Egyetemi Lapok - Az Eötvös Loránd Tudományegyetem lapja, 1963 (5. évfolyam, 1-35. szám)

1963-01-05 / 1. szám

AZ ÜGYELŐ Kiss János ügyelő munkája a szó szoros értelmében a ku­lisszák mögött zajlik, most is itt sikerült „elkapni”, né­­hányperces beszélgetésre. Nem szívesen beszél magá­ról, szerényen szabadkozik, míg végül elmondja, hogy „ci­vilben V. éves magyar—tör­ténelemszakos hallgató, és ko­moly problémát jelent számára összeegyeztetni egyetemi ta­nulmányait és a gyakorlótaní­tást az Egyetemi Színpadon végzett munkájával. Ugyanak­kor tanulmányaiban is hasz­nosítja ügyelői munkája köz­ben szerzett tapasztalatait: az új tanterv évi 20 órában tv-, film- és színházelméletet­­ír elő és ezt ő gyakorlatilag is el­sajátítja. Minden, amit elmond, mun­kaszeretetéről tanúskodik. — Nemegyszer előfordult, hogy egy-egy próba, vagy éj­szakai előadás után, hajnali 3-kor feküdtem le és másnap reggel 8-kor már tanítottam. — Hogyan segíti munkádat az Egyetemi Színpad szereplő­gárdája? — Érdekes, hogy a hivatásos színészek sokkal megértőbbek, mint az öntevékenyek. Gondo­lom, ők jobban hozzászoktak az ügyelő munkájához, és tud­ják, hogy az mennyire fontos. Az ügyelőnek mindig a rende­zői utasításokkal összhangban kell dolgoznia, figyelembe vé­ve a színpad technikai adott­ságait. De ami a legfontosabb: szeretnie kell munkáját. .. kép és szöveg: Gárdos Zoltán — A gyermekek és a serdülő fiatalok képzőművészeti neve­lésére országos mozgalmat in­dít a TIT. A már működő győri klub mintájára minden nagyobb vidéki városban meg­alakítják a képzőművészetet kedvelő gyermekek klubját. VIZSGA BORZ­AIMAK Tekintve, hogy már teljes hat hónapja befejeztem egye­temi tanulmányaimat, méltán érezhetek már akkora történelmi távlatot magam mögött, hogy lelkiismeretes hitelességgel, bátor objektivitással vállalhatom a visszaemlékezés felelős feladatát. Régmúlt egyetemi emlényeimet több vaskos kötetben próbál­tam összezsúfolni, korántsem annyira több, mint inkább keve­sebb sikerrel. Most, mintegy ízelítőképpen, egy-két briliánsnak egyáltalán nem mondható szemelvényt szeretnék közrebocsá­tani a „Vizsgaborzalmak’' című fejezetből. (Csak a nevek köl­töttek, a bonyodalmakat elkerülendő, az események nagy törté­nelmi hitellel bírnak.) A mentő ötlet Valahogy úgy alakult, hogy a félév folyamán különböző objektív és főleg szubjektív okok miatt egyetlenegyszer sem jutottam el Zs. Nagypéter tanárnő előadásaira, ily módon az autogramgyűjtések izgal­mas időszakában fogalmam sem volt arról, hogy kitől is kell aláírást kérnem, szőke-e az, vagy barna, nyúlánk, avagy molett. Tremuláns tér­dekkel vánszorogtam el a rej­télyes tanárnő szobájáig, gon­dolván, hogy majd a szorgos előadást látogatók természe­tes arckifejezésével lépek elé­be, régi ismerősként üdvözlöm és sebten odanyújtom neki az indexemet, aláírás végett. Már majdnem megnyugodtam, amikor az ajtóra esett futká­­rozó pillantásom, s még pá­nikb rémületbe estem, mint kezdetben. Ugyanis az ajtón két névtábla díszelgett: Zs. Nagypéter M. és Naglósh H. Egek! — gondoltam. — Ha belépek, a szobában két hölgy fog majd ülni, s én honnan, jaj, honnan tudjam eldönteni, hogy kette­jük közül melyik a nekem kellő Zs. Nagypéter ta­nárnő? Ha bizonytalankodom, menten kiderül, hogy színét sem láttam eddig, azaz, hogy nem voltam egyetlen előadá­sán sem. No mindegy, előre, majd csak történni fog. Be­léptem. Valóban, két hölgy ült a szobában, egymással szem­ben. Várakozó pillantásaikat reám­ függesztették. És én, a meleg pillanat szül­te hirtelen elhatározással ket­tejük közé meredtem, Kivi Elek finn nemzeti költő arc­képére, s