Egyetemi Lapok - Az Eötvös Loránd Tudományegyetem lapja, 1987 (29. évfolyam, 1-18. szám)
1987-02-02 / 1. szám
„Hello, Mr. Soros!" .. köszöntéssel fogadták az elmúlt év végén a Ménesi úti Jogász Szakkollégium lakói a hozzájuk látogató mecénáshírességet, Soros Györgyöt, Vásárhelyi Miklós és Litván György társaságában. A vendégek, így a legilletékesebbektől — a hallgatóktól — nyerhettek ismereteket az autonóm életforma és önképzés kísérletét folytató honi szakkollégiumi mozgalom helyzetéről. A tervezettnél jóval hosszabbra nyúló eszmecsere jó hangulatban telt el. A szakkollégisták George Soros személyes ígéretét kapták karácsonyi ajándékul arra vonatkozóan, hogy a jövőben az általa szignált alapítvány komoly segítséget nyújt majd a nyelvtanulás technikai-személyi feltételeinek javításához. A találkozó végén Soros György „Viszontlátásra” köszönéssel búcsúzott a Madzsar-villa lakóitól. A POLÁNYI-örökség Polányi Károly (1966—1964) a polihisztor társadalomtudós, a gazdasági antropológia klasszikusa munkásságáról tartottak konferenciát az elmúlt év decemberében az MKKE Rajk László Szakkollégiumában. Az alábbiakban a konferencián elhangzottak rövid összefoglalását adjuk ... LITVÁN GYÖRGY (MTA Történettudományi Intézet) nem csupán filológiai csemegével szolgált az érdeklődőknek. Előadásának első felében Polányinak a bécsi emigrációban bekövetkezett világnézetigondolkodói fejlődését vázolta fel. E sajátos fejlődés akkor a gazdasági determinizmus elvének elvetésétől (ami a liberalizmuson kívül az ortodox marxizmusra is vonatkozott) az örök értékek tagadásán át a katolikus vallásosságig ívelt. Litván György eztán tálalta a csemegét, részleteket abból az 1920-ból származó és eddig ismeretlen levélből, amelyben Polányi — az előadó értelmezésében — explicite megfogalmazza gondolkodásának fő jellegzetességét. Ez nem más — Litván szerint — mint olyan kettős erkölcsiség, amely egyszerre követeli a külső körülmények, a társadalmi viszonyok megváltoztatását és következményekre, való tekintet nélkül a „jó” akarását. Az előadás második felében szó esett még Polányi szociológiafelfogásáról, a gildszocializmusról és az állam szerepének értékeléséről. SÁRKÁNY MIHÁLY (MTA Néprajzi Kutató Intézet) a tudós szubsztantív gazdaságtani tipológiai alapfogalmainak (reciprocitás, redisztribució, társadalmi beágyazottság) értelmező számbavételét nyújtotta. Kritikáját abban összegezve, hogy ez nem a változás tipológiája, mert hiányzik belőle az intézményrendszeri konfliktus. Tudománytörténeti érdekességként említette meg, hogy Polányi nem ismerte kolozsvári professzorának, Somló Bódognak az ősi társadalmak gazdaságáról írott értékes munkáit. LENGYEL GYÖRGY (ELTE, Btk. Szociológiai Intézet) egyetemi előadásnak is beillő, tartalmas áttekintést adott az általános társadalmi rendszer specifikus esetével foglalkozó, tehát szubsztantív szemléletű és módszerű gazdaságszociológiai elméletekről és ezen belül Polányi helyéről, hatásáról Mainetől, Spencertől Wallersteinig, illetve Komár J.-ig, Szelényi J.