Egyetemi Lapok - Az Eötvös Loránd Tudományegyetem lapja, 1987 (29. évfolyam, 1-18. szám)
1987-02-02 / 1. szám
LUKÁCS JÓZSEF (1922-1987) Emberbarát volt a szó legigazibb értelmében, csak éppen nem a köznapi jótékonykodás szintjén, hanem egy párját ritkító műveltség és elméleti gondolkodás magaslatán. Ennek teoretikus elemeit, kereste és találta meg a marxista klasszikus tanítások humanizmusában, lehántva róluk a vulgármaterialista hordalékot, felmutatva a dialektikus materializmus etikáját, erkölcsi értékrendjét. Fejlődésének e belső logikája így vezetett szinte szükségszerűen a vallások hagyományos értékrendjével való foglalkozáshoz, ahhoz a kutatási területhez, amelyben maradandó műveit alkotta, a kereszténység eredeti típusát meghatározó általános jellemzők és a más világvallásokhoz való viszonyának megfogalmazásától a keresztény vallási típus alakváltozásainak történetéhez — mindig és különös figyelemmel a mai szocialista tudat alakulására, mert leginkább ezt akarta segíteni. Számára a valláskritikai tudományos munka — s ebben korszakosnak is lehetne nevezni szerepét — sohasem merült ki a világnézeti polémiában: „Jóllehet az erkölcsi rendszerek alapelveiben nemigen lelhető fel konvergencia — maguk az erkölcsi értékek, még eltérő tartalmú meghatározottságuk esetén is számos ponton érintkeznek egymással, s ezzel a pozitív és konstruktív cselekvés megalapozásához indítékot nyújthatnak.” Épp három hónapja annak, hogy a marxisták és keresztények budapesti szimpóziumán, amelyet az általa vezetett Filozófiai Intézet és a Pápai Gergely Egyetem közösen rendezett 13 ország 32 marxista és katolikus tudósának részvételével — az MTA elnöksége és a vatikáni titkárság védnöksége alatt —, erről beszélt. Szavaira figyelt az ország, a világ közvéleménye, mondandójára, lágy, szeretetre méltó hangjára — a dialógus hangjára. Igen, észrevétlenül nőtt bele ebbe a szerepbe. Annál észrevehetőbb lesz a hiánya idehaza is, ahol tisztelet és szeretet övezte, hívők és nem hívők között egyaránt. Fájdalmas a búcsú tőle, fájdalmas azért is, mert szellemi alkotóereje teljében ragadta ki sorainkból a halál, és azért is, mert különösen nagy szüksége van korunknak a párbeszéd szellemére, amely vonzó alakjában megtestesült. Emlékét, örökségét meg kell őriznünk. (Részlet a Népszabadság 1987. január 18-i számában közölt megemlékezésből.) Ez év január 13-án emlékező és eseményfelidéző beszélgetésre gyűltek össze azok a BTK-s tanárok, dolgozók, akik 30 évvel korábban tevékeny részesei voltak az MSZMP újraalapításának. A találkozón, melyen DR. VÉKONY GÁBOR, az MSZMP BTK-s szervezetének titkára köszöntötte a résztvevőket, jelen volt még DR. RÓZSA ZOLTÁN, az MSZMP ELTE tiktára, s a ,BTK., KISZ-szervezeteképviseletében" NYÁRI " MIHÁLY titkár. A meghívott alapítótagok közül részletesebben szólt az 1956. november végi és december elei, néha az illegalitás éveit idéző pártszervező eseményekről dr. Siklósi András, DR. SZIGETI JÓZSEF, DR. KISS ALADÁR, DR. TAMÁS ANNA, DR. GIRUS KÁROLY és DR. SALLAI GÉZA. A találkozó végén a 30 esztendővel ezelőtti pártalapítók kötetlen beszélgetés során cseréltek eszmét napjaink nem egy fontos politikai, ideológiai kérdéséről. A