Egyetemi Lapok - Az Eötvös Loránd Tudományegyetem lapja, 1963 (5. évfolyam, 1-35. szám)
1963-01-05 / 1. szám
Mi is az a laringális exprosiva? Vizsgáznak az elsőéves bölcsészek Megkezdődött a vizsgaidőszak. A kollokviumok komoly problémát jelentenek a hallgatóknak. Persze, az „öreg rókák”, a felsőévesek, már tapasztaltabbak, könynyebben veszik az akadályokat, mint az elsőévesek, akikre az első kollokviumok nagyon sok izgalmakat jelentenek. A viszonylag nagy tananyag, meg persze, a felsőévesek által nemegyszer „veszélyesnek” lefestett vizsgák még a legbátrabbakban is kételyeket ébresztenek. Az Esz trónfosztása... Lássuk, hogyan birkóznak az elsőévesek életük első komolyabb vizsgáival? A bölcsészkaron szegődtünk néhány vizsgázó csoport nyomába. Négy lány és két fiú vár izgatottan az egyik vizsgaterem ajtaja előtt. A lányok nyílt, a fiúk leplezett idegességgel lapozzák a jegyzeteket, füzeteket. Fonetikából vizsgáznak. Középen áll az egyik fiú, s a hozzá intézett kérdésekből látszik, hogy ő az Ész. — Ferikém, mi is az a laringális exprosiva? A fiú kapásból válaszol. Újabb kérdés. Az Ész nevetve, megerőltetés nélkül adja az újabb választ. Társai irigykedve, szinte elbűvölve nézik. Jó neki. Mindent tud. Nyílik az ajtó. Az első három belép. Az Ész és két leány. Ideges, feszült várakozás. Eltelik egy fél óra és még mindig bent vannak. Aztán kivágódik az ajtó, az egyik lány a várakozók nyakába ugrik, s örömmel újságolja: jeles. Az Ész pedig sápadtan, remegő kezekkel gyújtja meg a cigarettáját, s magába roskadva mondja: nem értem, nem értem ... S indexe kézről kézre jár: nézik a kicsi, de sokat mondó beírást: „elégséges” ... Úgy látszik, mégsem tudott mindent... Egy kis cigaretta Poleszák György már a f piásodik ...kollovgiuraott is túl van. Biztonságérzet, nyugodtság érzédik a hangjából: — Már teljesen megnyugodtam. Rájöttem, hogy kár izgulni. Beosztottam úgy a vizsgáimat, hogy legyen időm a felkészülésre. — Azért az elején te is izgultál? — Hát egy kicsit. Az első kollokvium előtt még tíz cigarettát szívtam el. A másodiknál már csak kettőt. Legközelebb már rá sem fogok gyújtani... Aki nagyon fél... Mayer Ferenc is túl van már az első vizsgán: jelesre ment. De fél. Fél a következő kollokviumtól. — Legközelebb ókori történetből megyek. Igen nagy az anyag. Már egy hete tanulok és még most is úgy érzem, hogy nem tudok semmit. Csak már túl lennék rajta ... összeráncolt homlokkal mutat egy tucatnyi könyvre, ezen még át kell rágnia magát. S rosszallóan csóválja a fejét: — Félek ... nagyon félek ... Felveszi az egyik vaskos könyvet s már bele is temeti magát. Aztán egy pillanatra felnéz a könyvről: — Mondd, egyáltalán meg lehet ezt tanulni? Az Ígéret Lírai költészetből vizsgázik négy lány. Idegesek. Janus Pannoniust tárgyalják. Az egyik megszólal: — Gyerekek, most már nem érdemes tanulni. Elfogadják a javaslatot. Csend. Az egyik a körmét rágja, a másik kesztyűjét húzza le és fel, a harmadik fel-alá sétál, a negyedik az ablakon néz ki. Az ablaknál álló lány megfordul, és szilárd elhatározással mondja: — A következő félévben minden előadásra elmegyek. Szinte kórusban helyeselnek. Bizony el fogunk járni... Mintha esküdnének. Úgy legyen ... A jó recept Persze, sokan vannak, akiknek jobban áll a szénájuk. Bolok János és Jónás Frigyes még színjeles indexszel dicsekedhet. — Mi a titka a szép eredményeknek? — Eddig minden sikerült. Persze, meglepetés még lehet, de tiszta a lelkiismeretem: felkészülök minden vizsgára. Az én receptem ez: felkészülni minden vizsgára, plusz egy kis szerencse, s már kész is a jeles. Ugye milyen egyszerű? S biztos, hogy ennek birtokában senki sem lesz kénytelen „fekete