Egyetemi Lapok - Az Eötvös Loránd Tudományegyetem lapja, 1982 (24. évfolyam, 1-17. szám)
1982-02-08 / 1. szám
BALECZKY EMIL 1919-1982 1981. december 22-én hunyt el és 1982. január 15-én temettük Baleczky Emil egyetemi docenst, aki tizenhat éven át (1965—1981) vezette a Bölcsészettudományi Kar egyik legnagyobb tanszékét, az Orosz Filológiai Tanszékét. Személyében egyetemünk egyik kiváló tanárát, a szláv nyevtudomány pedig egyik kiváló hazai művelőjét veszítette el. Baleczky Emil a soknemzetiségű Kárpátalján, a volt Bereg megye Zugó nevű kis falujában született 1919. február 21- én, egy vasúti pályamunkás legkisebb, nyolcadik gyermekeként. A család nagy erőfeszítések árán taníttatta. A kétnyelvű, magyar—ukrán nyelvi környezetben nevelkedő tehetséges gyermeket a munkácsi orosz gimnáziumba adták, amelynek elvégzése után a prágai Károly Egyetemre iratkozott be latin—orosz szakra. A szásv nyelvtudomány terén Itt Milos Weingart, a kitűnő cseh szlavista volt a mestere. A Csehszlovák Köztársaság tragikus bukása után 1939-ben a budapesti egyetemen folytatta tanulmányait Melich János és Kniezsa István irányításával. Az orosz, az ukrán, a cseh és a szlovák nyelv magas fokú gyakorlati és elméleti ismeretét hozta magával szűkebb pátriájából, illetve Prágából; már Budapesten, a háborús években tanult meg lengyelül, részben az egyetemen működő lengyel lektor óráin, de sokkal inkább menekült lengyel barátaitól, köztük Waclaw Felczaktól, a későbbi krakkói történészprofesszoroktól —, akik a lengyel ellenállási mozgalom futárszolgálatát szervezték Budapesten. A német megszállás első napjaiban Baleczky Emilt is csupán a véletlen szerencse mentette meg attól, hogy a W. Felczakkal közösen bérelt lakásán letartóztassa a gestapó. Közben, még 1943-ban megjelentette és megvédte bölcsészdoktori disszertációját „Szabó Eugén orosz nyelvtanárnak hangtana” címmel. Ugyanebben az évben katonai szolgálatra hívták be; a baloldali érzelmű fiatal „karpaszományos” a dunántúli harcok során átállt a Vörös Hadsereg oldalára, ahol parancsnokai elsősorban kiváló nyelvismeretét vették igénybe: tolmácsolt, fordított Magyarország és Ausztria területén; 1945 szeptemberében szerelt le. A háború után egyszerre „több fronton” vetette be magát a munkába. Az egyetemi Szláv Intézet fizetés nélküli tanársegéde lett, egyidejűleg a Magyar Rádió külügyi osztályán vállalt állást. A rádió adta lehetőségeket felhasználva számos népszerűsítő előadást tartott a nagy orosz, ukrán, lengyel és más szláv költőikről, írókról. 1951-ben az Idegen Nyelvek Főiskolája, majd 1952 végén a Lenin Intézet orosz tanszékének a vezetője lett. 1951—1953 között a szegedi egyetemen is adott elő. Az orosz szakos tanárképzés idején Baleczky Emil megfeszített oktató és szervező munkát végzett. Jegyzeteivel, tankönyveivel csaknem minden hazai egyetemen végzett orosz szakos tanár megismerkedett. Az orosz szakosok mindhárom egyetemünkön ma is az ő szöveggyűjteménye (Szöveggyűjtemény az orosz nyelv történetének tanulmányozásához. Budapest, 1963) és Hollós Attilával közösen írt tankönyve (Ószláv nyelv. Budapest, 1968) segítségével ismerkednek a szlavisztika alapjaival. Lektorként közreműködött számos más egyetemi és főiskolai tankönyben is. Tudományos munkája középpontjában az ukrán dialektológia és az ukrán szótörténet állt. Nevéhez fűződik a mai Magyarország egyetlen ukrán nyelvjárási szigetének, Komlóska Borsod megyei község lakói nyelvének tudományos leírása. E tárgyú dolgozata a Studia Slavica c. akadémiai folyóiratban jelentek meg (1956, 