Egyetemi Lapok - Az Eötvös Loránd Tudományegyetem lapja, 1987 (29. évfolyam, 1-18. szám)

1987-02-02 / 1. szám

LUKÁCS JÓZSEF (1922-1987) Emberbarát volt a szó legigazibb értelmében, csak éppen nem a köznapi jótékonykodás szintjén, ha­nem egy párját ritkító mű­veltség és elméleti gondol­kodás magaslatán. Ennek teoretikus elemeit, kereste és találta meg a marxista klasszikus tanítá­sok humanizmusában, le­­hántva róluk a vulgárma­­terialista hordalékot, fel­mutatva a dialektikus ma­terializmus etikáját, er­kölcsi értékrendjét. Fejlő­désének e belső logikája így vezetett szinte szükség­szerűen a vallások hagyo­mányos értékrendjével va­ló foglalkozáshoz, ahhoz a kutatási területhez, amely­ben maradandó műveit al­kotta, a kereszténység ere­deti típusát meghatározó általános jellemzők és a más világvallásokhoz való viszonyának megfogalma­zásától a keresztény vallási típus alakváltozásainak történetéhez — mindig és különös figyelemmel a mai szocialista tudat alakulásá­ra, mert leginkább ezt akarta segíteni. Számára a valláskritikai tudományos munka — s ebben korszakosnak is le­hetne nevezni szerepét — sohasem merült ki a világ­nézeti polémiában: „Jólle­het az erkölcsi rendszerek alapelveiben nemigen lel­hető fel konvergencia — maguk az erkölcsi értékek, még eltérő tartalmú meg­határozottságuk­­ esetén is számos ponton érintkeznek egymással, s ezzel a pozitív és konstruktív cselekvés megalapozásához indítékot nyújthatnak.” Épp három hónapja an­nak, hogy a marxisták és keresztények budapesti szimpóziumán, amelyet az általa vezetett Filozófiai Intézet és a Pápai Gergely Egyetem közösen rendezett 13 ország 32 marxista és katolikus tudósának rész­vételével — az MTA el­nöksége és a vatikáni tit­kárság védnöksége alatt —, erről beszélt. Szavaira fi­gyelt az ország, a világ közvéleménye, mondandó­jára, lágy, szeretetre méltó hangjára — a dialógus hangjára. Igen, észrevétle­nül nőtt bele ebbe a sze­repbe. Annál észrevehe­tőbb lesz a hiánya idehaza is, ahol tisztelet és szere­tet övezte, hívők és nem hívők között egyaránt. Fájdalmas a búcsú tőle, fájdalmas azért is, mert szellemi alkotóereje teljé­ben ragadta ki sorainkból a halál, és azért is, mert különösen nagy szüksége van korunknak a párbe­széd szellemére, amely von­zó alakjában megtestesült. Emlékét, örökségét meg kell őriznünk. (Részlet a Népszabadság 1987. január 18-i számában közölt megemlékezésből.) Ez év január 13-án emléke­ző és eseményfelid­éző beszél­getésre gyűltek össze azok a BTK-s tanárok, dolgozók, akik 30 évvel korábban tevékeny részesei voltak az MSZMP újraalapításának. A találko­zón, melyen DR. VÉKONY GÁBOR, az MSZMP BTK-s­­ szervezetének titkára köszön­tötte a résztvevőket, jelen volt még DR. RÓZSA ZOLTÁN, az MSZMP ELTE tiktára, s a ,BTK., KISZ-szervezete­­képvi­seletében" NYÁRI " MIHÁLY titkár. A meghívott alapítótagok közül részletesebben szólt az 1956. november végi és decem­ber elei, néha az illegalitás éveit idéző pártszervező ese­ményekről dr. Siklósi And­rás, DR. SZIGETI JÓZSEF, DR. KISS ALADÁR, DR. TA­MÁS ANNA, DR. GIRUS KÁROLY és DR. SALLAI GÉZA. A találkozó végén a 30 esztendővel ezelőtti pártalapí­tók kötetlen beszélgetés során cseréltek eszmét napjaink nem egy fontos politikai, ideológiai