Egyetemi Lapok - Az Eötvös Loránd Tudományegyetem lapja, 1982 (24. évfolyam, 1-17. szám)

1982-02-08 / 1. szám

BALECZKY EMIL 1919-1982 1981. december 22-én hunyt el és 1982. január 15-én temet­tük Baleczky Emil egyetemi docenst, aki tizenhat éven át (1965—1981) vezette a Bölcsé­szettudományi Kar egyik leg­nagyobb tanszékét, az Orosz Filológiai Tanszékét. Szemé­lyében egyetemünk egyik ki­váló tanárát, a szláv nyevtu­­domány pedig egyik kiváló ha­zai művelőjét veszítette el. Baleczky Emil a soknemzeti­ségű Kárpátalján, a volt Bereg megye Zugó nevű kis falujá­ban született 1919. február 21- én, egy vasúti pályamunkás legkisebb, nyolcadik gyerme­keként. A család nagy erőfe­szítések árán taníttatta. A két­nyelvű, magyar—ukrán nyelvi környezetben nevelkedő tehet­séges gyermeket a munkácsi orosz gimnáziumba adták, amelynek elvégzése után a prágai Károly Egyetemre irat­kozott be latin—orosz szakra. A szásv nyelvtudomány terén Itt Milos Weingart, a kitűnő cseh szlavista volt a mestere. A Csehszlovák Köztársaság tragikus bukása után 1939-ben a budapesti egyetemen folytat­ta tanulmányait Melich János és Kniezsa István irányításá­val. Az orosz, az ukrán, a cseh és a szlovák nyelv ma­gas fokú gyakorlati és el­méleti ismeretét hozta ma­gával szűkebb pátriájából, il­letve Prágából; már Budapes­ten, a háborús években tanult meg lengyelül, részben az egyetemen működő lengyel lektor óráin, de sokkal inkább menekült lengyel barátaitól,­­ köztük Waclaw Felczaktól, a későbbi krakkói történész­­professzoroktól —, akik a len­gyel ellenállási mozgalom fu­társzolgálatát szervezték Buda­pesten. A német megszállás el­ső napjaiban Baleczky Emilt is csupán a véletlen szerencse mentette meg attól, hogy a W. Felczakkal közösen bérelt lakásán letartóztassa a gesta­­pó. Közben, még 1943-ban megjelentette és megvédte bölcsészdoktori disszertációját „Szabó Eugén orosz nyelvta­nárnak hangtana” címmel. Ugyanebben az évben katonai szolgálatra hívták be; a balol­dali érzelmű fiatal „karpaszo­­mányos” a dunántúli harcok során átállt a Vörös Hadsereg oldalára, ahol parancsnokai elsősorban kiváló nyelvisme­retét vették igénybe: tolmá­csolt, fordított Magyarország és Ausztria területén; 1945 szep­temberében szerelt le. A háború után egyszerre „több fronton” vetette be ma­gát a munkába. Az egyetemi Szláv Intézet fizetés nélküli tanársegéde lett, egyidejűleg a Magyar Rádió külügyi osztá­lyán vállalt állást. A rádió adta lehetőségeket felhasznál­va számos népszerűsítő elő­adást tartott a nagy orosz, uk­rán, lengyel és más szláv köl­tőikről, írókról. 1951-ben az Idegen Nyelvek Főiskolája, majd 1952 végén a Lenin In­tézet orosz tanszékének a ve­zetője lett. 1951—1953 között a szegedi egyetemen is adott elő. Az orosz szakos tanárképzés idején Baleczky Emil megfe­szített oktató és szervező mun­kát végzett. Jegyzeteivel, tan­könyveivel csaknem minden hazai egyetemen végzett orosz szakos tanár megismerkedett. Az orosz szakosok mindhárom egyetemünkön ma is az ő szö­veggyűjteménye (Szöveggyűj­temény az orosz nyelv törté­netének tanulmányozásához. Budapest, 1963) és Hollós Atti­lával közösen írt tankönyve (Ószláv nyelv. Budapest, 1968) segítségével ismerkednek a szlavisztika alapjaival. Lek­torként közreműködött számos más egyetemi és főiskolai tan­­könyben is. Tudományos munkája kö­zéppontjában az ukrán dialek­tológia és az ukrán szótörténet állt. Nevéhez fűződik a mai Magyarország egyetlen ukrán nyelvjárási szigetének, Kom­­lóska Borsod megyei község lakói nyelvének tudományos leírása. E tárgyú dolgozata a Studia Slavica c. akadémiai fo­lyóiratban jelentek meg (1956, 