1958), amelynek kezdettől fogva (1955) szerkesztő bizottsági tagja volt; itt tette közzé az általa feljegyzett nyelvjárási szövegeket is (1980). Neki köszönhetjük több XVII. századi magyarországi ukrán nyelvemlék publikálását és tudományos feldolgozását (Studia Slavica 1956, 1958, 1959). Számos alapos és kimerítő etimológiai dolgozatot írt (ezek is zömmel a Studia Slavicában jelentek meg az 50-es és a 60-as években), amelyek eredményeinek időtállóságát mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy megállapításait gyakran idézik az azóta megjelent magyar és a szláv etimológiai szótárak. Nagy szeretettel és érdeklődéssel foglalkozott a magyarországi nyelvtudomány történetével, összefoglaló tanulmányai többek között a Studia Slavica első számában (1955) és a bécsi Wiener slavistisches Jahrbuch-ban (1960) jelentek meg. Az orosz—magyar szótárírás történetét az Orosz Filológiai Tanszék általa megindított tudományos közleményeinek első számában tette közzé (Studia Russica I. Bp., 1978). Baleczky Emil nem volt „száraz” nyelvész, szerette és értette az irodalmat, Gorkij és Gogol magyar kapcsolatairól tudományos dolgozatokat is publikált. A szovjet irodalom magyarországi népszerűsítését nyersfordítások készítésével névtelenül is szolgálta, ő vállalkozott például Makszim Tank belorusz költő verseinek filológiai fordítására. A legnagyobb szabású ilyen munkája azonban az óorosz irodalom legeredetibb alkotásának, a XII. századi Igor-éneknek a magyar fordításában való közreműködése volt, amely Képes Géza műfordításában jelent meg (Ének Igor hadáról 2. kiad., Bp., 1974). Amíg egészségügyi állapota engedte, Baleczky Emil aktív részvevője volt a hazai és a nemzetközi tudományos közéletnek. Képviselte a magyar szlavisztikát több nemzetközi fórumon, köztük a IV. (Moszkva, 1958) és a VII. (Varsó, 1973) nemzetközi szlavisztikai kongresszuson. Több nemzetközi tudományos szervezet tagja volt, több éven át az orosz szakos tanárok nemzetközi szervezetének (MAPRJAL) alelnöki tisztét is betöltötte. Élete utolsó éveiben, már súlyos betegen, a magyarországi szláv nyelvtudomány bibliográfiáján dolgozott, amelynek elkészültét már nem érhette meg. A munkatársaival együtt gyűjtött értékes anyag szerkesztésre és közlésre vár. Baleczky tanár úr korán lezárult, de maradandó életművet hagyott maga után mind oktató, mind tudományos munkájában. Közvetlen és közvetett tanítványai sokezres tömege — a magyarországi orosz szakos tanárok — nevében is búcsúzunk tőle. Zoltán András egyetemi adjunktus Éppen 40 éves szerteágazó gazdag egyetemi oktatói tevékenységnek szakadt vége január 6-án Láng Sándor ny. egyetemi tanár váratlan halálával. Ebből az alkalomból idézzük fel tartalmas, nemegyszer viszontagságos életútjának, elsősorban egyetemi oktatói tevékenységének legfontosabb állomásait. 1913. július 29-én született Rákosszentmihályon, ahol édesapja lakatos volt. 1931-ben Budapesten a Kemény Zsigmond Általános Reáliskolában — meglehetősen mostoha anyagi körülményei ellenére — jelesen érettségizett. 1936 májusában egyetemünkön kitűnő minősítéssel földrajz— természetrajz szakos tanári oklevelet, 1938 tavaszán summa cum laude eredménnyel bölcsész doktorátust szerzett. Doktori szigorlatának tárgyai: földrajz, kőzettan és földtan jól tükrözik érdeklődését. 1936-tól doktorandusaként, csekély díjazással — ahogy akkor nevezték kiskaszásként — működött Cholnoky Jenő mellett. 1933 őszétől középiskolai óraadó tanár Egerben, a Dobó István Gimnáziumban, majd 1941-ben rövid ideig Budapesten. 