Egyetemi Lapok - Az Eötvös Loránd Tudományegyetem lapja, 1959 (1. évfolyam, 1-25. szám)
1959-05-12 / 1. szám
Néhány szó a BÖLCSÉSZ KÖLTŐRŐL Ha Radnótira gondolunk, ha Radnótiról beszélünk, legtöbbször az ecklogák és a razgledniták költőjét idézzük. De volt Radnóti 20 éves is, bölcsész !s! Erről a korszakáról, az egyetemista költőről szeretnék most megemlékezni. Szegeden volt bölcsész, de első verskötete, a „Pogány köszöntő” még Budapesten jelent meg. Már ekkor is kapcsolatban volt a munkásmozgalommal, szocialista költőnek vallotta magát. De igazában az épp akkor szervezkedő baloldali egyetemi ifjúsággal, a szegedi fiatalokkal volt működésben. A munkásotthonban a tanyai kiszállások ismertették meg az ellenforradalmi Magyarország népének sorsával. Tiltakozása ez ellen itt vált költészetének egyre erősödő alaphangjává. „Kiteljesedett , nyomorunk fölött vörös hamvakkal viszszük szét hajnalodó életeinket” írja ez időben egyik versében. A kifejezés nem realista még, de sejlik belőle a későbbi realista költő. Magyar—francia szakos tanárjelölt, indexe tele kitűnő kollokvium eredményekkel. Első szeminárium dolgozatát kortárs fiatalokról írta és különösen kiemelte benne József Attila akkor még alig méltatott líráját. Alapvizsgái dolgozatának témája a felvilágosodás korának magyar költészetéből való. Bevezető soraiban az irodalom marxista szemléletű kutatása mellett tesz hitet. „Az irodalmi korszakok és azok kifejlődései, a műalkotások mindig részei a konstrukciónak, melyet művészet- nek nevezünk, múltja van, jelene és jövője van, fejlődik, áll vagy visszafejlődik, de mindig él. És életét több szempontból kell vizsgálnunk, mely szempontok szervesen összefüggenek és egymás nélkül nem állanak meg. Hogyha vázlatosan fogom körül, akkor is létező és ható tényező a földrész, a nyelvi közösség, melyben létrejött a társadalmi osztály, melynek termékeként keletkezett. Ez az utolsó szempont hatalmas lehetőségeket hordoz, melyet egészen a mai napig elhanyagoltak. Azért említem épp itt, mert a XVIII. század végének szellemtörténeti eseményei nélküle nehezen bogozhatok és azt hiszem, hogy főleg e kor, a polgári öntudatosodás kora, illetve ennek eseményei kényszerítették ki amaterialista irodalomszemléletet. Éspedig azért, mert e korban már lehetetlen volt a társadalom és felépítményének, a művészetnek nyilvánvaló összefüggéseit figyelmen kívül hagyni. Diákszobájából kobozzák el 1931 tavaszán Újmódi pásztorok éneke című verseskötetét. Részt vesz az illegális MKP egyetemi sejtje munkájában. Harmadik kötetében (1933. Lábadozó szél) formavilága egyre inkább realisztikus jegyekkel telítődik. Különösen sokat tanulmányozza ez idő tájt Arany János költészetét. Szakdolgozatát és summa cum laude elfogadott doktori disszertációját Kaffka Margitról írta, francia „dicséretes” szakdolgozatát pedig az elnyomott gyarmati népek költészetének európai visszhangjáról. 1935-ben verseskötettel (Újhold) búcsúzik diákéveitől. Élményük azonban visszacseng következő évtizedének klasszikus költészetében is. A távírópóznák, mint a kiskatonák, szálfaegyenesen sorakoznak az út szélén. Valamikor barna kátránnyal mázolták be őket, de az eső megkoptatta a kátrányt, a szél meg porcogós, szürke homokkal verte be. Mert erre mindig szél jár, homokot hord magával a földekről vagy a hepe-hupás útról. Az egyik pózna embermagasságig teli van farigcsálva. Csak ez az egy. A többin karcolás sincs. Egyszer