1958), amelynek kezdettől fog­va (1955) szerkesztő bizottsági tagja volt; itt tette közzé az általa feljegyzett nyelvjárási szövegeket is (1980). Neki kö­szönhetjük több XVII. századi magyarországi ukrán nyelv­emlék publikálását és tudomá­nyos feldolgozását (Studia Sla­vica 1956, 1958, 1959). Számos alapos és kimerítő etimológiai dolgozatot írt (ezek is zömmel a Studia Slavicában jelentek meg az 50-es és a 60-as évek­ben), amelyek eredményeinek időtállóságát mi sem bizonyít­ja jobban, mint az, hogy meg­állapításait gyakran idézik az azóta megjelent magyar és a szláv etimológiai szótárak. Nagy szeretettel és érdeklődés­sel foglalkozott a magyaror­szági nyelvtudomány történe­tével, összefoglaló tanulmá­nyai többek között a Studia Slavica első számában (1955) és a bécsi Wiener slavistisches Jahrbuch-ban (1960) jelentek meg. Az orosz—magyar szó­tárírás történetét az Orosz Fi­lológiai Tanszék általa megin­dított tudományos közlemé­nyeinek első számában tette közzé (Studia Russica I. Bp., 1978). Baleczky Emil nem volt „száraz” nyelvész, szerette és értette az irodalmat, Gorkij és Gogol magyar kapcsolatairól tudományos dolgozatokat is publikált. A szovjet irodalom magyarországi népszerűsítését nyersfordítások készítésével névtelenül is szolgálta, ő vál­lalkozott például Makszim Tank belorusz költő verseinek filológiai fordítására. A leg­nagyobb szabású ilyen munká­ja azonban az óorosz iroda­lom legeredetibb alkotásának, a XII. századi Igor-éneknek a magyar fordításában való köz­reműködése volt, amely Képes Géza műfordításában jelent meg (Ének Igor hadáról 2. ki­ad., Bp., 1974). Amíg egészségügyi állapota engedte, Baleczky Emil aktív részvevője volt a hazai és a nemzetközi tudományos köz­életnek. Képviselte a magyar szlavisztikát több nemzetközi fórumon, köztük a IV. (Moszk­va, 1958) és a VII. (Varsó, 1973) nemzetközi szlavisztikai kongresszuson. Több nemzet­közi tudományos szervezet tagja volt, több éven át az orosz szakos tanárok nemzet­közi szervezetének (MAPR­­JAL) alelnöki tisztét is betöl­tötte. Élete utolsó éveiben, már sú­lyos betegen, a magyarországi szláv nyelvtudomány biblio­gráfiáján dolgozott, amelynek elkészültét már nem érhette meg. A munkatársaival együtt gyűjtött értékes anyag szer­kesztésre és közlésre vár. Baleczky tanár úr korán le­zárult, de maradandó életmű­vet hagyott maga után mind oktató, mind tudományos mun­kájában. Közvetlen és közve­tett tanítványai sokezres töme­ge — a magyarországi orosz szakos tanárok — nevében is búcsúzunk tőle. Zoltán András egyetemi adjunktus Éppen 40 éves szerteágazó gazdag egyetemi oktatói tevé­kenységnek szakadt vége ja­nuár 6-án Láng Sándor ny. egyetemi tanár váratlan halá­lával. Ebből az alkalomból idézzük fel tartalmas, nemegy­szer viszontagságos életútjá­nak, elsősorban egyetemi ok­tatói tevékenységének legfon­tosabb állomásait. 1913. július 29-én született Rákosszentmihályon, ahol édesapja lakatos volt. 1931-ben Budapesten a Kemény Zsig­­mond Általános Reáliskolában — meglehetősen mostoha anyagi körülményei ellenére — jelesen érettségizett. 1936 májusában egyetemünkön ki­tűnő minősítéssel földrajz— természetrajz szakos tanári oklevelet, 1938 tavaszán sum­ma cum laude eredménnyel bölcsész doktorátust szerzett. Doktori szigorlatának tárgyai: földrajz, kőzettan és földtan jól tükrözik érdeklődését. 