levest” kanalazni a vizsgák után. (Bodő—Horváth) mindenben nem értett egyet vele? Paszternák költészete lüktet, cseng-bong, illatos és csillogó. Paszternák költészetének világa plasztikus: olyan, mint az almafa ága, amely a plasztikus mozi vásznáról szinte a nézőtérre hajlik. Meg kell tanulnunk Paszternák számos költői erényét, így képalkotásának gazdagságát és költői világának plasztikusságát is! Micsoda ormai vannak az orosz költészetnek!" . Ám a nagy példáknak nagy akarásokat kell szülniük. A felsorolt költőket én a legnagyobbaknak tartom az orosz irodalomban. Költészetünk azonban mérhetetlenül gazdag. Vajon nincs-e mit tanulnunk a körülöttünk élő és alkotó szovjet költőktől? Nem akarom elősorolni a kihunyt vulkánokat. Csak a még működők közül szeretnék megemlíteni, természetesen csupán néhányat. Tanuljuk meg Tvardovszkij komolyságát, Ahmatova csiszoltságát, Szmeljakov jó figyelmességét az emberek iránt, Szvetlov bölcs mosolyát, Kirszanov robbantékonyságát, Martinov szemléletességét, Antokolszkij verseinek feszültségét, Szluckij kendőzetlen nyerseségét, Vinokurov filozofikus elmélyedését. Magunkba kell szívnunk legjobb tulajdonságaikat, s közben meg kell maradnunk önmagunknak. S természetesen tanulnunk kell egymástól is, nem szabad hogy kisebb-nagyobb sikereink elvakítsanak, gőgössé tegyenek. Sajnos, méltatlan szerepet vállal magára gyakran a kritika: ahelyett, hogy a fiatal költők egyesítésén munkálkodna, azon fáradozik, hogy éket verjen közéjük. Nekünk pedig nem szabad szétforgácsolódnunk, mert nagy és súlyos kérdések állnak előttünk, melyek mind a költészetben várnak megoldásra. Mi annak a nemzedéknek a képviselői vagyunk, amely a harmincas években született, szellemileg pedig Sztálin halála és a XX. pártkongreszszus után érlelődött emberré. A velünk egykorú fiatalok kombájnok kormánykerekén, gépek fogantyúján, atomerőművek kapcsológombján tartják a kezüket. A mi kezünkbe pedig az orosz költészet sorsát teszik le. Szólnunk kell hazánknak és az egész világnak nemzedékünkről, a benne kavargó kérdésekről, ellentmondásairól, harcairól és törekvéseiről. Nem adhatunk ebben elsőséget a burzsoá sajtónak, amely, mint a nyugatnémet Der Spiegel is, így ír a mi nemzedékünkről: „Néhány éve az orosz fiatal lányok a bálban vagy május elsejei ünnepen együgyű teremtéseknek látszottak, akik majd kicsattannak az egészségtől és a párthűségtől. Ez az eszmény többé nem az egyetlen és megcáfolhatatlan. Moszkva és Leningrád báltermeiben többnyire kivágott estélyi ruhákat látunk. Azok a fiatal hölgyek, akik ebéd után betérnek a kávéházakba, olyan frizurát és ruhát viselnek, amely alig különbözteti meg őket berlini, párizsi vagy római társnőiktől.. Lám, hogyan ír a Der Spiegel arról az újról, amit a mi nemzedékünk hozott magával Ki mondja el hát, ha mi nem, hogy valójában mit hozott és mit hoz magával a mi nemzedékünk! S a fiatal költők már beszélnek erről. Az új költőgenerációnak gyakran a szemére vetik, hogy nem ápolja a „Komszomolköltészet” hagyományát. Csakhogy azóta, hogy Bezimenszkij Komszomol-költő volt, megváltozott maga a Komszomol is. S ha a mai komszomolistakorú fiatalság oly nagy szeretettel olvassa Voznyeszenszkijt, Ahmadulinát, Rozsgyesztvenszkijt, Cibint és a többieket, vajon ez nem azt mutatja-e, hogy az említettek is Komszomol-költők, még ha azt nem is jelentik be külön? Mindennek ellene vetheti valaki, hogy e költők verseiből gyakran hiányzik a közvetlen hazafiasság. Szerintem azonban minden vers hazafias, amely az embereket jobbá teszi. Hazafiasak az ilyen versek, még ha első pillantásra mondanivalójuk magánügynek tűnik is, mint ahogyan megmarad a költő magánügyének akár a legesleghazafiasabb