színtelen hangon szólottam: — Zs. Nagypéter tanárnő, legyen olyan kedves, írja alá az indexemet... Remek! A mentőötlet fénye­sen bevált! A két hölgy közül az egyik kinyúlt az indexért! T­ehát ő az, ő, a rettegett is­meretlen! — Majd átadjuk neki — mondotta sok megértést sejte­tő mosollyal a kedves hölgy —, mivel csak délután kettő­kor jön be ... „Tipornya- Most a tivornya szó etimo­lógiáját szeretném elmondani még, amelyet Gy. E. barátom okoskodott ki, tőle tanultam, s amely arról nevezetes, hogy a bukás jeges előszelétől hűt­­tetve, ezen elmélet mentett meg Kiinikell professzor úr tételjéghegyei között. Az ősmagyarok — nomádok lévén — nem folyékony hal­mazállapotban szállították a tejet, tekintve, hogy az a gyakran ritmustalan lovaglás következtében erősen kilöty­­kölődött volna. Megfagyasztot­ták tehát a létfontosságú fo­lyadékot és kocka alakzatok­ban szállították. Na már most, ha valahol letáboroztak, ak­kor sorba rakták a tejkocká­kat, s táncolni kezdtek raj­tuk, azzal a céllal, hogy por­rá törjék őket. Közben üteme­sen kiáltoztak: TEJPOR! TEJPOR! — azaz: TEIPOR! TEIPOR! Az „ei” diftongus pedig — tudvalevő — egyik irányban „i”-vé fejlődött. Te­hát „tipor” lett belőle. Ez a szertartás idővel nép­ünnepéllyé terebélyesedett, a hatalmas tipró lendületben a felek egymást biztatták: TI­PORNI! TIPORNI! — azaz régiesen: TIPORNYA! TI­PORNYA! Most már csak az van kílát­­va, hogy az intervokális p — ezt még a csecsemők is tudják és ennek szellemében gőgicsél­­nek — a nyelvfejlődés egy bi­zonyos szakaszában v-vé ala­kult, s máris megvan a vég­eredmény: TIVORNYA! Ennyi az egész. Ezen két szemelvénnyel csak azt akartam érzékeltetni, hogy jó, jó, tudás is kell a vizsgán, meg lélekjelenlét, meg más efféle, de leglényege­sebb a lelemény ... B. F. ! Jevgenyij Jevtusenko: Csakis a nagyokhoz mérjük magunkat Jevgenyij Jevtusenko, a ná­lunk is ismert fiatal szovjet költő alábbi cikke a Molo­­daj Kommunyisztban jelent meg. A következőkben né­hány részletet közlünk a cikkből. Még mindig vannak szno­bok, akik fintorognak Nyekra­­szov nevének hallatára. Ezek sehogyan sem tudják megbo­csátani neki néhány félresike­rült rímpárját. Sehogyan sem tudják megbocsátani neki, hogy olykor prózaian fejezte ki magát, hogy — mint mond­ják — nem érzelmileg, csu­pán racionálisan érzékelte a világot. Ha a sznoboknak ez a véle­ményük, a lelkük rajta. A lelke rajta Lev Tolsztoj­nak is, hogy többre becsülte Fetet, mint Nyekrászovot. A kortárs kritikusok szemé­re vetették Nyekrászovnak, hogy nehézkes a stílusa, nem úgy, mint Puskiné, amely — így mondták — „könnyed”. Miért akkor mégis, hogy az a sok ezer fiatalember, aki Nyekrászov sírjánál össze­gyűlt, így kiáltott, midőn va­laki Puskinhoz akarta hason­lítani a halott költőt: „Na­gyobb, mint Puskin”! Én megértem azokat a fia­talembereket, az akkori Orosz­ország haladó erőinek képvi­selőit.­­ Pusztán irodalmi szempont­ból Nyekrászov természetesen nem több Puskinnál. De igen­is több nála, amikor az egyszerű nép ábrázolásáról van szó, mert Nyekrászov volt az első, aki nem kívülről, ha­nem­ belülről láttatta ezeket az embereket. Magától értetődik, hogy ab­ban a történelmi pillanatban, amelyben a népről írni általá­ban illetlenségnek számított, Puskin sok verse az első me­rész áttörési kísérletet jelen­tette. Puskin azonban még Arina Rogyionovnáról szóló legszebb verseiben sem hatott dajkája lelkének mélyére. Nyekraszov ezzel szemben nemcsak írni tudott az egysze­rű parasztlányokról, paraszt­­asszonyokról, hanem át is tudta érezni, amit azok érez­tek. Puskin számára a kocsis — azt hiszem — csupán az orosz táj egy