-ig. Alapvető kritikaként arra is felhívta a figyelmet, hogy a szubsztantív gazdaság fogalma Polányinál olyan magas absztrakciós szintű, hogy éppen a termelés, mint olyan marad ki belőle. A szubsztantív iskola üzenetét végül is az empíriához való ragaszkodásban, a történeti szemléletben és a dogmák és előítéletek nélküli gondolkodásban összegezte. TEMPLÁN ISTVÁN is Polányi felfogásának kettősségét, gazdaságideterminizmus-ellenességét és a világnézeti és morális válságnak az önszabályozó piacból való levezethetetlenségét emelte ki. Külön kitért a gazdaság visszavétele mai problémáira és lehetőségeire. KINDLER JÓZSEF (MKKE Politikai gazdaságtan tanszék)-nek nem, közvetlenül Polányi munkásságához kapcsolódó, de Polányi szellemiségéhez közel álló kérdésfeltevő előadása: „lehet-e a vállalatnak lelkiismerete?” provokálta ki a hallgatóságból a legtöbb kérdést, talán éppen jelenlegi megválaszolhatatlansága miatt. ZSOLNAY LÁSZLÓ (MKKE Politikai gazdaságtan tanszék) a gazdaság beágyazódásának problémakörével kapcsolatban Polányi: „The Great Transformation” c. talán legjelentősebb munkájának egyik a se szabad, se reguláit piacgazdaságra vonatkozó gondolatából kiindulva vázolta fel izgalmasan egy lehetséges gazdasági világ képét, ahol a föld és a munka egy humánökológiai rendszerbe épülnek bele és a tiszta pénzmozgás sem az önérdek alapján történik. ★ Polányi Károly munkásságáról, illetve munkáiból legújabb megjelent irodalom: Polányi Károly (Magyar Szociológiatörténeti Füzetek 2, Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár, Bp. 1926) P. K.: Egy gazdaságelmélet küszöbén. II. — cikkei a Bécsi Magyar Újságban 1921—1923. (Szerk. Gyurgyák János.) Bp. 1985 (ELTE Ókori történeti tanszékeinek kiadványai, 39.) P. K.: Egy gazdaságelmélet küszöbén. 1. — írásai 1907— 1919. (Szerk.: Gyurgyák János.) Bp., 1986. (ELTE Ókori történeti tanszékeinek kiadványai.) P. K.: Fasizmus, demokrácia, ipari társadalom (Gondolat, 1986.) Hudra Árpád Eszperantó az ELTE-n (Folytatás az 1. oldalról) Jásnak” a mesterséges nyelveket. Amikor pedig a hatvanas években kialakult az alkalmazott nyelvészet, így többek közt a nyelvpolitika és a nyelvmodellálás kérdésköre, világossá vált, hogy az eszperantó mindkét területen fontos szerepet játszhat, mint politikailag semleges nyelv, a nemzetközi érintkezés számtalan vonatkozásában (a turizmusban, a kereskedelemben, a tudományos életben és így tovább) jelenthet megoldást korunk Bábelére, mint indoeurópai nyelvi modell pedig talán a legalkalmasabb a nyelvi minimalizálás és ökonómia kérdéseinek vizsgálatára. Az anyag nem hiányzik a nyelvészeti kutatásokból sem, hiszen működésének száz éve során az eszperantót szinte minden lehetséges funkcióban kipróbálták, még olyan eredeti rendeltetésétől távoli téren is, mint a többnemzetiségű családok kommunikációja. Az alkalmazott nyelvészet tankönyvei ma már nem kerülhetik meg az eszperantókérdést. Hogy az érdeklődés mennyire élénk, azt jelzi az is, hogy amikor két éve a Gondolat kiadó megindította PRO ÉS KONTRA c. sorozatát, az első kötet éppen az Antal László által szerkesztett „A világnyelv” volt. — Ez az érdeklődés hívta életre az eszperantó szakot is? — Nem közvetlenül. 1966- ban Budapesten tartották 3975 résztvevővel az 51. eszperantó világkongresszust, és ennek a sajtóvisszhangja keltett érdeklődést, teremtett kedvező körülményeket. A Magyar Eszperantó Szövetség 1988 februárjában intézett kérvényt a Művelődésügyi Minisztériumhoz, amely azt továbbította egyetemünkre. Itt a rektor véleményezésre Bárczi Gézának adta át, akiről köztudott, hogy fiatalkorától kezdve eszperantista volt, és az egyetlen, aki tudományosan is foglalkozott az eszperantóval. (Ő ugyanis, aki annyira féltette a magyart a nagy nyelvek káros hatásától, az eszperantóban látta azt az eszközt, mely segíthet megőrizni a kis népek és nyelvek azonosságtudatát.) Bárczi kedvező véleménye nyomán már 1966 szeptemberében , „C” szakként bevezették az eszperantó nyelvet és irodalmat. Kilenc hallgatóval kezdtünk. — És hánnyal