kérdéséről. A Szerves Kémiai Tanszék vendége dr. J. Drabbwicz (Lock) december eledéi* „App­lication of'^-CyeloctexErin for the Preparation of Chiral Sulphinyl Compounds” cím­mel előadást tartott. ★ Kajtár Márton docens (Szerves Kémiai Tanszék) ha­zatért Bochumból, ahol Hum­­bold ösztöndíjasként négy hó­napot dolgozott a Ruhr Egye­temen Günther Snatzke pro­fesszor laboratóriumában. Dr. Eiben Ottót, az Ember­tani Tanszék vezetőjét vá­lasztotta elnökéül az Európai Antropológusok Társasága az 1987—88. évekre. Az időszak kiemelkedő eseménye lesz a társaság 1988-ban Budapes­ten megrendezendő nemzetkö­zi Igmgijjssiftbsge al­xtijSneff el­nökéül dr. Eiben Ottót kérték fel. Dr. Jens Furker (Berlin, NDK), a Szerves Kémia Tan­szék vendégkutatója október­ben előadást tartott „Radioim­­munassay for Peptides” cím­mel.★ Elekes Ilona tud. főmunka­­társ és Botyánszky János tud. segédmunkatárs (Szerves Ké­miai Tanszék) novemberben Moszkvában a Központi Kí­sérleti és Klinikai Onkológiai Intézetben egyhetes tanul­mányúton vett részt. JELOOTI „KÖTELESSÉGÜNKET TELJESÍTETTÜK” (Folytatás az 1. oldalról) Amennyire megnyugtató, a légkört tisztító, a hangulatot javító, a felbolydulást csökkentő hatással lett volna egy objek­tív hangvételű híradás, amely nemcsak a korrupcióról, és az ahhoz vezető folyamatokról ad hírt, hanem egyben megvédi a túlnyomó többség becsületét, amely segít helyreállítani a kar megtépázott presztízsét, annyira ellenkező hatást ért el a Ké­pes 7 cikke, amely önkéntelenül is , ,olajat öntött a t­űz­r­e”. Úgy gondoljuk, hogy a mi társadalmunkban ilyen helyzetben csak egy felelősségteljes cikknek lett volna szabad megjelennie, amelyben csak ellenőrzött, és így igaznak bizo­nyuló megállapítások szerepelnek, és amelynek a viszonylag teljes igazságot ábrázolta volna. Sajnos, a cikkíró csak azt tar­totta szem előtt, hogy végre hírt adhat valamiről, amiről eddig nyilvánosan hallgattak — s ez szenzáció. Ennek érdekében megelégedett azzal, hogy az ügy egy-két érintettjét, és meg nem nevezett hallgatókat és oktatókat megkérdezzen, de nem vette magának azt a fáradságot, hogy az interjúkban szereplő, nemegyszer súlyosan terhelő állításokat azokkal ellenőriztesse, akik az ügyről lényegesen többet tudnak. Így csúszhattak bele a cikkbe olyan állítások, hogy a Jogi Karon a felvételin történő visszaéléseknél „általánosabb” a vizsgák megvétele, noha a Legfőbb Ügyészség vizsgálata egyet­len ilyen esetet sem tárt fel. (Ami persze, nem zárja ki, hogy elvétve nem fordulhatott elő ilyen eset, de az általánosítás mindenképpen hamis, és súlyosan sérti az oktatók túlnyomó többségének becsületét.) Hasonlóképpen nem felel meg a valóságnak a cikk azon állítása, hogy volt olyan élsportoló, aki „két nap alatt” tette le az összes vizsgáját. Az élsportolók a hatályos jogszabályok értelmében ugyan valóban kaptak bizonyos bejárási könnyíté­seket, de vizsgáikat — indexeik tanúsága szerint —, éppúgy több év alatt tették le, mint minden más hallgató. Nagy megütközést keltett az állítás, hogy az ügyben sze­replő elhunyt oktató képtelen volt disszertációjának megírá­sára.. Joggal találták súlyosnak azt, hogy egy halottról, aki már nem tud védekezni, valótlant írjanak, az illető ugyanis, alko­holizmusa