része volt. Nyekraszov ezzel szemben be tudott ha­tolni a kocsis lelkébe, hogy onnan, belülről, a kocsis nyel­vén mondja el a kocsis törté­netét. S vajon ez a képessége, hogy úgy tudta átélni az egyszerű emberek életét, mint a saját­ját, nem­ jelent-e újabb, maga­sabb lépcsőfokot a humaniz­musban, nem emelte-e ilyen értelemben magasabbra Nyek­raszov az orosz, költészetet a Puskin, Lermontov és Tyut­­csev után? Bocsássuk meg hát neki, ha olykor egy-egy rímpárja fél­resikerült, s hajoljunk meg mélyen jósága és szeretete előtt, amely erőt adott neki ahhoz, hogy kiálljon az embe­rekért. Tanuljuk meg Nyekraszov­­tól ezt a szeretetet és ezt a ki­állást! Biok számomra elsősorban: muzsika. A világ érzékelésé­nek, a szenvedélynek, az igenlő gondolatnak muzsikája. Nem véletlen, hogy Blok a forradalmat is úgy fogta fel, mint a muzsikát. Az orosz dekadensek lelki szegénységükben azzal kárpótolták magukat, hogy megfoghatatlan szimbólumai­kat csodás zenei köntösbe öl­töztették. Biok viszont az élet meg­fogható valóságában találta meg a muzsikát: a szél zúgá­sában, az asszonyi haj­ószegé­­sében, a terek morajában és a forradalom katonáinak döngő lépteiben. Meg kell tanulnunk Bioktól, hogy a költészet mu­zsikáját­­ az élet muzsikájá­ból teremtsük újjá. Majakovszkij, ez a szögletes óriás úgy tört be az orosz iro­dalomba, hogy új Gulliverként átlépte a különböző dekadens irányzatok liliputvárosait. Majakovszkij széttörte azo­kat a sémákat, amelyeket az ő Gulliver-termeténél jóval kisebb emberek állítottak fel. Noha felhívásokat írt alá, hogy Puskint a tengerbe kell venni a kor gőzhajójáról, való­jában Majakovszkij eleven folytatása volt mindannak, ami jó és nemes, korábban az orosz irodalomban volt. Ha Biok úgy fogta fel a for­radalmat, mint a muzsikát, Majakovszkij úgy, mint mun­kát. Szándékosan hátat fordított „a költészet e szeszélyes dá­ma kertjének”. Olyan bonyo­lult képalkotási művek szer­zője volt, mint A nadrágban járó felhő, a Hátgerincfuvola, s mégis agitációs strófákat írt a ROSZTÁ-nak (a TASZSZ­ hírügynökség egykori elődjé­nek. — A szerk.), meg szati­rikus verseket. Majakovszkij megértette, hogy „ki kell ragadni köztár­saságunkat a sárból”, s ennek szentelte minden erejét, bár tudta, hogy sok verse úgy hul­lik majd el, mint annyi név­telen hős a forradalomért ví­vott csatákban. Egyszerre kétfelé­ is támadták. A sznobok azt kiabálták, hogy „eladta magát a bolsevikok­nak”, némely dogmatikus pe­dig szemére hányta futurista múltját, s a legjobb esetben is leereszkedő vállveregetéssel „eliitársnak” nevezte. Majakovszkij azonban mindvégig hű maradt a forra­dalomhoz, bármilyen bélyeget is sütöttek rá. Sok és heves vita volt már arról, mit tanuljunk meg Ma­jakovszkijtól. Van, aki úgy véli, hogy Ma­jakovszkij költészetét folytatni nem egyéb, mint mellbevágós agitációs verseket írni. Aki azonban így gondolkozik, az elfelejti, hogy Majakovszkij halála óta milyen roppant vál­tozások mentek végbe népünk életében, következésképpen lelkivilágában is. Olvasóink műveltsége és kulturáltsága rendkívül módon megnöveke­dett. Abból, amit Majakovszkij még kénytelen volt a maga ol­vasóinak szinte szótagonként a szájukba rágni, ma már sok minden annyira közkeletű, mint az abc: megtanulták, túl vannak rajta. Abból, amit Majakovszkij még kénytelen volt heves har­cok árán bizonygatni, ma már sok minden magától értetődik. Ezért, ha csak agitációs verseket írunk és azt mond­juk, hogy ezzel folytatjuk az ő költészetének hagyományát, akkor valójában Majakovszkij emlékébe gázolunk. Mert, ha Majakovszkij ma élne, egészen másképp írna, mint akkor. S az