1942. január 1-vel tanársegédi kinevezést kapott egyetemünk Földrajzi Intézetébe, a csak az előző évben megalakított Fizikai Földrajzi Tanszékre Bulla Béla professzor mellé — akit mesterének tekintett —, s azóta — 5 év kényszerű szegedi megszakítással — haláláig ezen a tanszéken oktatott. 1944-ben egyetemünkön magántanári képesítést szerzett. 1945 januárjában elsők közt jelent meg az egyetemen, s január végétől — mikor Budán még tombolt a harc — mint újjáépítési biztos nagy erőfeszítéssel fáradozott az erősen megrongált Múzeum körúti épületek rendbetételén. 1946-ban intézeti tanárrá, 1951-ben docenssé nevezték ki. 1958. augusztus 1-én személyi ellentétek miatt a szegedi József Attila Tudományegyetem Földrajzi Intézetben kellett egyetemi oktatói munkáját folytatnia. Bulla Béla korai halála után, 1963. április 1-én tanszékvezetőként visszajött egyetemünkre, s csaknem egy évtizeden át, 1972. november 30-ig vezette az Általános Természeti Földrajzi Tanszéket. 1955-ben kandidátusi, 1964-ben tudományok doktora akadémiai minősítést szerzett. Ezt követően 1965. augusztus 1-vel egyetemi tanárrá nevezték ki. Ereje fogytával 1978. december 31-ei nyugdíjba ment, de nemcsak szobáját, íróasztalát tartotta meg mint tudományos tanácsadó, hanem szó szerint az utolsó percig tevékeny részt vállalt az egyetemi oktatásban, különösen az újonnan megindult, egyre szerteágazóbb különböző ágazati képzések,a meteorológus és a térképészképzés keretében. Január 6-án frissen készült, félig kijavított gyakorlati dolgozatok maradtak íróasztalán. Halála tehát valóban a tollat ragadta ki kezéből. Rendkívül sokoldalú földrajzi oktató volt. Tanársegédként, majd adjunktusként különböző gyakorlatokat vezetett. Magántanárrá habitálása után — főleg kutatási témáiból — speciális kollégiumokat, szemináriumokat tartott. Docensi kinevezése óta különböző főkollégiumokat vállalt. Hosszú éveken át a csillagászati földrajzot, majd a leíró (a jelenlegi regionális) természetföldrajzot, Bulla Béla halálát követően pedig a Bevezetés a földrajzba c. tárgyat 1972-ig, Magyarország természetföldrajzát 1968-ig tanította. Súlyt helyezett arra, hogy hallgatói a tanultakkal a természetben, a terepen is megismerkedjenek. Ezért sok tanulmányi kirándulást szervezett és vezetett, a legtöbbet az 50- es években, a 60-as évtized második felében egészségi állapota gyengülése következtében egyre kevesebbet. Ezeken gyakran és sokat magyarázott. Kb. egy évtizeden át a terepgyakorlatokba — többször a Szovjetunióban — is bekapcsolódott. Ő ismerte legrészletesebben terepen hazánkat és környékét. Az országnak szinte minden tájáról aprólékos helyszíni ismeretei, tapasztalatai voltak. Sokat utazott. Bejárta csaknem egész Európát és a Szovjetunió jelentős részét. Leghosszabb tanulmányútja Leningrádban fél évig tartott. Számos nemzetközi kongreszszuson vett részt. Ezek közül kiemelkedik a Nemzetközi Földrajzi Unió (IGU) londoni kongresszusa 1964-ben. Szerényen élt, sok mindenről könynyen le tudott mondani, de az utazásról nem. Ezért gyakran egészségét is kockáztatta. A múlt év áprilisában IBUSZ- úton volt Indiában. Az ottani éghajlatot már nehezen bírta, Bombayban súlyosan meg is betegedett, s azóta legyengült. Utolsó útjaként augusztusban az Egyesült Államokba is eljutott a Karszt és Barlangkutató Társulat képviseletében. Tudományos kutatásait mint doktorandusz akkor kezdte, mikor hazánkban — az ország jellegének megfelelően — virágkorát élte a negyedkor, elsősorban a folyóterasz-kutatás, a völgyhálózat fejlődésének vizsgálata éppen Bulla Béla irányításával, így