ellenére köztudomásúan maga írta statisztikai tár­gyú művét. (Jóval szegényebb lenne az irodalom és a tudo­mány, ha az alkoholisták nem tudtak volna könyveket írni.) A cikknek számos más megállapítását viszont az jelle­mezte, hogy voltak — néha igen lényeges igazságelemei —, de azáltal, hogy a valóságban a dolgok részben másként történ­tek, a helyzetet ismerőkben ez is visszatetszést keltett, így pl. az alkoholizmus a Jogi Karon is, miként az ország számos más helyén súlyos gondokat okozott, de az ábrázolt kép itt is sok pontosításra szorult volna. Nem felel meg a valóságnak, hogy az egyetemről zömmel azért távoztak az oktatók, mert erős volt az alkoholizmus. A valóságban az elmúlt tizenöt évben csak egyetlen oktatót motivált ilyen indok, a többi a lényege­sen magasabb fizetésért és a jobb kutatási feltételekért ment el. Mindezek alapján, úgy gondoljuk, a szerkesztőségnek job­ban kellene ügyelnie arra, hogy különösen a nagyobb társa­dalmi megrázkódtatásról hírt adó cikkek, ne csak szenzáció­­szerűségükkel növeljék a lap példányszámát, hanem arányér­zékükkel, objektívásukkal, tényszerűségükkel is hozzájárulja­nak a lap hitelének és megbecsülésének emeléséhez, és egyol­dalúságukkal ne okozzanak felesleges ellenérzéseket és újabb problémákat azoknak, akik amúgy is nehéz helyzetbe kerültek. Végül szeretnénk hírt adni az ügy jelenéről. Mint ismeretes, a nyomozás lezárult, a vádirat elkészült. Ennek tanúsága szerint bűncselekményt megvalósító korrup­ciós visszaélést két kari oktató követett el: az egyik, aki a nyo­mozati eljárás során elhunyt, a másik a bűnügy III. rendű vád­lottja. Mindketten a Művelődési Minisztérium két megvádolt (a bűnügy I. és II. r. vádlottja) korrupciós bűncselekménye út­ján jutottak a felvételi vizsgaidőszak kezdete előtt az írásbeli anyaghoz, és a javítási útmutatókhoz. Az objektivitás kötelez, hogy szóljunk egy — bűncselek­ményt meg nem valósító, de etikailag kifogásolható — tevé­kenységről. Három oktató és két tudományos kutató a rektori tilalom ellenére, zömmel anyagi ellenszolgáltatásért vállalko­zott a felvételi vizsga tárgyát képező magyar és világtörténe­lem anyagából óraadásra, a felvételire előkészítés céljából. Velük szemben munkajogi fegyelmi büntetés alkalmazására kerül sor. Végül: a javítási útmutatót előzetesen megszerzett hall­gatókat az ELTE törölte hallgatói sorából. Ellenük nem indul­hatott fegyelmi, mert a felvételi vizsga időszakában már nem voltak gimnazisták, és még nem voltak hallgatók. A következő felvételi vizsgára jelentkezhetnek, az ELTE Állam- és Jogtu­dományi Kara nem kívánja előttük örökre bezárni a kaput. A korrupciós visszaélések „külső” részvevői, az írásbeli anya­got és a javítási útmutatót megvásárló szülők a bűnügy további vádlottjaiként állnak majd bíróság elé, illetőleg ügyészi figyel­meztetésben részesültek. Budapest, 1987. január 27. (KELET) MAGYAR IS BEAUTIFUL! A televízió Gondolkodó c. műsora 1986. augusztus 17-én az augusztus első napjaiban megrendezett, a „Magyarok szerepe a világ természettudományos és műszaki haladásában” c. konferencia ürügyén töb­bek között foglalkozott tu­dományos életünk „idegen­­légiósainak” problémáival is. A műsorban megszólal­tak hazai tudományos köz­életünk neves képviselői