irodalmi küzdőtéren sem­­annyira a bonyolultabb kifeje­­­­zésmód ellen vívna harcot — az, szerintem egyébként nem is jelent igazi veszélyt egyelő­re —, hanem inkább a min­dent leegyszerűsítő primitiviz­mus ellen, amely modern és bonyolult korunkban különö­sen kirívó. Ami Majakovszkijban hal­hatatlan és az is marad, az ta­lán nem az, ahogyan harcolt, hanem maga a forradalmi szellem, amellyel harcát vívta. El kell tanulnunk Maja­kovszkijtól a forradalmi harc­nak ezt a szellemét, mert a harc formái változnak, de szelleme megmarad mindig a nemalkuvás szellemének, amely nem ismeri „a szégyen­­teljes fontolgatást”! Nemrég az egyik űrhajós egy interjú alkalmával kije­lentette, hogy legkedvesebb költője: Jeszenyin. A mi űrhajósaink az egész világ szemében a hősi opti­mizmus megtestesítői. S erre egyikük kijelenti, hogy Jesze­nyinre esküszik ... Arra a Je­szenyinre, akinek neve a vul­gárisan egyszerűsítő, szimpli­­fikáló kritika értelmezésében az alkoholmámorba fúló ki­úttalanság szinonimája volt. Manapság Jeszenyint kiadják, méghozzá nagy példányszám­ban, de nem szabad elfelejt­keznünk arról, hogyan igye­keztek olykor elriasztó jelzők­kel megbélyegezni, hogy el­tántorítsák tőle az olvasókat. Nem szabad erről elfelejtkez­nünk, mert ennek soha nem szabad megismétlődnie! Szerencséjük a kritikusok-nak, hogy az ő vétkük nem námít büntetendő cselek­­ménynek. Nemrég Robert Frost ameri­­kai költő azt mondta nekem­: — Jön egy fiatalember és bemutatkozik: „Költő va­gyok.” Hát nem érti, hogy ez annyi, mintha azt mondta vona bemutatkozásképpen: „Jó ember vagyok?” Valóban: az igazi költő nem lehet rossz ember, mert ha az, akikor költőnek sem igazi. Jeszenyin bonyolult egyéni­ség volt, rengeteg ellentmon­dás marcangolta, de a lelke olyas­ fényes és tiszta volt, mint a karcsú orosz nyírfa, le­velének üde zöldjével. Nem igazi költők gyakran olyan embereknek tettetik ma­gukat, akik acélkemények és makulátlanok. Az igazi költő azonban hibáival, botlásaival együtt kitárulkozik az olva­sóknak, akik megbocsátják bűneit, mert meg tudják látni benne azt, ami a legfontosabb: érző, jó szívét. A nem igazi költők soha nem lesznek ked­vesek az olvasónak, hiába a makulátlanság látszata, ha egyszer nincs érző, jó szívük. Jeszenyin azért kedves az olvasó nagyközönségnek, mert határtalanul nyílt és őszinte. Meg kell tanulnunk Jesze­nyintől ezt a kitárulkozást, gyöngédséget minden ember és más élőlény iránt. Nyugaton olyan mende­mondákat terjesztenek, hogy Paszternák költészete nálunk tilos. A legjobb válasz erre, hogy nemrég verseskötete je­lent meg, s egy ennél is tel­jesebb kiadást most rendeznek sajtó alá. Emlékeztek még, hogy mi­lyen nagyra becsülte Paszter­nákot Majakovszkij, bárcsak V­M Négyszázezer egyetemista — Mi a schein? — Éretlen tanmenet Tandíj, menza, szociális helyre Hazatért disszidens a nyugatnémet egyetemekről 1956 decemberében a két­százezer között egy középkorú, szemüveges férfi is elhagyta az országot. Néhány napot töltött csupán ausztriai lágerben, és az első kínálkozó alkalommal felvetette magát egy Svédor­szágba induló csoport listájá­ra. Ott aztán, egyetemünkön szerzett jogi diplomával a zse­bében, hét hónapon át újságot hordott, majd hotelalkalma­zott lett dr. Boros Zoltán. „Hűvös ország, nemcsak az éghajlata miatt. Lenézik a be­vándoroltakat, és ellenszenvü­ket lépten-nyomon éreztetik is” — így összegezi a több éves svédországi tapasztalataiból a legfontosabbat. Később Nyu­­gat-Németországban próbált szerencsét, miután jogtudomá­nyi diplomáját ott sem ismer­ték el, beiratkozott a freiburgi egyetemre. Most itt ül szer­kesztőségünkben, és