egy bolondos ember kapta magát, belevésett egy szócskát, aztán a szócska meggyarapodott és most már az árok aljáig minden tenyérnyi helyet meghasított a bicska. Hegyes Feri mégis első pillantásra megtalálja a magáét. „Feri — Gizi 1957." A por már belepte a betűket, a kátrány befolyta, de azért el lehet olvasni. Hőség van. Vénasszonyok nyara, a legcudarabb idő. Mintha a nyár, még egyszer, utoljára, megmutatná a haragját. Tűz a nap, mint a forró olaj, pedig már a kiserdő felé ereszkedik. Késő délután van. Könnyű felhők lebegnek. Feri fogja a ládáját, az ösvényen megy tovább. A fű mindenütt sárga, bokáig betakarják a zörgő levelek. Aztán beljebb, a telep felé már fű nincs, meg levelek sincsenek, csak keményre taposott, agyagos föld. Dobog rajta a cipő, mintha kövön járna. De a két akácfa között dong a labda, kicsik és nagyok kergetik. Az öreg Mihálovics is beállt a fia mellé csatárnak„ Feri megáll a kapu mögött, várja, hogy észrevegyék. Tűsük Pista veszi észre. Kerekre tátja a száját és akkorát bömböl, hogy az egyik ijedtében messzire rúgja a labdát. — A Feri! Megjött a Feri... És már rohannak is feléje, mintha csikólábuk nőne. — A Feri. Itt a csavargó ... Nekiesnek, paskolják a vállát, hátbateremtik, csak amúgy barátságosan, pedig Ferinek már minden porcikája sajog. — No, látom, megvagy — bólint elégedetten az öreg Mihálovics és már kotorja is elő a maga gyártotta, büdös bagókat. — Izlett-e az angyalbőr? No, gyújts rá ... A többiek nem kérnek belőle. Ők már ismerik a Mihálovics bagóit. De Feri most elfogadja, röstellene visszautasítani. — Hát — mondja és húz egy óvatos slukkot —, ízlett is, meg nem is. Jobb túllenni rajta. Tusák vigyorog. — Megemberesedtél, bátyám. Nevetnek. Tusák két évvel idősebb, ő két éve szerelt le. Azóta katonaügyekben ő a főfő szakértő. Feri nevet is, meg krákog is, mert a bagó eszi-marja a torkát. — Bizony, bátyám — mondja Tusák —, ennél még a bakadohány is karasabb. De Mihálovics nem sértődik meg, int a fiúnak. — El is dobhatod. Feri nevet, becsületből még húz két szippantást, aztán elpöcköli. Katonásan, két ujjal, hogy mindenki megcsodálja. — No, tanultál is valamit — morogja Mihálovics, aztán a homlokához pöccenti a kezét, megy vissza a labdához. Tusák melléje szedődik Ferinek. Kényelmesen ballagnak a házak felé. — Mi újság idehaza? — kérdezi Feri. Tusák a vállát vonogatja. Panyókásan a hátára veti a kabátját. — Mi lenne? A Rozinak gyerek lett. A fiú a szeme sarkából rápislant. — Kitől? Tusák megint csak vállat von. — Azt ő se tudja. Senkire se hasonlít a srác... Félrerúg egy követ, csikorog a cipője. — Rám akarták sózni. Feri nevet, de nem szól. Csak a ládát teszi át egyik kezéből a másikba. Tusák a fülét vakargatja és csendesen azt mondja. — Ha enyim volna, egy büdös szót se mondanék. Bizislen, bátyám... De hogy más kölykét dajkáljam... Kámpicsorodottan legyint. — Fenét! Ismerni kell a Rozit. Feri hallgat. Érzi, hogy Tusáknak bögyében van a Rozi. Másra viszi a szót. — Hát az öregek? — Megvannak. Apád kapott valami kitüntetést. — Megírta, meg dohányt is. Tusák füttyent. — Nofene! Ezt már senkinek se mondta. Már benn járnak a házak között. Innen is, onnan is kíváncsi fejek bukkannak elő. Feri alig győz sorjában viszszaköszönni. — És Gizi? — kérdezi később csendesen. Tusák ránéz, aztán kavicsért hajol, megcéloz egy verebet. A veréb elugrik. — Halálos. Bizisten, eszük van. Megérzik a veszélyt. Leejti a