is. Sajnos az elhangzottak egy része a hallgatóban kissé vegyes érzéseket keltett. A műsor alapján úgy tű­nik, hogy tudományos köz­életünkben már-már álta­lánosan elfogadott az a né­­­­zet, hogy itthon nem te­remthetők meg a nemzet­közi színvonalú alapkutatás anyagi (és egyre inkább személyi) feltételei. A ki­emelkedő kutatókat nem tudjuk megfizetni, a szak­mai lehetőségek korlátozot­tak, ezért a jobbak előbb­­utóbb „idegenlégiósok” lesz­nek. A beszélgetés egyik té­mája ezért inkább azzal foglalkozott, hogyan lehet itthon kellőképpen megtisz­telni a magyar voltát lát­ványosan meg nem tagadó, nagyritkán hazalátogató si­keres tudóst. Külön gond­ként vetődött fel a külföldi „profigárdából” kiöregedett, hazatelepülni szándékozó tudós szomorú helyzete, akinek itthon nem áll ren­delkezésére azonnal betölt­hető vezető állás. A jelen­legi helyzet szerint ugyanis az itthoni állásokat ravasz számításból itthonmaradt, intézményesítette közép­szerű kutatók töltik be, akiket nem könnyű az ut­cára tenni — hangzott el a műsorban. Ennél a pontnál feltétle­nül el kell gondolkodni. Valóban ilyen súlyos a helyzet, ahogy az elhang­zottak alapján tűnik? Ha itthon szellemi életünk kép­viselőinek túlnyomó több­sége nem „exportképes” kutyaütő, érdemes-e nekik fenntartani kulturális éle­tet, Zeneakadémiát, Opera­házat vagy éppen Tudomá­nyos Akadémiát? És mi lesz akkor az országnál? Ki fog­ja megvalósítani nagyra törő terveinket? Feltétlenül reménykedni kell abban, hogy nem a helyzet sötét, hanem a szemléletmód megváltozta­tására van szükség. Azon mindenesetre el lehet (és kell) csodálkozni, neves tu­dósainkban fel sem merül annak a lehetősége, hogy az alapkutatás helyzetét itt­hon lényegesen megjavít­suk, a kiemelkedő kutató­kat itthon becsüljük meg erkölcsileg és anyagilag, és akkor is sikernek számít­son egy szép eredmény, ha azt itthon érték el. A nosztalgia korszakához miért éppen ez a régi slá­ger merült feledésbe: „ ... Áldjon vagy verjen sors keze. Itt élned, halnod kell.”... A hazatelepülő „idegen­­légiós” tudósok perspektí­váit illetően pedig ki lehet­ne próbálni egy már be­vált ötletet: kapjanak ők is egy-egy borozót! Bencze Gyula KARDOS (PÁNDI) PÁL (1926-1987) kiváló oktatóját vesztette el a Bölcsészkar. Olyan elő­adót, akitől legfrissebb kutatásának eredményeit hall­hatták, bennük az összefüggések rendje a filológiai és a formaelemző „aprómunka” ötvöződött szuggesztív erő­vel; olyan szemináriumvezetőt, akinek óráit a színvona­las, oldott légkörű vitaszellem jellemezte, ahová egy­szerűen nem illett készületlenül elmenni, s ahonnan senki nem ment tovább maradandó élmények nélkül, olyan vizsgáztatót, akinél a gyors, lényeget kérdező módszerrel mindig reálisan mérettek meg. Esztétikai és elemző szakkolégiumai az irodalomtörténet, az irodalmi élet műhelyei voltak; számos egykori hallgatója ma már kollégánk, a szaktudomány, az irodalmi élet ismert munkatársa. Igényesség és vitaszellem volt a legjellem­zőbb óráira, és egész munkásságára. Az otthoni környezet, az Eötvös Kollégium, egy­aránt e szellemben nevelte e tehetséges, az elvek, a nagy ügyek szolgálatára kész, etikus lényt. Mindig az­ ke­reste, irodalomtörténeti munkáiban is, arti’­a­­lia kor alakuló, változó világának