1936-tól doktorandusaként, csekély díjazással — ahogy ak­kor nevezték kiskaszásként — működött Cholnoky Jenő mel­lett. 1933 őszétől középiskolai óraadó tanár Egerben,­ a Dobó István Gimnáziumban, majd 1941-ben rövid ideig Budapes­ten. 1942. január 1-vel tanár­segédi kinevezést kapott egye­temünk Földrajzi Intézetébe, a csak az előző évben megalakí­tott Fizikai Földrajzi Tanszék­re Bulla Béla professzor mellé­ — akit mesterének tekintett —, s azóta — 5 év kényszerű szegedi megszakítással — ha­láláig ezen a tanszéken okta­tott. 1944-ben egyetemünkön magántanári képesítést szer­zett. 1945 januárjában elsők közt jelent meg az egyetemen, s január végétől — mikor Bu­­­dán még tombolt a harc — mint újjáépítési biztos nagy erőfeszítéssel fáradozott az erősen megrongált Múzeum körúti épületek rendbetételén. 1946-ban intézeti tanárrá, 1951-ben docenssé nevezték ki. 1958. augusztus 1-én személyi ellentétek miatt a szegedi Jó­zsef Attila Tudományegyetem Földrajzi Intézetben kellett egyetemi oktatói munkáját folytatnia. Bulla Béla korai halála után, 1963. április 1-én tanszékvezetőként visszajött egyetemünkre, s csaknem egy évtizeden át, 1972. november 30-ig vezette az Általános Ter­mészeti Földrajzi Tanszéket. 1955-ben kandidátusi, 1964-ben tudományok doktora akadé­miai minősítést szerzett. Ezt követően 1965. augusztus 1-vel egyetemi tanárrá nevezték ki. Ereje fogytával 1978. decem­ber 31-ei nyugdíjba ment, de nemcsak szobáját, íróasztalát tartotta meg mint tudományos tanácsadó, hanem szó szerint az utolsó percig tevékeny részt vállalt az egyetemi oktatásban, különösen az újonnan megin­dult, egyre szerteágazóbb kü­lönböző ágazati képzések­­,a meteorológus és a térképész­­képzés­­ keretében. Január 6-án frissen készült, félig kija­vított gyakorlati dolgozatok maradtak íróasztalán. Halála tehát valóban a tollat ragadta ki kezéből. Rendkívül sokoldalú föld­rajzi oktató volt. Tanársegéd­ként, majd adjunktusként kü­lönböző gyakorlatokat veze­tett. Magántanárrá habitálása után — főleg kutatási témái­ból — speciális kollégiumokat, szemináriumokat tartott. Do­censi kinevezése óta különbö­ző főkollégiumokat­­ vállalt. Hosszú éveken át a csillagá­szati földrajzot, majd a leíró (a jelenlegi regionális) termé­szetföldrajzot, Bulla Béla ha­lálát követően pedig a Beveze­tés a földrajzba c. tárgyat 1972-ig, Magyarország termé­szetföldrajzát 1968-ig tanította. Súlyt helyezett arra, hogy hallgatói a tanultakkal a ter­mészetben, a terepen is megis­merkedjenek. Ezért sok tanul­mányi kirándulást szervezett és vezetett, a legtöbbet az 50- es években, a 60-as évtized második felében egészségi ál­lapota gyengülése következté­ben egyre kevesebbet. Ezeken gyakran és sokat magyarázott. Kb. egy évtizeden át a terep­­gyakorlatokba — többször a Szovjetunióban — is bekap­csolódott. Ő ismerte legrészletesebben terepen hazánkat és környé­két. Az országnak szinte min­den tájáról aprólékos helyszíni ismeretei, tapasztalatai voltak. Sokat utazott. Bejárta csak­nem egész Európát és a Szov­jetunió jelentős részét. Leg­hosszabb tanulmányútja Le­­ningrádban fél évig tartott. Számos nemzetközi kongresz­­szuson vett részt. Ezek közül kiemelkedik a Nemzetközi Földrajzi Unió (IGU) londoni kongresszusa 1964-ben. Szeré­nyen élt, sok mindenről köny­­nyen le tudott mondani, de az utazásról nem. Ezért gyakran egészségét is kockáztatta. A múlt év áprilisában IBUSZ- úton volt Indiában. Az ottani éghajlatot már nehezen bírta, Bombayban súlyosan meg is betegedett, s azóta legyengült. Utolsó útjaként augusztusban az Egyesült Államokba is elju­tott a Karszt és Barlangkutató Társulat képviseletében. Tudományos kutatásait mint doktorandusz akkor kezdte, mikor hazánkban — az ország jellegének megfelelően — vi­rágkorát élte a negyedkor­, el­sősorban a folyóterasz-kutatás, a völgyhálózat fejlődésének vizsgálata éppen Bulla Béla irányításával, így