folytatták? — Kilencvennyolcan végeztek nálunk, köztük tíz külföldi, lengyelek, japán, vietnami stb. Tízen doktoráltak (a legutóbbi éppen idén nov. 26- án), és érdekes, hogy ötvenen ezen a szakon írták szakdolgozatukat, noha főszakjukat kevesen adták le tanulóink közül. Úgy érzem, ez is azt mutatja, milyen sok még a feltáratlan terület az eszperantológiában, és éppen ezért a hallgatók úgy érezhetik, még ismeretlen területeit járhatják be a tudománynak. A tanrend változatossága sokfelé csábít: foglalkozhatnak a nyelvoktatás általánosabb problémáival, az eszperantón mint nyelvi modellen tanulmányozhatják a nyelv időbeli és térbeli változásait, vagy éppen kutathatják az eszperantó irodalomtörténetet. (A nyelv ugyanis, érthető módon, inkább működött és működik írott formában, értékes eredeti és fordításirodalmat is hozva így létre.) — De mihez lehet kezdeni egy eszperantó szakos diplomával? — Elvileg ez is ugyanúgy jogosít a középiskolai tanárságra, mint más szakok diplomája. Nyilvánvaló azonban, hogy a kevés helyen, fakultációban tanított eszperantóból nem lehet megélni. (Habár elgondolkoztató, hogy az általános iskolákban már kétezren tanulnak eszperantóul, s így a nyelv a kötelező orosz és a választható angol, illetve német után a negyedik helyen áll.) Mi azonban, nyelvészeti tanszék lévén, sokkal inkább képzünk eszperantológusokat, elméleti szakembereket., Végzetteink közül sokan tevékenykednek a mozgalom oktatási, ifjúsági vagy más téren. Nem mostohagyermek az irodalom sem: „öregdiákjaink között vannak neves műfordítók, egyik végzettünk pedig a legrangosabb eszperantó irodalmi díjat nyerte regényével. — Mit kell tudnia annak, aki föl szeretné venni a szakot? — Mint minden „C”-szaknál, nálunk is alapozóra kell járni másodévben, ami heti két óra nyelvtanulást jelent. A harmad- és negyedév programja hat órában rendszeres nyelvtan, stílusgyakorlat és irodalomtörténet, az ötödévesek három órában interlingvisztikát és módszertant tanulnak, gyakorlatra járnak. Nő vagy csökken a jelentkezők száma? — Fluktuál. . Sokáig nem jöttem rá ennek okára, amely azonban egészen prózai: azokban az években, amikor a hallgatók kézhez kapták az egésztanrendet, és nemcsak annak kivonatát, többen jelentkeztek. Más években egyszerűen nem szereztek tudomást a szak létéről. Úgy vélem, az ilyen spórolás, mely kényelmetlenséget okoz a hallgatóknak és a kis szakokat sújtja, nem szerencsés. — Hogyan változik társadalmi méretekben az eszperantóhoz való viszony? Hogyan látja a nyelv jövőjét, esélyeit? — Az eszperantómozgalom elérte azt a szintet, amelyet önerejéből el tudott érni. Soha nem álltak ugyanis mögötte politikai vagy anyagi erők. A nagy minőségi ugrás, mely várat még magára, az eszperantó fokozatos elismertetése, intézményesítése volna. A legmeggyőzőbb módja ennek véleményem szerint az, ha az eszperantisták minél több területen bebizonyítják nyelvük alkalmasságát: a turizmusbansok éve működik már a Pasporta Servo, ez egy címlista, melyet bárki, aki a nyelvet beszéli, igénybe vehet: a vendéglátók ingyenes szállásról, gyakran étkezésről, városnézésről is gondoskodnak, és még viszontvendégeskedést sem várnak cserébe), a tudományban (egyre több folyóirat közöl eszperantó nyelvű rezüméket is ; a Közös Piac DLT nevű fordítórendszerében az eszperantót készülnek használni köztes, un. Műnyelvként) vagy az irodalomban (ahol az eszperantó egyedülálló közvetítője lehet a kis népek értékeinek. Szathmári Sándor pl. eszperantóul írta . Kazohínia c. művét; a János vitézt eszperantóból fordították