony, bátyám — mondja Tusák —, ennél még a bakadohány is karasabb. De Mihálovics nem sértődik meg, int a fiúnak. — El is dobhatod. Feri nevet, becsületből még húz két szippantást, aztán el­pöcköli. Katonásan, két ujjal, hogy mindenki megcsodálja. — No, tanultál is valamit — morogja Mihálovics, aztán a homlokához pöccenti a ke­zét, megy vissza a labdához. Tusák melléje szedődik Fe­rinek. Kényelmesen ballag­nak a házak felé. — Mi újság idehaza? — kérdezi Feri. Tusák a vállát vonogatja. Panyókásan a hátára veti a kabátját. — Mi lenne? A Rozinak gyerek lett. A fiú a szeme sarkából rá­­pislant. — Kitől? Tusák megint csak vállat von. — Azt ő se tudja. Senkire se hasonlít a srác... Félrerúg egy követ, csiko­rog a cipője. — Rám akarták sózni. Feri nevet, de nem szól. Csak a ládát teszi át egyik ke­zéből a másikba. Tusák a fü­lét vakargatja és csendesen azt mondja. — Ha enyim vo­lna, egy bü­dös szót se mondanék. Bizis­len, bátyám... De hogy más kölykét dajkáljam... Kámpicsorodottan legyint. — Fenét! Ismerni kell a Rozit. Feri hallgat. Érzi, hogy Tu­­sáknak bögyében van a Rozi. Másra viszi a szót. — Hát az öregek? — Megvannak. Apád ka­pott valami kitüntetést. — Megírta, meg dohányt is. Tusák fütty­ent. — Nofene! Ezt már senki­nek se mondta. Már benn járnak a házak között. Innen is, onnan is kí­váncsi fejek bukkannak elő. Feri alig győz sorjában visz­­szaköszönni. — És Gizi? — kérdezi ké­sőbb csendesen. Tusák ránéz­, aztán­­ kavi­csért hajol, megcéloz egy ve­rebet. A veréb elugrik. — Halálos. Bizisten, eszük van. Megérzik a veszélyt. Leejti a követ, dünnyög. — A Gizi? Olyan lány az, bátyám­, hogy melege lesz tő­le az embernek, ha ránéz. Feri hallgat. Csak az álla fölött gömbölyödik valami mosoly, ő ne tudná? Ép­pen ő? — Itt? — kérdezi Tusák. — Majd’ minden héten. Megállnak. Tusák ■ odaint a házra. — Ócska tákolmány, mi? Megrántja a vállán a ka­bátot, kezet nyújt. — Szóval írt. Az jó. No, bátyám... Bólint. Tusák is bólint, az­tán elmegy, nem fordul visz­­sza. Fütyürészve, hosszú lép­tekkel siet a házak mellett. Cingár, görnyedt háta so­káig látszik. Az öregek örülnek. Várták. Kalács meg kávé van az asz­­talon. De ők maguk nem olya­nok, mint várná az ember. Többet hallgatnak, mint szól­nak.­­ * % — Lefogytál, fiam — mond­ja az anyja. Az öreg feltűzi a kitünte­tését, kihúzza magát. — Harminc évig dolgoztam a kazánnál... Még mondana valamit, de aztán csak legyint, tüskés, fehér haját simogatja. Szép a kitüntetés. Kis piros szala­gon függ. Sárgán csillan a fényben. — Egész kis gyűlés volt. Ott voltak a műhelybeliek is, meg a párttitkár is, az igaz­gató is... De a szavak valahogy tom­pán puffannak. Az ajtó sarkig ki van zárva, széles sugarak­ban hömpölyög be az áttet­sző por. — Még négy-öt évig eldol­gozgatok, aztán megyek a tó­ra pecázni. Feri az anyját nézi. A sa­rokba húzódva ül, kezét az ölébe ejti. Állandóan a fiút nézi, de ha az rápillant, fél­rekapja a fejét. A fiú megsze­gi a kalácsot, kortyol hozzá a hús kávéból. — Meséljenek már vala­mit — kéri —, mi van a Gi­zivel? Az öregek összenéznek, hallgatnak. Az öregember visszagöngyöli az érmet a dobozba, betolja a fiókot. Az asszony kinéz az ablakon, a fényben petyhüdtnek látszik az arca. A film egyszerre min­dent megért. Szájában meg­akad a falat, majd lassan gyűrkőzve rágja tovább. Ar­cán kis izmok dudorodnak az erőlködéstől. Az ajtó előtt egy csapat gyerek rohan el, sárkányt eresztenek. Egyikük beordít az ajtón, szamárfület mutat. A fiú felugrik, az asztalra támaszkodik. Nézi az anyját. — Miért nem írták meg? — kérdezi tompán, valami alig elfojtott dühvel. — És ő miért nem írta meg? — Nem akartuk — feleli az asszam­ —, úgyis nehéz so­rod volt. — A krisztusát neki! Hát így jobb?... Nehezen szedi a levegőt. Sarkon fordul, az ajt­óhoz megy. Remeg a válla. — Kivel? — kérdezi. Süvít a hangja, az ablak is megpendül belé. Az asszony odamegy hozzá. — Fiacskám, ezen már úgyse lehet segíteni. Két esz­tendő, nagy idő ... — Kivel? — kérdezi me­gint a fiú, de most se