Szerves Kémiai Tanszék vendége dr. J. Drabbwicz (Lock) december eledéi* „Application of'^-CyeloctexErin for the Preparation of Chiral Sulphinyl Compounds” címmel előadást tartott. ★ Kajtár Márton docens (Szerves Kémiai Tanszék) hazatért Bochumból, ahol Humbold ösztöndíjasként négy hónapot dolgozott a Ruhr Egyetemen Günther Snatzke professzor laboratóriumában. Dr. Eiben Ottót, az Embertani Tanszék vezetőjét választotta elnökéül az Európai Antropológusok Társasága az 1987—88. évekre. Az időszak kiemelkedő eseménye lesz a társaság 1988-ban Budapesten megrendezendő nemzetközi Igmgijjssiftbsge alxtijSneff elnökéül dr. Eiben Ottót kérték fel. Dr. Jens Furker (Berlin, NDK), a Szerves Kémia Tanszék vendégkutatója októberben előadást tartott „Radioimmunassay for Peptides” címmel.★ Elekes Ilona tud. főmunkatárs és Botyánszky János tud. segédmunkatárs (Szerves Kémiai Tanszék) novemberben Moszkvában a Központi Kísérleti és Klinikai Onkológiai Intézetben egyhetes tanulmányúton vett részt. JELOOTI „KÖTELESSÉGÜNKET TELJESÍTETTÜK” (Folytatás az 1. oldalról) Amennyire megnyugtató, a légkört tisztító, a hangulatot javító, a felbolydulást csökkentő hatással lett volna egy objektív hangvételű híradás, amely nemcsak a korrupcióról, és az ahhoz vezető folyamatokról ad hírt, hanem egyben megvédi a túlnyomó többség becsületét, amely segít helyreállítani a kar megtépázott presztízsét, annyira ellenkező hatást ért el a Képes 7 cikke, amely önkéntelenül is , ,olajat öntött a tűzre”. Úgy gondoljuk, hogy a mi társadalmunkban ilyen helyzetben csak egy felelősségteljes cikknek lett volna szabad megjelennie, amelyben csak ellenőrzött, és így igaznak bizonyuló megállapítások szerepelnek, és amelynek a viszonylag teljes igazságot ábrázolta volna. Sajnos, a cikkíró csak azt tartotta szem előtt, hogy végre hírt adhat valamiről, amiről eddig nyilvánosan hallgattak — s ez szenzáció. Ennek érdekében megelégedett azzal, hogy az ügy egy-két érintettjét, és meg nem nevezett hallgatókat és oktatókat megkérdezzen, de nem vette magának azt a fáradságot, hogy az interjúkban szereplő, nemegyszer súlyosan terhelő állításokat azokkal ellenőriztesse, akik az ügyről lényegesen többet tudnak. Így csúszhattak bele a cikkbe olyan állítások, hogy a Jogi Karon a felvételin történő visszaéléseknél „általánosabb” a vizsgák megvétele, noha a Legfőbb Ügyészség vizsgálata egyetlen ilyen esetet sem tárt fel. (Ami persze, nem zárja ki, hogy elvétve nem fordulhatott elő ilyen eset, de az általánosítás mindenképpen hamis, és súlyosan sérti az oktatók túlnyomó többségének becsületét.) Hasonlóképpen nem felel meg a valóságnak a cikk azon állítása, hogy volt olyan élsportoló, aki „két nap alatt” tette le az összes vizsgáját. Az élsportolók a hatályos jogszabályok értelmében ugyan valóban kaptak bizonyos bejárási könnyítéseket, de vizsgáikat — indexeik tanúsága szerint —, éppúgy több év alatt tették le, mint minden más hallgató. Nagy megütközést keltett az állítás, hogy az ügyben szereplő elhunyt oktató képtelen volt disszertációjának megírására.. Joggal találták súlyosnak azt, hogy egy halottról, aki már nem tud védekezni, valótlant írjanak, az illető ugyanis, alkoholizmusa ellenére