természetes, hogy kutatásainak első évtizedét ez határozta meg. Teraszkutatásokból írta doktori értekezését („Folyóterasz-tanulmányok”), majd a folyók egész során folytatta vizsgálatait (Sajó, Hernád, Huszti-kapu stb.). Közvetlenül ehhez kapcsolódva csatlakozott az akkor induló periglaciális kutatásokhoz. Közben érdeklődése hamarosan a karsztok felé fordult, s eljegyezte magát egy életre, állandóan visszatérő kedvenc témájával a karsztkutatásokkal (Felvidéki karsztok, 1937). E témakörből szerzett magántanári képesítést. Ezután egyre nagyobb és nehezebb témát vállalt, így az 50-es években, amikor hazánkban az eddigi „egyéni” vizsgálódásokat az Akadémia által szervezett és támogatott tervszerű kutatások váltották fel, akkor kezdődött Láng Sándor terepkutatásainak legtermékenyebb évtizede. A Börzsöny, a Mátra, a Cserhát monográfiáját néhány év alatt elkészítette oktatói munkája mellett, s rövidesen két kötetben meg is jelentette. Fő témáját hegységeink képezték, de dombsági és síksági tájainkat is vizsgálta, s ezekről is írt. Szinte nincs hazánknak olyan tája, ahol legalább rövidebb megfigyeléseket ne végzett volna. Gyalogosan járta be szinte az egész országot, szapora léptekkel, egyéni gyalogló stílusban. Fáradhatatlanul menetelt napnap után 20—40 kilométereket, éhen vagy egy-két szelet szalonnás kenyéren és vízen. Az egész napos fárasztó munka, gyaloglás után gyakran iskolapadon vagy padlón, jobb esetben szénapadláson, olykor pedig — a Mátrában — a szabadban aludtunk, jobb híján újsággal takarózva. Terepmunkájában figyelmét elsősorban az alakméret (morfográfia) és a forma (morfológia) kötötte le. Ezekre összpontosított és épített. Célja ezek minél aprólékosabb, pontosabb leírása és a domborzat fejlődésmenetének tisztázása volt, de mindig az egész természetföldrajz érdekelte, a felszínalaktanon (geomorológia) kívül a földtan, a kőzettan, az éghajlattan, a vízrajz, a növény- és állatföldrajz is. A 60-as években érdeklődése egyre jobban a gyakorlati kérdések, s így az alkalmazott földrajz felé fordult. Kereste a módját, hogy a földrajzi kutatások miként szolgálhatják a termelést, majd a jelenleg ható természetföldrajzi tényezők működését, kiemelten az éghajlatingadozásokat, a felszín- és a talajpusztulás folyamatát vizsgálta. Ebből a témakörből írta akadémiai doktori értekezését is „Természeti földrajzi tényezők jelenlegi működése” címen. Tudományos közleményeinek száma különböző folyóiratokban meghaladja a 100-at, s három könyve jelent meg. Ezt a nagyon tág horizontú érdeklődést tükrözi sokoldalú tudományos közéleti tevékenysége is. A tudományos társaságok egész sorának tevékeny tagja és tisztségviselője. Mindezekben a társaságokban rendszeres szakmai tevékenységet fejtett ki. Ezért a Magyar Földrajzi Társaság XCIII. közgyűlésén 1969 áprilisában „A szocialista földrajzért” oklevéllel, 1969-ben a Földtani, 1970-ben az Országos Meteorológiai Intézet Centenáriumi Emlékérmével tisztelte meg. 1977 áprilisában a MTESZ Elnöksége, 1976. évi díját, 1977 júliusában a TIT Országos Elnökségétől a Bugát Pál Emlékérem II. fokozatát kapta. Nemzetközi szervezeteknek is tagja volt: a Kárpát—Balkán Geomorfológiai Bizottságnak, a Nemzetközi Barlangkutató Uniónak (ISU) és a Nemzetközi Hidrológiai Uniónak. Külföldi elismerésekben is részesült. A Szovjetunió Földrazzi Társasága Bellinghausen, 1971 decemberében pedig a Szovjet Antarktiszkutató Bizottság emlékérmével juttatta kifejezésre elismerését. A pedagógus-szakszervezetnek karunkon egyik legrégibb tagja, 