követ, dünnyög. — A Gizi? Olyan lány az, bátyám, hogy melege lesz tőle az embernek, ha ránéz. Feri hallgat. Csak az álla fölött gömbölyödik valami mosoly, ő ne tudná? Éppen ő? — Itt? — kérdezi Tusák. — Majd’ minden héten. Megállnak. Tusák ■ odaint a házra. — Ócska tákolmány, mi? Megrántja a vállán a kabátot, kezet nyújt. — Szóval írt. Az jó. No, bátyám... Bólint. Tusák is bólint, aztán elmegy, nem fordul viszsza. Fütyürészve, hosszú léptekkel siet a házak mellett. Cingár, görnyedt háta sokáig látszik. Az öregek örülnek. Várták. Kalács meg kávé van az asztalon. De ők maguk nem olyanok, mint várná az ember. Többet hallgatnak, mint szólnak. * % — Lefogytál, fiam — mondja az anyja. Az öreg feltűzi a kitüntetését, kihúzza magát. — Harminc évig dolgoztam a kazánnál... Még mondana valamit, de aztán csak legyint, tüskés, fehér haját simogatja. Szép a kitüntetés. Kis piros szalagon függ. Sárgán csillan a fényben. — Egész kis gyűlés volt. Ott voltak a műhelybeliek is, meg a párttitkár is, az igazgató is... De a szavak valahogy tompán puffannak. Az ajtó sarkig ki van zárva, széles sugarakban hömpölyög be az áttetsző por. — Még négy-öt évig eldolgozgatok, aztán megyek a tóra pecázni. Feri az anyját nézi. A sarokba húzódva ül, kezét az ölébe ejti. Állandóan a fiút nézi, de ha az rápillant, félrekapja a fejét. A fiú megszegi a kalácsot, kortyol hozzá a hús kávéból. — Meséljenek már valamit — kéri —, mi van a Gizivel? Az öregek összenéznek, hallgatnak. Az öregember visszagöngyöli az érmet a dobozba, betolja a fiókot. Az asszony kinéz az ablakon, a fényben petyhüdtnek látszik az arca. A film egyszerre mindent megért. Szájában megakad a falat, majd lassan gyűrkőzve rágja tovább. Arcán kis izmok dudorodnak az erőlködéstől. Az ajtó előtt egy csapat gyerek rohan el, sárkányt eresztenek. Egyikük beordít az ajtón, szamárfület mutat. A fiú felugrik, az asztalra támaszkodik. Nézi az anyját. — Miért nem írták meg? — kérdezi tompán, valami alig elfojtott dühvel. — És ő miért nem írta meg? — Nem akartuk — feleli az asszam —, úgyis nehéz sorod volt. — A krisztusát neki! Hát így jobb?... Nehezen szedi a levegőt. Sarkon fordul, az ajtóhoz megy. Remeg a válla. — Kivel? — kérdezi. Süvít a hangja, az ablak is megpendül belé. Az asszony odamegy hozzá. — Fiacskám, ezen már úgyse lehet segíteni. Két esztendő, nagy idő ... — Kivel? — kérdezi megint a fiú, de most se fordul meg. Hallja maga mögött az anyja lélegzését. Hosszú, nyugodt lélegzés. — Reggelre megmondom neked. Addig te is megnyugszol. A fiú megrántja a vállát, kilép a küszöbön. Senkivel se akar találkozni. A házak mögé megy, ki az úthoz. Hanyatt fekszik az árokparton, a letaposott füvön, a felhőket bámulja. Amikor bevonult, akkor is idejött a felhőket bámulni, szereti őket. Fehérek és puhák, mint Gizi. Ha a felhőket nézi, melege lesz, mert Gizire gondol. De most még a verejtéke is hideg. Melléje telepedik valaki. A fű surrogásáról hallja. Felnéz. Körösztös az. Nézik egymást, hallgatnak. Nem barátja a Körösztös, alig ismeri, jobbára csak látásból. Alacsony csendes fiú. Sokat cigarettázik, egyikről a másikra gyújt. Azt mondják, tanárnak készül. — Beszédem lenne veled — mondja Körösztös. Feri megint a felhőket bámulja. — Szóval, te. — Igen. Megint hallgatnak. Pedig mindkettőjükből nyomakodna elő a szó. Körösztös elnyomja a cigarettát, előrehajol, térdére fekteti az állat. A földet nézi. — Tudod — szól csendesen —, én