for­dul meg. Hallja maga mögött az any­ja lélegzését. Hosszú, nyugodt lélegzés. — Reggelre megmondom neked. Addig te is megnyug­szol. A fiú megrántja a vállát, kilép a küszöbön. Senkivel se akar találkozni. A házak mö­gé megy, ki az úthoz. Ha­nyatt fekszik az árokparton, a letaposott füvön, a felhőket bámulja. Amikor bevonult, akkor is idejött a felhőket bá­mulni, szereti őket. Fehérek és puhák, mint Gizi. Ha a felhőket nézi, melege lesz, mert Gizire gondol. De most még a verejtéke is hideg. Melléje telepedik valaki. A fű surrogásáról hallja. Fel­néz. Körösztös az. Nézik egy­mást, hallgatnak. Nem barát­ja a Körösztös, alig ismeri, jobbára csak látásból. Ala­csony csendes fiú. Sokat ciga­rettázik, egyikről a másikra gyújt. Azt mondják, tanár­nak készül. — Beszédem lenne veled — mondja Körösztös. Feri megint a felhőket bá­mulja. — Szóval, te. — Igen. Megint hallgatnak. Pedig mindkettőjükből nyomakodna elő a szó. Körösztös elnyomja a cigarettát, előrehajol, tér­dére fekteti az állat. A föl­det nézi. — Tudod — szól csendesen —, én először nem akartam. Fene tudja, talán becsületből nem ... De aztán nem bírtam. Mindennap láttam, reggelente mindig együtt mentünk a vá­rosba. — Adj egy bagót. Rágyújtanak Feri felül. Körösztöst nézi. — Meddig jutottatok? Gúnyosan hajlik a hangja, a szeme is gúnyos. Körösztös zavarba jön, ujjai közt forgat­ja a cigarettát. — Össze akarunk házasod­ni. Talán lakás is lesz... — Én is el akartam venni. Az úton teherautó döcög. Nagyokat huppan a gödrök­ben. Amikor elhúz előttük, porfelhőt kavar. Megtelik a szájuk keserű homokkal, Körösztös lenyeli a füstöt, sokáig habozik. — Gizi beszélni akar veled. — Én népi. Úgy csattal­z a hangja, mint egy ostorcsapás. Felállnak. Megint nézik egy­mást. Körösztös elfordítja a fejét. . — Mondd meg neki, hogy semmi dolgom vele. Ő is az­zal áll össze, akivel akar és én is azzal beszélek, akivel akarok. Körösztös most ránéz. Egye­nest a szeme közé. — Nincs igazad. Én nem erőszakoskodom vele. Ha el­küldött volna, egy szót se szó­lok. — Én se szólok. Tegye, amit jónak lát. Elindulnak hazafelé. Már alkonyodik. Megint a zizegős füvön mennek, lábuk alatt nyögnek a levelek. Feri hosz­­szúkat lép, Körösztös alig tud vele lépni. A telep felől fé­nyek gyúlnak, imbolyognak az alkonyatban, mint nagy, halvány szentjánosbogarak. A fák fölött szél surran, fel­borzolja a lombjukat. Egész hazáig nem szólnak egymáshoz. Ott Körösztös azt mondja: — Beszélj vele. — Majd. A felhőkre gondol. Megint gúnyosan mosolyog. Körösztös bólint, a kezét nyújtja. Feri habozik, aztán puhán kezet fog. — A tanár úr — gondolja. Egyedül megy tovább. Haj­lott háttal, lecsüggedt fejjel. Kabátujja a házak falát sú­rolja. Tabák András Felhők 1­68 éves volt, telve ter­vekkel és munkavággyal. Kö­­rülbelül három héttel a ha­lála előtt, amikor a beszéd már gyakran nehezére esett, még egyre arról gondolkodott, hogy melyek azok a­­legsür­gősebb munkák, amiket el kell­ végeznie. Bizakodva mondogatta, hogy kéthónapos teljes pihenés után hozzálát új könyve, A Dialektikus Lo­gika megírásához, amihez 40 év óta gyűjti az anyagot. Fogarasi Béla élete nehéz, küzdelmes, de igen szép élet volt. Széppé tette az, hogy fiatal kora óta töretlenül hitt a nép ügyében, a kommuniz­mus megvalósulásában és így a megvívott­­. Fogarasi Bé­la professzor 118911-1959­­ Több mint egy hete, hogy végső búcsút vettünk a Ke­repesi úti temetőben Fogarasi Béla­­elvtárstól, szeretett pro­fesszorunktól. Mély megilletődéssel tölt el bennünket ha­lála, hiszen szellemi életünk általános nagy veszteségén túl, mi tanárunkat vesztettük el vele, nagytudású, tapasztalt, mindig segítő szándékú vezetőnket. Tevékenységének gátat vetett az elmúlás, de pályájának eredményeit nem tudja megsemmisíteni. Nemcsak művei­ben, de bennünk is él, a mi tudásunkban, jövendő mun­kánkban. Hogyan is mondotta Ady Endre: „Ifjúi szívekben élek s mindég tovább...” — így van, így lesz ez Fogarasi Béla elvtárs emlékével is. Szabó Imre : II. éves