próbál vá­laszt adni a kérdésre: miért jött haza? Félszegen szabadko­zik, nem akar frázisokat­ m­on­­dani honvágyról, hazaszeretet­ről vagy közhelyeket a nyuga­ti életformáról, végül csak annyit szól: jobb itthon. A beszélgetés főként a nyu­gatnémet egyetemi élet kérdé­sei körül zajlott. Néhány szám­adat bizony lenyűgöző, különö­sen, hogy Nyugat-Németország egyetemein és főiskoláin je­lenleg négyszázezer (!) hallga­tó tanul. Imponáló létszám, de Boros Zoltán azonnal hozzáfű­zi, hogy­­ ez a végzett hallga­tók elhelyezésénél jelentős ne­hézséget okoz. Elhelyező bi­zottság ugyanis ott ismeretlen fogalom, s hogy hová kerül, és egyáltalán kerül-e szakkép­zettségének megfelelő állásba, ez szerencse, de inkább össze­köttetés dolga. Néhány nyugatnémet egye­temi érdekesség, kérdés—fele­let formájában: — Kötelező-e az előadások látogatása? — Nem. De az órákon még­is elég sokan vannak, mert az előadásokról többnyire nem adnak ki jegyzeteket, a tan­könyvek pedig drágák. — Miben különbözik a vizs­garendszer a miénktől? — Alapvetően. Ott nem kell félévenként vizsgázni, sőt, nem is lehet, a jogi karon pél­dául csak a hetedik szemesz­ter után. Addig a hallgatók az előadásokra és szemináriu­mokra járnak, szorgalmasai gyűjtögetik a „schein”-eket. _ ? — Scheinek, azaz papírok nélkül semmiféle vizsgát nem tehet a­­hallgató. Ezeket a gya­korlati órákon és a szeminá­riumokon szerezheti meg, az előírt pontszám alapján. I-Ia A hallgató bizonyos számú pon­tot szerez, megkapja a scheint amit a vizsga előtt köteles be­mutatni. — Mennyire kötött az egye­temi tanmenet? — Szinte teljes a szabadság Az állam- és jogtudományi tárgyak felvételének időpont­ját például a hallgatóra bíz­zák. Ha akarja, már az első szemeszterben felveheti, mond­juk, a nemzetközi jogot, és római jogot esetleg csak a he­tedikben. Ez a túlságos sza­badság gyakran megbosszuli magát, mert mivel a h­allga­tónak végeredményben le­hel tennie az előírt vizsgákat, so­rozatosan halaszt, helyi kife­jezéssel „urlaubol”, és így diploma megszerzése akár tíz tizenöt évig eltarthat. Más helyzet az orvosi karon, aha a hallgató csak akkor lép ki a következő szemeszterre, h az előírt vizsgákat feletti vagyis a vorphysiscumra kö­vetkezik a physikum, majd többi orvosi tárgy. — Milyen a szociális hely­­zet? — A szegényebb sorsú dá­kok helyzete bizony rendkívü nehéz. A tandíj szemeszterei­ként körülbelül 200 mark .(összehasonlításul: a két és fé­lárkás bruttó órabér már jó eresetnek számít), így sok dák nemcsak a szünidőben dolgozik, hanem a szemeszte­rek alatt is, nem ritkán éjjeli műszakban. A lányok közül sokan vállalnak eladói állást ám házak­ban, vagy gyermek­­gondozást. A freiburgi menzán — amely 12 000 diákból kö­rülbelül 4000 főt tud ellátni — az egytál­étel 70 pfennigbe ke­rül. A diákok közül rendsze­res szórakozási lehetősége csak a tehetősebbeknek van, mert a mozijegy drága, nem beszél­ve a színházról. Végezetül arról érdeklőd­tünk Boros Zoltántól, hogy nem gördítettek-e akadályo­kat hazatérése elé. Határozott nemmel válaszol, mint mond­ja, mindössze a szükséges for­maságokat kellett elintéznie. Egyetlen olyan esetről tud, amikor egy Svédországban­­ta­nuló disszidens diáknak a ma­gyar követség nem adta meg a hazatérési engedélyt, való­színűleg azért, mert közel 30 ezer svéd korona kölcsönnel maradt adós az egyetemi ta­nulmányaira felvett hitelből. Boros Zoltán most állás után jár. Könyvtárban szeret­ne elhelyezkedni, vagy más olyan pályán, ahol jogászi képzettségét, nyelvtudását hasznosítani tudná. (árkus) Ez a freiburgi üdvözlőlap már ithon köszöntötte Boros Zoltánt

Next