hasznos, tanulságos lele­­tett. Fő kutatási területe a reformkor volt. Elemzésekkel, új adalékok feltárásával vitázott a kor, Petőfi, az utópista szocializmus, a Bánk Bán hiteles értelmezéséért (Petőfi 1961.,* Petőfi és a­­ nacionalizmus 1974., Kísértetjárás Magyarországon ,1972., Bánk Báni kommentárok,, 1980.). Ugyanezzel az alapossággal és hevülettel írta meg a huszadik századi tanulmányait a munkásmozgalom íróiról, a realizmus kérdéséről, s más művekről, prob­lémákról (Elsüllyedt birodalom? 1963., A realizmus igé­nyével 1980., Kritikus ponton 1972.). Olyan műveket, olyan kérdéseket elemzett, olyan eszmékért csatázott óráin, műveiben, szerkesztői munkásságában (az Új írásnál, a Kritikánál, a Népszabadságnál), amelyekben a marxista irodalomtudomány, irodalmi élet alapjait látta, eszméiért mindig kiállásra készen — akkor is, ha azok nem voltak népszerűek, akkor is, ha tudván tudta, hogy elveiért sokan szembefordulnak vele Szeretett vi­tázni, tudott vitázni, de mindig a nyílt viták híve volt, s tudta tisztelni az ellenkező nézeteket is. A Felvilágosodás és Reformkori Magyar Irodalom­történeti Tanszéknek 1969-től 1983-ig vezetője, majd egyetemi tanára volt, s tőlünk, akik együtt dolgoztunk vele, színvonalas munkát követelt és semmi mást, sem témát, sem módszert nem erőltetett és nem kárhoztatott, mindig elfogadta a véleményétől, irányától eltérő vizs­gálódásokat. Igényes liberalizmusát jól mutatják azok a tanulmánykötetek, amelyeket vezetése alatt szerkesztett a tanszék: bennük a szakma minden nemzedéke kép­viselve volt (Mesterség és alkotás 1972., Petőfi tüze 1972., Miért szép? 1975., Petőfi-mozaik 1974., Petőfi állomásai 1975.). Ha saját munkáinkról volt szó, mindig számít­hattunk e nagyon igényes, vitákban szembesítő vélemé­nyére­­, munkatársunk és barátunk volt, szakmai és emberi problémákban segítésre, ügyeink mellett ki­állásra mindig kész. Láttuk őt sokszor letörten, rossz­kedvűen, de problémáinkra érzéketlenül soha, mindvé­gig jellemzője volt az emberség, a figyelem és felelősség a másik ember iránt. Címek, rangok, anyagi előnyök nem érdekelték. Tavaly, hatvanadik születésnapját úgy köszöntöttük jóval előbb, hogy az időpontot ne is sejtse, tartottunk tőle, hogy egy őt ünneplő alkalomra esetleg nem jön el. Aztán ott, a beszélgetésben, azt fejtegette, hogy ismerve egymás véleményét, munkásságának kü­lönböző irányát, fokozott erőfeszítéssel menjünk tovább együtt a közös munka, a közös ügy, az oktatás és a szakma színvonalának emeléséért. Itt az új félév, s nem tudjuk elhinni, hogy nélküle megyünk tovább. Irodalomtörténeti, kritikusi munkás­ságát megőrzik könyvei, írásai, lényét, emberségét pe­dig mi, tanítványai és munkatársai. Megai Márta , * Dr. Polónyi Szűcs Szilárd (1935-1987) Az Eötvös Loránd Tudo­mányegyetem Fonetikai Tanszékének adjunktusa 1987. január 10-én, életének 52. évében váratlanul el­hunyt. Halálával egyetemünk a fonetika lelkes művelőjét, páratlanul népszerű okta­tóját, a másoknak mindig segíteni kész, önzetlen ba­rátot, a közösségért fárad­hatatlanul tevékenykedő munkatársát veszítette el. Dr. Polónyi Szűcs Szi­lárdtól 1987. február 18-án 15 órakor veszünk búcsút a Farkasréti temető ravata­lozójában. Emlékét kegyelettel őriz­zük!

Next