1945-től. Jóhiszemű, őszinte, munkatársaival közvetlen és közlékeny egyéniség volt. Az itt csak röviden felsorolható egyetemi oktatói, kutatói, szakmai és tudományos közéleti tevékenysége, s ennek elismerései is tényszerűen jelzik, hogy egyetemünket és a magyar földrajztudományt Láng Sándor halálával súlyos veszteség érte. Székely András tszv. egyetemi tanár LÁNG SÁNDOR 1913-1982 Arab-történelem szakos idén végző fiatalember angol, orosz, indonéz, holland nyelvtudással értelmes, hasznos elfoglaltságot keres „Hivatás NSZ 63 843” jeligére a kiadóba. 1982. január 10-én, a Népszabadság vasárnapi számában jelent meg az Állást keres rovatban ez a hirdetés. Fekete Gábor, a Népszabadság január 13-i számában kommentálta imigyen. ÁLLÁST A nuszokanélküli „öthasábnyi apróhirdetés a vasárnapi napilapban, temérdek pöttömbetűs álláskínálat Keresnek garázsmestert, házmestert, gépmestert. Várnak alvázfújót, likvidátort,, szakácsot. Állást ajánlanak bevonómunkásnak és rúgójavító munkásnak, éjszakai klubportásnak és nappali vagonlakónak, burkolóipari technikusnak és tűzvédelmi vezetőnek, védőgázos hegesztőnek és csónakházi telepvezetőnek. A kínálat áradatában váratlanul felbukkan egyetlen, szerényen meghúzódó álláskereső apróhirdetés. Nocsak. Vajon mivel tud szolgálni a magányos munkanélküli, hogy benyomuljon a kenyérkeresők népes táborába ? „Arab-történelem szakon idén végző fiatalember ...” Ja, vagy úgy! Még egyetemi hallgató, aki elébe kíván vágni a pályázatok meghirdetésének. Semmi probléma, ha tud arabusul, már nem fog éhen halni, a históriai stúdiumoknak meg majd csak hasznát veszi másodállásban. Nézzük tovább. Hirdettető fiatalemberünk angolul is, oroszul is perfekt. No, ez már derék, további két idegen nyelv birtokában csakugyan lesz mit a tejben aprítania. Ezzel azonban még nincs vége a hirdetésnek, a képességek felsorolását megkoronázandó: „ ... valamint holland és indonéz nyelvtudással értelmes, hasznos munkát keresek.”. KERES Aggódva lesem, van-e folytatása a kétségbeesett segélykiáltással felérő hirdetésnek, mit tud még felvonultatni álláskereső egyetemistánk. Jártasságot atomfizikában, elektronikában és csillagászatban? Készséget egy űrrepülőgép vezetésére és a 100 méteres számmal gyorsúszás világrekordjának megdöntésére? Tanultságot a zoológiában, a reneszánsz korszak szociális vetületeiben, a tibeti kézművesség fejlődésében? De nem, nincs tovább. Már semmi mással nem tud előrukkolni, mint az említett, szóra sem érdemes képességekkel. Fogalma sincs az alvázfújásról, egy vacak vagont sem tud kirakni, és alkalmatlan az éjszakai klubportás ellátására. Hol fog találni ez a szerencsétlen fiatalember értelmes, hasznos munkát? Tartok a legrosszabbtól. Iparengedélyt fog kiváltani. Mondjuk indonéz butikra.” Fekete Gábor Az ő cikkére érkezett hozzánk a következő megjegyzés (nem kívánjuk kommentálni): Olvasólevél „Messzemenően egyetértek Fekete Gáborral! A hirdető szégyentelen! Nem képes csendben elviselni ismereteit. Ahelyett, hogy példát venne azokról, akik zokszó nélkül töltenek be olyan állásokat, amire nincs képesítésük. Emellett arcátlan rá a hirdető, hogy nem bízik oktatásügyünkben, nem várja a kiírandó arab-indonéz szakos középiskolai tanári állásokat. Lehet, hogy nem akar vidékre menni, azért. Nem értem, hogy ezt a hallgatót már a felvételin miért nem szűrték ki. Talán nem látszott rajta, hogy tanulni akar? Mi lesz velünk világgazdasági korszakváltás idején, ha nincs mindenkinek az esze és a füle egységesen négy centiméteresre vágva? A szakértelem veszélyes! Egy olvasó: Székely László