először nem akartam. Fene tudja, talán becsületből nem ... De aztán nem bírtam. Mindennap láttam, reggelente mindig együtt mentünk a városba. — Adj egy bagót. Rágyújtanak Feri felül. Körösztöst nézi. — Meddig jutottatok? Gúnyosan hajlik a hangja, a szeme is gúnyos. Körösztös zavarba jön, ujjai közt forgatja a cigarettát. — Össze akarunk házasodni. Talán lakás is lesz... — Én is el akartam venni. Az úton teherautó döcög. Nagyokat huppan a gödrökben. Amikor elhúz előttük, porfelhőt kavar. Megtelik a szájuk keserű homokkal, Körösztös lenyeli a füstöt, sokáig habozik. — Gizi beszélni akar veled. — Én népi. Úgy csattalz a hangja, mint egy ostorcsapás. Felállnak. Megint nézik egymást. Körösztös elfordítja a fejét. . — Mondd meg neki, hogy semmi dolgom vele. Ő is azzal áll össze, akivel akar és én is azzal beszélek, akivel akarok. Körösztös most ránéz. Egyenest a szeme közé. — Nincs igazad. Én nem erőszakoskodom vele. Ha elküldött volna, egy szót se szólok. — Én se szólok. Tegye, amit jónak lát. Elindulnak hazafelé. Már alkonyodik. Megint a zizegős füvön mennek, lábuk alatt nyögnek a levelek. Feri hoszszúkat lép, Körösztös alig tud vele lépni. A telep felől fények gyúlnak, imbolyognak az alkonyatban, mint nagy, halvány szentjánosbogarak. A fák fölött szél surran, felborzolja a lombjukat. Egész hazáig nem szólnak egymáshoz. Ott Körösztös azt mondja: — Beszélj vele. — Majd. A felhőkre gondol. Megint gúnyosan mosolyog. Körösztös bólint, a kezét nyújtja. Feri habozik, aztán puhán kezet fog. — A tanár úr — gondolja. Egyedül megy tovább. Hajlott háttal, lecsüggedt fejjel. Kabátujja a házak falát súrolja. Tabák András Felhők 168 éves volt, telve tervekkel és munkavággyal. Körülbelül három héttel a halála előtt, amikor a beszéd már gyakran nehezére esett, még egyre arról gondolkodott, hogy melyek azok alegsürgősebb munkák, amiket el kell végeznie. Bizakodva mondogatta, hogy kéthónapos teljes pihenés után hozzálát új könyve, A Dialektikus Logika megírásához, amihez 40 év óta gyűjti az anyagot. Fogarasi Béla élete nehéz, küzdelmes, de igen szép élet volt. Széppé tette az, hogy fiatal kora óta töretlenül hitt a nép ügyében, a kommunizmus megvalósulásában és így a megvívott. Fogarasi Béla professzor 118911-1959 Több mint egy hete, hogy végső búcsút vettünk a Kerepesi úti temetőben Fogarasi Bélaelvtárstól, szeretett professzorunktól. Mély megilletődéssel tölt el bennünket halála, hiszen szellemi életünk általános nagy veszteségén túl, mi tanárunkat vesztettük el vele, nagytudású, tapasztalt, mindig segítő szándékú vezetőnket. Tevékenységének gátat vetett az elmúlás, de pályájának eredményeit nem tudja megsemmisíteni. Nemcsak műveiben, de bennünk is él, a mi tudásunkban, jövendő munkánkban. Hogyan is mondotta Ady Endre: „Ifjúi szívekben élek s mindég tovább...” — így van, így lesz ez Fogarasi Béla elvtárs emlékével is. Szabó Imre : II. éves halig. elegelte, hogy bár az egyetemen még kisebbségben voltak azok, akik haladó nézeteket vallottak, mégis többnyire győztesek maradtak a vitákban. Egészen fiatalon bekapcsolódott a Galilei Kör munkájába és több ízben tartott filozófiai előadásokat a munkásoknak, így a Tanácsköztársaság kikiáltása nem érte felkészületlenül. A Kommunisták Magyarországi Pártjának alapító tagja volt. A Tanácsköztársaság kormánya részéről azt a feladatot kapta, hogy szervezze át a felsőoktatást. Része volt abban, hogy az egyetem kapui