természetes, hogy kutatásainak első évtize­dét ez határozta meg. Terasz­­kutatásokból írta doktori érte­kezését („Folyóterasz-tanulmá­­nyok”), majd a folyók egész so­rán folytatta vizsgálatait (Sajó, Hernád, Huszti-kapu stb.). Közvetlenül ehhez kapcsolód­va csatlakozott az akkor in­duló periglaciális kutatások­hoz. Közben érdeklődése ha­marosan a karsztok felé for­dult, s eljegyezte magát egy életre, állandóan visszatérő kedvenc témájával a karszt­kutatásokkal (Felvidéki karsz­tok, 1937). E témakörből szer­zett magántanári képesítést. Ezután egyre nagyobb és ne­hezebb témát vállalt, így az 50-es években, amikor hazánk­ban az eddigi „egyéni” vizs­gálódásokat az Akadémia által szervezett és támogatott terv­szerű kutatások váltották fel, akkor kezdődött Láng Sándor terepkutatásainak legterméke­nyebb évtizede. A Börzsöny, a Mátra, a Cserhát monográfiá­ját néhány év alatt elkészítet­te oktatói munkája mellett, s rövidesen két kötetben meg is jelentette. Fő témáját hegysé­geink képezték, de dombsági és síksági tájainkat is vizsgál­ta, s ezekről is írt. Szinte nincs hazánknak olyan tája, ahol legalább rövidebb megfigyelé­seket ne végzett volna. Gyalo­gosan járta be szinte az egész országot, szapora léptekkel, egyéni gyalogló stílusban. Fá­radhatatlanul menetelt nap­nap után 20—40 kilométereket, éhen vagy egy-két szelet sza­­lonnás kenyéren és vízen. Az egész napos fárasztó munka, gyaloglás után gyakran iskola­padon vagy padlón, jobb eset­ben szénapadláson, olykor pe­dig — a Mátrában — a sza­badban aludtunk, jobb híján újsággal takarózva. Terepmunkájában figyelmét elsősorban az alakméret (mor­­fográfia) és a forma (morfoló­gia) kötötte le. Ezekre össz­pontosított és épített. Célja ezek minél aprólékosabb, pon­tosabb leírása és a domborzat fejlődésmenetének tisztázása volt, de mindig az egész ter­mészetföldrajz érdekelte, a fel­színalaktanon (geomorológia) kívül a földtan, a kőzettan, az éghajlattan, a vízrajz, a nö­vény- és állatföldrajz is. A 60-as években érdeklődése egy­re jobban a gyakorlati kérdé­sek, s így az alkalmazott föld­rajz felé fordult. Kereste a módját, hogy a földrajzi kuta­tások miként szolgálhatják a termelést, majd a jelenleg ható természetföldrajzi tényezők működését, kiemelten az ég­hajlatingadozásokat, a fel­szín- és a talajpusztulás folya­matát vizsgálta. Ebből a téma­körből írta akadémiai doktori értekezését is „Természeti földrajzi tényezők jelenlegi működése” címen. Tudomá­nyos közleményeinek száma különböző folyóiratokban meghaladja a 100-at, s három könyve jelent meg. Ezt a nagyon tág horizontú érdeklődést tükrözi sokoldalú tudományos közéleti tevékeny­sége is. A tudományos társasá­gok egész sorának tevékeny tagja és tisztségviselője. Mindezekben a társaságok­ban rendszeres szakmai tevé­kenységet fejtett ki. Ezért a Magyar Földrajzi Társaság XCIII. közgyűlésén 1969 ápri­lisában „A szocialista földraj­zért” oklevéllel, 1969-ben a Földtani, 1970-ben az Országos Meteorológiai Intézet Centená­riumi Emlékérmével tisztelte meg. 1977 áprilisában a MTESZ Elnöksége, 1976. évi díját, 1977 júliusában a TIT Orszá­gos Elnökségétől a Bugát Pál Emlékérem II. fokozatát kapta. Nemzetközi szervezeteknek is tagja volt: a Kárpát—Balkán Geomorfológiai Bizottságnak, a Nemzetközi Barlangkutató Uniónak (ISU) és a Nemzetkö­zi Hidrológiai Uniónak. Kül­földi elismerésekben is része­sült. A Szovjetunió Földrazzi Társasága Bellinghausen, 1971 decemberében pedig a Szovjet Antarktiszkutató Bizottság em­lékérmével juttatta kifejezésre elismerését. A pedagógus-szakszervezet­nek karunkon egyik legrégibb tagja, 1945-től. Jóhiszemű, őszinte, munka­társaival közvetlen és közlé­keny egyéniség volt. Az itt csak röviden felsorol­ható egyetemi oktatói, kutatói, szakmai és tudományos köz­életi tevékenysége, s ennek el­ismerései is tényszerűen jel­zik, hogy egyetemünket és a magyar földrajztudományt Láng Sándor halálával súlyos veszteség érte. Székely András tszv. egyetemi tanár LÁNG SÁNDOR 1913-1982 Arab-történelem szakos idén végző fiatalember an­gol, orosz, indonéz, holland nyelvtudással értelmes, hasznos elfoglaltságot ke­res „Hivatás NSZ 63 843” jeligére a kiadóba. 