köztudomásúan maga írta statisztikai tárgyú művét. (Jóval szegényebb lenne az irodalom és a tudomány, ha az alkoholisták nem tudtak volna könyveket írni.) A cikknek számos más megállapítását viszont az jellemezte, hogy voltak — néha igen lényeges igazságelemei —, de azáltal, hogy a valóságban a dolgok részben másként történtek, a helyzetet ismerőkben ez is visszatetszést keltett, így pl. az alkoholizmus a Jogi Karon is, miként az ország számos más helyén súlyos gondokat okozott, de az ábrázolt kép itt is sok pontosításra szorult volna. Nem felel meg a valóságnak, hogy az egyetemről zömmel azért távoztak az oktatók, mert erős volt az alkoholizmus. A valóságban az elmúlt tizenöt évben csak egyetlen oktatót motivált ilyen indok, a többi a lényegesen magasabb fizetésért és a jobb kutatási feltételekért ment el. Mindezek alapján, úgy gondoljuk, a szerkesztőségnek jobban kellene ügyelnie arra, hogy különösen a nagyobb társadalmi megrázkódtatásról hírt adó cikkek, ne csak szenzációszerűségükkel növeljék a lap példányszámát, hanem arányérzékükkel, objektívásukkal, tényszerűségükkel is hozzájáruljanak a lap hitelének és megbecsülésének emeléséhez, és egyoldalúságukkal ne okozzanak felesleges ellenérzéseket és újabb problémákat azoknak, akik amúgy is nehéz helyzetbe kerültek. Végül szeretnénk hírt adni az ügy jelenéről. Mint ismeretes, a nyomozás lezárult, a vádirat elkészült. Ennek tanúsága szerint bűncselekményt megvalósító korrupciós visszaélést két kari oktató követett el: az egyik, aki a nyomozati eljárás során elhunyt, a másik a bűnügy III. rendű vádlottja. Mindketten a Művelődési Minisztérium két megvádolt (a bűnügy I. és II. r. vádlottja) korrupciós bűncselekménye útján jutottak a felvételi vizsgaidőszak kezdete előtt az írásbeli anyaghoz, és a javítási útmutatókhoz. Az objektivitás kötelez, hogy szóljunk egy — bűncselekményt meg nem valósító, de etikailag kifogásolható — tevékenységről. Három oktató és két tudományos kutató a rektori tilalom ellenére, zömmel anyagi ellenszolgáltatásért vállalkozott a felvételi vizsga tárgyát képező magyar és világtörténelem anyagából óraadásra, a felvételire előkészítés céljából. Velük szemben munkajogi fegyelmi büntetés alkalmazására kerül sor. Végül: a javítási útmutatót előzetesen megszerzett hallgatókat az ELTE törölte hallgatói sorából. Ellenük nem indulhatott fegyelmi, mert a felvételi vizsga időszakában már nem voltak gimnazisták, és még nem voltak hallgatók. A következő felvételi vizsgára jelentkezhetnek, az ELTE Állam- és Jogtudományi Kara nem kívánja előttük örökre bezárni a kaput. A korrupciós visszaélések „külső” részvevői, az írásbeli anyagot és a javítási útmutatót megvásárló szülők a bűnügy további vádlottjaiként állnak majd bíróság elé, illetőleg ügyészi figyelmeztetésben részesültek. Budapest, 1987. január 27. (KELET) MAGYAR IS BEAUTIFUL! A televízió Gondolkodó c. műsora 1986. augusztus 17-én az augusztus első napjaiban megrendezett, a „Magyarok szerepe a világ természettudományos és műszaki haladásában” c. konferencia ürügyén többek között foglalkozott tudományos életünk „idegenlégiósainak” problémáival is. A műsorban megszólaltak hazai tudományos közéletünk neves