vers is, ha egyszer nem kelt visszhangot az emberi lelkekben. Erre tanít bennünket az orosz költészet tapasztalatainak egész kincsesháza. S nekünk az a nehéz feladat jutott osztályrészünkül, hogy elemezzük, megértsük ezt a rengeteg tapasztalatot és okuljunk belőle. Még csak nagyon, keveset végeztünk. Még nagyon sokat kell tennünk. Nekünk szüntelenül a nagy orosz költészet örököseinek kell éreznünk, s a nagy elődökhöz kell mérnünk magunkat. Csakis a nagyokhoz! ÖCSI TANUL... — Etti! Lehetetlen, hogy te még csak a felinél jársz. Két hete belekezdtél. — Ha mondom, hogy ott tartok! És még ez a fél anyag sem holtbiztos. Anyunak be sem mertem vallani, amikor tegnap este faggatott. Azt mondtam neki, jól állok és öcsivel naponta felmondjuk egymásnak az átvett anyagot. — Te csak ne takarózz velem, mert könnyen megfázhatsz. Én se nagyon dicsekedhetek — replikázott az említett. A villamos megáll. Szerencsére elég üres a kocsi ahhoz, hogy a társaság nyugodt lélekkel folytathatja ott is az eszmecserét. Persze, az előbbi hangerővel. — Azt sem tudom, hol áll a fejem — hallatszik egy panaszos hang a zsibongódból. Nem késik a válasz: — Ott áll szivecském, a csodálatos nerz-utánzat kucsmád alatt. Nevetés. Sértődés nincs. A szerelvény elhalad egy villanyóra előtt. Háromnegyed hét. Olyan sötét van, mintha éjszaka lenne. — Mára harminc oldalt terveztem. Nem tudom, fenn tudok-e maradni. Ha csak megállok az ágyam mellett, érzem a gravitációt. Utoljára a hónap elején aludtam nyolc órát egyfolytában. Így ömlik a szó Öcsiből, miközben mániákusan rágja amúgy is rövid körmeit,itt közbevetőleg el kell mondanom, hogy az említett öcsi sajátságos módon egy lány-öcsi, ezért ne lepődjék meg senki, ha utalok tűsarkú cipőjére és általában, felnőtt nőre valló öltözetére, amelyhez legkisebb mértékben sem passzol a tövig rágott köröm. De hát a tűsarok megvan, s megvan a lerágott köröm is. Úgy látszik, Öcsi szereti az ellentéteket. Otthon bekap néhány falatot, aztán rögtön hozzáfog a tanuláshoz. Van ebben a sietségben valami elszántságféle. Gondolni sem akar a kényelemre, az alvásra. A család lábujjhegyen közlekedik körülötte. Isten ments, nehogy rájuk förmedjen: „Itt nem lehet tanulni. Ez bolondok háza! Olyan zajt csaptok, mint egy aszfaltbontó gép. Aztán még elvárjátok, hogy a vizsgán jól szerepeljek!” Ezt mindenki kerüli. Ezekben a napokban az ő szava dönt mindenben. Telefon cseng hangosan, bántón. Idegesen kapja fel a kagylót. Már megint ki zavar? Ja, persze, ő az. Szegényke, nem tudhatja, mikor alkalmatlan a hívása. Beszélni kell vele. S lehetőleg kedvesen, mert egyszer elmúlik a vizsgaidőszak, és akkor mégis kellemes lesz, hogy van az embernek egy partnere. Hogy mit? Mozi? Az most lehetetlen. Minden perce drága. Nem tud időt szakítani. Mikorra? Péntekre ... pont péntekre! Igaz, csütörtök sem jobb. Azért mégis szép Tőle, hogy ennyire akarja látni. Hát... talán lehetne ... Na, jó. De utolsó előadásra! És utána irány egyenesen hazafelé, méghozzá trolival. Ez is megvolt. Vissza a könyv mellé. Fogynak a lapok. Micsoda nehéz részek vannak ebben a fejezetben. Gyulussal feltétlenül meg kell magyaráztatni holnap. Fél tizenkettő. Mára elég. Ha tovább olvas, úgysem ér semmit. Már nem fog az agya. De a harminc oldalt megtanulta, sőt, valamivel még többet is. Hány nap is van még hátra? Jaj, de átkozott kevés. Rágondolni is rossz. De azért mindenki rágondol. Sőt, csakis arra gondol. Mert az első egyetemi év ... És az első, a legelső vizsgára készülnek. Wohl Péter Két „közepes" története — Ki vizsgáztat? — A Mihalik. — Nagyon szigorú? — Áh! Rendes. Bár ma még senkinek sem adott jelest. Ezen a reggelen a TTK politikai