1982. január 10-én, a Nép­­szabadság vasárnapi számában jelent meg az Állást keres ro­vatban ez a hirdetés. Fekete Gábor, a Népszabadság január 13-i számában kommentálta imigyen. ÁLLÁST A nuszokanélkü­li „öthasábnyi apróhirdetés a vasárnapi napilapban, temér­dek pöttömbetűs álláskínálat Keresnek garázsmestert, ház­mestert, gépmestert. Várnak al­­vázfújót, likvidátort,, szaká­csot. Állást ajánlanak bevonó­munkásnak és rúgójavító mun­kásnak, éjszakai klubportás­nak és nappali vagonlakónak, burkolóipari technikusnak és tűzvédelmi vezetőnek, védőgá­zos hegesztőnek és csónakházi telepvezetőnek. A kínálat áradatában várat­lanul felbukkan egyetlen, sze­rényen meghúzódó álláskereső apróhirdetés. Nocsak. Vajon mivel tud szolgálni a magányos munkanélküli, hogy benyo­muljon a kenyérkeresők népes táborába ? „Arab-történelem szakon idén végző fiatalember ...” Ja, vagy úgy! Még egyetemi hall­gató, aki elébe kíván vágni a pályázatok meghirdetésének. Semmi probléma, ha tud ara­busul, már nem fog éhen hal­ni, a históriai stúdiumoknak meg majd csak hasznát veszi másodállásban. Nézzük tovább. Hirdettető fiatalemberünk an­golul is, oroszul is perfekt. No, ez már derék, további két ide­gen nyelv birtokában csak­ugyan lesz mit a tejben aprí­tania. Ezzel azonban még nincs vége a hirdetésnek, a ké­pességek felsorolását megkoro­názandó: „ ... valamint holland és indonéz nyelvtudással ér­telmes, hasznos munkát kere­sek.”. KERES Aggódva lesem, van-e foly­tatása a kétségbeesett segély­kiáltással felérő hirdetésnek, mit tud még felvonultatni ál­láskereső egyetemistánk. Jár­tasságot atomfizikában, elekt­ronikában és csillagászatban? Készséget egy űrrepülőgép ve­zetésére és a 100 méteres szám­mal gyorsúszás világrekordjá­nak megdöntésére? Tanultsá­­got a zoológiában, a reneszánsz korszak szociális vetületeiben, a tibeti kézművesség fejlődé­sében? De nem, nincs tovább. Már semmi mással nem tud előrukkolni, mint az említett, szóra sem érdemes képességek­kel. Fogalma sincs az alvázfú­jásról, egy vacak vagont sem tud kirakni, és alkalmatlan az éjszakai klubportás ellátására. Hol fog találni ez a szerencsét­len fiatalember értelmes, hasz­nos munkát? Tartok a legrosszabbtól. Iparengedélyt fog kiváltani. Mondjuk indonéz butikra.” Fekete Gábor Az ő cikkére érkezett hoz­zánk a következő megjegyzés (nem kívánjuk kommentálni): Olvasólevél „Messzemenően egyetértek Fekete Gáborral! A hirdető szégyentelen! Nem képes csendben elviselni ismereteit. Ahelyett, hogy példát venne azokról, akik zokszó nélkül töltenek be olyan állásokat, amire nincs képesítésük. Emellett arcátlan rá a hir­dető, hogy nem bízik oktatás­ügyünkben, nem várja a ki­írandó arab-indonéz szakos középiskolai tanári állásokat. Lehet, hogy nem akar vidék­re menni, azért. Nem értem, hogy ezt a hall­gatót már a felvételin miért nem szűrték ki. Talán nem látszott rajta, hogy tanulni akar? Mi lesz velünk világgazdasá­gi korszakváltás idején, ha nincs mindenkinek az esze és a füle egységesen négy centi­­méteresre vágva? A szakérte­lem veszélyes! Egy olvasó: Székely László

Next