képviselői is. Sajnos az elhangzottak egy része a hallgatóban kissé vegyes érzéseket keltett. A műsor alapján úgy tűnik, hogy tudományos közéletünkben már-már általánosan elfogadott az a nézet, hogy itthon nem teremthetők meg a nemzetközi színvonalú alapkutatás anyagi (és egyre inkább személyi) feltételei. A kiemelkedő kutatókat nem tudjuk megfizetni, a szakmai lehetőségek korlátozottak, ezért a jobbak előbbutóbb „idegenlégiósok” lesznek. A beszélgetés egyik témája ezért inkább azzal foglalkozott, hogyan lehet itthon kellőképpen megtisztelni a magyar voltát látványosan meg nem tagadó, nagyritkán hazalátogató sikeres tudóst. Külön gondként vetődött fel a külföldi „profigárdából” kiöregedett, hazatelepülni szándékozó tudós szomorú helyzete, akinek itthon nem áll rendelkezésére azonnal betölthető vezető állás. A jelenlegi helyzet szerint ugyanis az itthoni állásokat ravasz számításból itthonmaradt, intézményesítette középszerű kutatók töltik be, akiket nem könnyű az utcára tenni — hangzott el a műsorban. Ennél a pontnál feltétlenül el kell gondolkodni. Valóban ilyen súlyos a helyzet, ahogy az elhangzottak alapján tűnik? Ha itthon szellemi életünk képviselőinek túlnyomó többsége nem „exportképes” kutyaütő, érdemes-e nekik fenntartani kulturális életet, Zeneakadémiát, Operaházat vagy éppen Tudományos Akadémiát? És mi lesz akkor az országnál? Ki fogja megvalósítani nagyra törő terveinket? Feltétlenül reménykedni kell abban, hogy nem a helyzet sötét, hanem a szemléletmód megváltoztatására van szükség. Azon mindenesetre el lehet (és kell) csodálkozni, neves tudósainkban fel sem merül annak a lehetősége, hogy az alapkutatás helyzetét itthon lényegesen megjavítsuk, a kiemelkedő kutatókat itthon becsüljük meg erkölcsileg és anyagilag, és akkor is sikernek számítson egy szép eredmény, ha azt itthon érték el. A nosztalgia korszakához miért éppen ez a régi sláger merült feledésbe: „ ... Áldjon vagy verjen sors keze. Itt élned, halnod kell.”... A hazatelepülő „idegenlégiós” tudósok perspektíváit illetően pedig ki lehetne próbálni egy már bevált ötletet: kapjanak ők is egy-egy borozót! Bencze Gyula KARDOS (PÁNDI) PÁL (1926-1987) kiváló oktatóját vesztette el a Bölcsészkar. Olyan előadót, akitől legfrissebb kutatásának eredményeit hallhatták, bennük az összefüggések rendje a filológiai és a formaelemző „aprómunka” ötvöződött szuggesztív erővel; olyan szemináriumvezetőt, akinek óráit a színvonalas, oldott légkörű vitaszellem jellemezte, ahová egyszerűen nem illett készületlenül elmenni, s ahonnan senki nem ment tovább maradandó élmények nélkül, olyan vizsgáztatót, akinél a gyors, lényeget kérdező módszerrel mindig reálisan mérettek meg. Esztétikai és elemző szakkolégiumai az irodalomtörténet, az irodalmi élet műhelyei voltak; számos egykori hallgatója ma már kollégánk, a szaktudomány, az irodalmi élet ismert munkatársa. Igényesség és vitaszellem volt a legjellemzőbb óráira, és egész munkásságára. Az otthoni környezet, az Eötvös Kollégium, egyaránt e szellemben nevelte e tehetséges, az elvek, a nagy ügyek szolgálatára kész, etikus lényt. Mindig az kereste, irodalomtörténeti munkáiban is, arti’alia kor alakuló, változó világának