halig. elegelte, hogy bár az egyete­men még kisebbségben vol­tak azok, akik haladó nézete­ket vallottak, mégis többnyi­re győztesek maradtak a vi­tákban. Egészen fiatalon be­kapcsolódott a Galilei Kör munkájába és több ízben tar­tott filozófiai előadásokat a munkásoknak, így a Tanács­­köztársaság kikiáltása nem érte felkészületlenül. A Kommunisták Magyarországi Pártjának alapító tagja volt. A Tanácsköztársaság kormá­nya részéről azt a feladatot kapta, hogy szervezze át a felsőoktatást. Része volt ab­ban, hogy az egyetem kapui megnyíltak a munkások előtt és hogy az egyetemen olyan haladó tudósok tarthattak elő­adásokat, akik előzetesen materialista világnézetük, vagy haladó politikai meg­nyilvánulásaik miatt nem ta­níthattak. A Tanácsköztársaság leve­rése után emigrációba ment és ott folytatta tovább politi­kai, oktatói és tudományos munkáját. A Szovjetunióban is elnyerte a doktori címet és a moszkvai egyetem tanára volt. A II. világháború ide­jén részt vett a fogságba ke­rült magyar katonák politikai átnevelésében. A felszabadu­lás után rögtön visszatért Magyarországra és itt jelen­tős tudományos, tudomány­­szervező és oktatói munkát fejtett ki, értelme és célja. Igen fiata­lon tapasztalta már, hogy a filozófiában a különböző né­zetek harca nem egyéb, mint aknak volt a pártok harca. Büszkén­em-Sohasem feledkezett el azokról az embertelen és vé­res napokról, amelyek a Ta­nácsköztársaság leverését kö­vették. Élettapasztalata, poli­tikai tisztánlátása, amely a marxizmus—leninizmus ala­pos ismeretén nyugodott, hoz­zásegítette ahhoz, hogy 1956 októberében az első pillanat­tól kezdve világosan lássa, mi van készülőben. Barátian, elvtársiasan, de keményen­ világosította fel a várható eseményekről tanártársait és hallgatóit a Közgazdasági Egyetemen, amelynek abban az időben rektora volt. Nagy része volt abban, hogy ezen az egyetemen ért el legkisebb hatást az ellenforradalom. Az ellenforradalom után fokozott erővel látott Fogara­si Béla a munkához. A Köz­ponti Vezetőség tagjaként tu­domány­os , kultúrpolitikai kérdésekben nyújtott elsősor­ban nagy segítséget. A Tudo­mányos Akadémián, a Filozó­fiai Intézetben és az ELTE Filozófiai Tanszékén dolgo­zott. Most, hogy már nincsen közöttünk, úgy érezzük, hogy még nagyon sok­ mindent kellett volna megtudnunk tőle. A lényeget azonban megtanulhattuk: azt, hogy a nép ügyéért, a kommunizmus ügyéért fáradhatatlanul kell küzden­ünk; azt, hogy az apró napi politikai kérdésekben és a nagy tudományos és elméleti kérdésekben is elvi vonalon, megalkuvás nélkül kell vívni a harcot. Azt is megtanulhat­tuk tőle, hogy a marxizmus alkotó művelésének nélkülöz­hetetlen feltételei: a marxiz­mus klasszikusainak alapos és szüntelen tanulmányozása, a haladó — elsősorban a szov­jet — irodalom ismerete, sa­ját haladó hagyományaink megbecsülése és a burzsoá irodalom feldolgozása az el­lene folytatott harc érdeké­be®. Simonovita Istvánné Filozófiai Tanszék ÚTON Kerékpárral rohantam keskeny úton, vízmosta szélén itt is, ott is, apró legénykék vígadoztak friss kacajjal, haneurozván a langyos por­homokban. A gyors kerék — amely elé néhányat kiperdített a könnyelmű vidámság — már-már nyakára gördült némelyiknek, csilingelő kedvét homokba­ fojtón. De résen állt a türelmes vigyázat: figyelő gonddal kikerültem őket, habár szívem szerint „beletaposni” lett volna kedvem vadul a pedálba. (Siettem volna messzi kedvesemhez, szerelmes ember lassan járni nem tud.) Hosszú és sürgető az út jövőnkbe, de várni kell a szélvész-gyorsasággal. Elvtárs, vigyázz, futárod fel ne lökjön pár mit sem sejtve játszó kislegényt, bár hevít — s hevítsen! — messzi cél szerelme. Nem vásott virtusból, nem készakarva perdül a gyors kerék elé a gyermek, nem tudja ő, hová rohansz sietve s nem tudja, hogy miért rohansz, sietsz, csak hancurozik, csak játszik a homokban. Hadd hancurozzon. Felnő ő is egyszer, a lányos ház felé forrón elindul, ha majd szívébe száll a nyugtalan vágy s őt is hevíti messzi cél szerelme. Baranyi Ferenc

Next