megnyíltak a munkások előtt és hogy az egyetemen olyan haladó tudósok tarthattak előadásokat, akik előzetesen materialista világnézetük, vagy haladó politikai megnyilvánulásaik miatt nem taníthattak. A Tanácsköztársaság leverése után emigrációba ment és ott folytatta tovább politikai, oktatói és tudományos munkáját. A Szovjetunióban is elnyerte a doktori címet és a moszkvai egyetem tanára volt. A II. világháború idején részt vett a fogságba került magyar katonák politikai átnevelésében. A felszabadulás után rögtön visszatért Magyarországra és itt jelentős tudományos, tudományszervező és oktatói munkát fejtett ki, értelme és célja. Igen fiatalon tapasztalta már, hogy a filozófiában a különböző nézetek harca nem egyéb, mint aknak volt a pártok harca. Büszkénem-Sohasem feledkezett el azokról az embertelen és véres napokról, amelyek a Tanácsköztársaság leverését követték. Élettapasztalata, politikai tisztánlátása, amely a marxizmus—leninizmus alapos ismeretén nyugodott, hozzásegítette ahhoz, hogy 1956 októberében az első pillanattól kezdve világosan lássa, mi van készülőben. Barátian, elvtársiasan, de keményen világosította fel a várható eseményekről tanártársait és hallgatóit a Közgazdasági Egyetemen, amelynek abban az időben rektora volt. Nagy része volt abban, hogy ezen az egyetemen ért el legkisebb hatást az ellenforradalom. Az ellenforradalom után fokozott erővel látott Fogarasi Béla a munkához. A Központi Vezetőség tagjaként tudományos , kultúrpolitikai kérdésekben nyújtott elsősorban nagy segítséget. A Tudományos Akadémián, a Filozófiai Intézetben és az ELTE Filozófiai Tanszékén dolgozott. Most, hogy már nincsen közöttünk, úgy érezzük, hogy még nagyon sok mindent kellett volna megtudnunk tőle. A lényeget azonban megtanulhattuk: azt, hogy a nép ügyéért, a kommunizmus ügyéért fáradhatatlanul kell küzdenünk; azt, hogy az apró napi politikai kérdésekben és a nagy tudományos és elméleti kérdésekben is elvi vonalon, megalkuvás nélkül kell vívni a harcot. Azt is megtanulhattuk tőle, hogy a marxizmus alkotó művelésének nélkülözhetetlen feltételei: a marxizmus klasszikusainak alapos és szüntelen tanulmányozása, a haladó — elsősorban a szovjet — irodalom ismerete, saját haladó hagyományaink megbecsülése és a burzsoá irodalom feldolgozása az ellene folytatott harc érdekébe®. Simonovita Istvánné Filozófiai Tanszék ÚTON Kerékpárral rohantam keskeny úton, vízmosta szélén itt is, ott is, apró legénykék vígadoztak friss kacajjal, haneurozván a langyos porhomokban. A gyors kerék — amely elé néhányat kiperdített a könnyelmű vidámság — már-már nyakára gördült némelyiknek, csilingelő kedvét homokba fojtón. De résen állt a türelmes vigyázat: figyelő gonddal kikerültem őket, habár szívem szerint „beletaposni” lett volna kedvem vadul a pedálba. (Siettem volna messzi kedvesemhez, szerelmes ember lassan járni nem tud.) Hosszú és sürgető az út jövőnkbe, de várni kell a szélvész-gyorsasággal. Elvtárs, vigyázz, futárod fel ne lökjön pár mit sem sejtve játszó kislegényt, bár hevít — s hevítsen! — messzi cél szerelme. Nem vásott virtusból, nem készakarva perdül a gyors kerék elé a gyermek, nem tudja ő, hová rohansz sietve s nem tudja, hogy miért rohansz, sietsz, csak hancurozik, csak játszik a homokban. Hadd hancurozzon. Felnő ő is egyszer, a lányos ház felé forrón elindul, ha majd szívébe száll a nyugtalan vágy s őt is hevíti messzi cél szerelme. Baranyi Ferenc