hasznos, tanulságos leletett. Fő kutatási területe a reformkor volt. Elemzésekkel, új adalékok feltárásával vitázott a kor, Petőfi, az utópista szocializmus, a Bánk Bán hiteles értelmezéséért (Petőfi 1961.,* Petőfi és a nacionalizmus 1974., Kísértetjárás Magyarországon ,1972., Bánk Báni kommentárok,, 1980.). Ugyanezzel az alapossággal és hevülettel írta meg a huszadik századi tanulmányait a munkásmozgalom íróiról, a realizmus kérdéséről, s más művekről, problémákról (Elsüllyedt birodalom? 1963., A realizmus igényével 1980., Kritikus ponton 1972.). Olyan műveket, olyan kérdéseket elemzett, olyan eszmékért csatázott óráin, műveiben, szerkesztői munkásságában (az Új írásnál, a Kritikánál, a Népszabadságnál), amelyekben a marxista irodalomtudomány, irodalmi élet alapjait látta, eszméiért mindig kiállásra készen — akkor is, ha azok nem voltak népszerűek, akkor is, ha tudván tudta, hogy elveiért sokan szembefordulnak vele Szeretett vitázni, tudott vitázni, de mindig a nyílt viták híve volt, s tudta tisztelni az ellenkező nézeteket is. A Felvilágosodás és Reformkori Magyar Irodalomtörténeti Tanszéknek 1969-től 1983-ig vezetője, majd egyetemi tanára volt, s tőlünk, akik együtt dolgoztunk vele, színvonalas munkát követelt és semmi mást, sem témát, sem módszert nem erőltetett és nem kárhoztatott, mindig elfogadta a véleményétől, irányától eltérő vizsgálódásokat. Igényes liberalizmusát jól mutatják azok a tanulmánykötetek, amelyeket vezetése alatt szerkesztett a tanszék: bennük a szakma minden nemzedéke képviselve volt (Mesterség és alkotás 1972., Petőfi tüze 1972., Miért szép? 1975., Petőfi-mozaik 1974., Petőfi állomásai 1975.). Ha saját munkáinkról volt szó, mindig számíthattunk e nagyon igényes, vitákban szembesítő véleményére, munkatársunk és barátunk volt, szakmai és emberi problémákban segítésre, ügyeink mellett kiállásra mindig kész. Láttuk őt sokszor letörten, rosszkedvűen, de problémáinkra érzéketlenül soha, mindvégig jellemzője volt az emberség, a figyelem és felelősség a másik ember iránt. Címek, rangok, anyagi előnyök nem érdekelték. Tavaly, hatvanadik születésnapját úgy köszöntöttük jóval előbb, hogy az időpontot ne is sejtse, tartottunk tőle, hogy egy őt ünneplő alkalomra esetleg nem jön el. Aztán ott, a beszélgetésben, azt fejtegette, hogy ismerve egymás véleményét, munkásságának különböző irányát, fokozott erőfeszítéssel menjünk tovább együtt a közös munka, a közös ügy, az oktatás és a szakma színvonalának emeléséért. Itt az új félév, s nem tudjuk elhinni, hogy nélküle megyünk tovább. Irodalomtörténeti, kritikusi munkásságát megőrzik könyvei, írásai, lényét, emberségét pedig mi, tanítványai és munkatársai. Megai Márta , * Dr. Polónyi Szűcs Szilárd (1935-1987) Az Eötvös Loránd Tudományegyetem Fonetikai Tanszékének adjunktusa 1987. január 10-én, életének 52. évében váratlanul elhunyt. Halálával egyetemünk a fonetika lelkes művelőjét, páratlanul népszerű oktatóját, a másoknak mindig segíteni kész, önzetlen barátot, a közösségért fáradhatatlanul tevékenykedő munkatársát veszítette el. Dr. Polónyi Szűcs Szilárdtól 1987. február 18-án 15 órakor veszünk búcsút a Farkasréti temető ravatalozójában. Emlékét kegyelettel őrizzük!