gazdaságtan tanszékének előtere egy fogorvosi rendelőintézet várószobájához hasonlít. Egymás mellett nyílnak az ajtók, fehér névtábla hirdeti mindegyiken, hogy odabenn ki „rendel”. A várakozók pedig, akik csoportokba verődve tárgyalnak... Nos, talán éppen ők teszik teljessé az iménti hasonlatot. Arcuk és riadt pillantásuk erősen foghúzás előtti idegállapotot tükröz. Az egyik szoba előtt — ahol, mint kiderül, Mihalik tanársegéd érdeklődik a diákok történelmi materializmusban való jártassága iránt — másodéves esti hallgatók várakoznak. Alkalmazott matematikusok. Egymás szavába vágva vitatják az eshetőségeket, és ki-ki megvallja kívánságát, melyik tételt húzná legszívesebben Egy göndör, barna lány falnak vetett háttal magát. Nem lehet segíteni rajta. Teljesen felesleges a többiek igyekezete, hogy meggyőzzék, úgy sem azt a részt kérdezik tőle majd, amit éppen most lapozgat. A lány oda sem figyel. Udvariasan maga elé engedi a többieket, tessék, csak menjenek be, neki nem sürgős, még feltétlenül át kell néznie Montesquieu földrajzi determinizmusát. Akadnak azért, szerencsére, bátrabbak is, akik a „jöhet a következő” felszólításra nagy sóhaj kíséretében rászánják magukat. Odabent egy karcsú, bánatos tekintetű lány éppen összecsukja indexét. Ahogy a fogashoz lép, és nyúl a kabátjáért, újonnan érkező társa aggodalmasan suttogva megszólítja: — Erzsi, hányas? A választ alig lehet hallani. — Közepes ... A kérdező vállat von, pillantásában értetlenség tükröződik. Közepes, hiszen ez nagyszerű jegy. Ezért kell ilyen kétségbeesett arcot vágni? Mintha legalábbis elvágták volna. Bár ő is megúszhatná egy hármassal. A vizsga ezalatt tovább folytatódik. A soron levő megigazítja szürke kardigánját, indexét udvariasan átnyújtja a tanársegédnek, és helyet foglal az íróasztal túlsó oldalán. Igyekszik rendkívül értelmesen nézni, mint akinek természetesen kisujjában van az egész anyag, de a formaság kedvéért azért igazán szívesen megcsillogtatja tudását. Csengő hangon kezdi tételét: — A felépítmény szerepe a társadalom felépítésében ... A tanársegéd figyelmesen hallgat, időnként szórakozottan belelapoz az indexbe, közbekérdez, halkan, hogy a többi készüléket azért ne zavarják. Aztán a tollat belemártja a zöld tintába, és a közepest azért beírja ennek a felelőnek is. Az ajtó előtt várakozók Erzsit faggatják, aki úgy látszik, már megbarátkozott az eredménnyel, mert jókedvűen bátorítja a többieket, hogy igazán nincs okuk a félelemre Indexet vígan dugja a táskájába, és elviharzik. Meglehet, az egyetem előtt valaki már várja, de az sincs kizárva, hogy a telefon miatt siet, hiszen a vállalatiakat is érdekli az eredmény. Egy göndör barna lány néz utána leplezetlen irigységgel. Jó neki. Már túl van rajta. Aztán nekiveti hátát a falnak, és újra belemélyed a vaskos tankönyvbe. Ezt a fejezetet még feltétlenül át kell néznie, mielőtt... B. É. Erzsi már a második tételénél tart A szoba másik felében a felkészülés folyik „Foglyszás” előtt (Fekete S. felvétele) Egy professzort elbocsátották... NEW-YORK. A michigani egyetem nem hosszabbította meg S. Saphiro történelemtanár munkaszerződését — más szóval elbocsátotta állásából. Az egyetem vezetősége azzal indokolta döntését, hogy S.Shapiro túlzottan szenvedélyes érdeklődést tanúsít az újságírás iránti tudományos munkássága hátrányára”. Amint azonban az A. Stones Weekly című sajtóközlöny megállapítja, Shapiro professzort azért bocsátották el, mert három kubai látogatása után több amerikai folyóiratban ciikketket közölt a hős kubai nép eredményeiről az új élet építésében és ugyanakkor állást foglalt Washingtonnak a Kubai Köztársasággal szembeni Is agresszív politikája ellen. *