kínaira; a bölcsészkaron nemsokára megjelenő Opus Nigrum c. „interkulturális’ folyóirat is sokban épít az eszperantóra. Nekünk, magyaroknak mindig is kezdeményező szerepünk volt az eszperantó történetében: amikor az irodalmi nyelvet kellett létrehozni a harmincas években, színre lépett a budapesti iskola és Kalocsay Kálmán; amikor az eszperantó tudományos feldolgozása, vált időszerűvé, megalakult a szak; most, amikor az eszperantó intézményesítése az égető kérdés, ismét nekünk, magyaroknak kellene lépnünk. Ha ez megtörténik, és ha az eszperantó továbbra is ilyen élet- és fejlődőképesnek bizonyul — amiben hiszek —, nem lehet kétséges, hogy az élet egyre több területén töltheti majd be a semleges nemzetközi közvetítő nyelv szerepét. Nyomot hagyni Az ELTE Főtitkári Hivatala ez idő szerint hét olyan szerződést őriz, kezel, melynek címe: Kötelezettségvállalás közérdekű célra. Talán nem mindenki előtt nyilvánvaló; e jogi kategória ama áldozatos gesztust jelöli, mellyel magánszemélyek vagyonuk, örökségük egy részét alapítványként, jutalomdíjként felajánlják. A következőkben sorra szeretnénk bemutatni az egyetem hallgatói számára tett alapítványokat, különös tekintettel a felajánló személyére és indítékaira. Elsőként a SZILÁRDFY-JUTALOMDÍJRÓL. Szilárdfy Zoltán, Kálóz község esperes-plébánosa 1984- ben 109 000 forintot ajánlott fel az ELTE végzős művészettörténész-hallgatói számára. Ajutalomdíjban az részesülhet, aki szakdolgozatát a keresztény ikonológia, illetve ikonográfia témaköréből írja és sikeresen megvédi. A jutalomdíj felajánlóját levélben kerestük meg kérdéseinkkel. Válaszában Szilárdfy Zoltán ekképp mutatta be magát: — A művészet iránti szeretetet otthonom hagyománya és légköre biztosította, míg a katolikus eszméhez való kötődésemet még ugyanakkor, „prehisztorikus” koromban, éppen az ilyen jellegű tetszetős műtárgyak látványa és hatása hozta létre bennem. Édesanyám, Szilárdfyné Szalai Margit okleveles iparművész, grafikus. Egymással összefonódva fejlődött és bontakozott ki egyházi hivatásom és művészettörténészi érdeklődésem. Munkateremet a leginkább nekem való artisztikus környezetben, a templomban tudtam elképzelni, ezért gimnáziumi érettségi után a szegedi Hittudományi Főiskolára mentem, s 1973-ban lettem lelki-pásztora a dél-Fejér megyei Kálóz községnek, ahol jelenleg is mint esperes-plébános működöm. 1968 óta szakfolyóiratokban rendszeresen publikálom ikonográfiai kutatásaimat. A szerkesztőség felkérésére a magyar szentek ábrázolásáról és kultuszáról írtam a Herdernél nyolc kötetben megjelent Keresztény Ikonográfiai Lexikonban. 1984-ben a Corvina Kiadónál önálló kötetem jelent meg a Barokk szentképek Magyarországon címmel. A megjelenésre váró Keresztény művészeti lexikonnak társszerkesztője, az Egyetemi Könyvtár 1987-re tervezett kiadványának, a Barokk kori kisgrafikai ábrázolások magyarországi búcsújáróhelyekről című munkának pedig társszerzője vagyok. Új önálló kötetemben a régi hitélet magyarországi kegytárgyait kívánom bemutatni. — Hogyan került közelebbi kapcsolatba az egyetemmel? — 1977-ben lehetőség nyílt arra, hogy mint egyházi személy, felvételi után az ELTE Bölcsészettudományi Karán levelezőként a művészettörténet szakot elvégeztem. Itt 1981-ben kitüntetéses oklevelet, ez év elején pedig „summa cum laude” minősítéssel egyetemi doktori diplomát szereztem. • (Válaszlevelében Szilárdfy Zoltán kitért arra is, ami bár egy jutalomdíj történetéhez nagyon is hozzá tartozik, az ember mégis illetéktelen kíváncsiskodásnak, durva udvariatlanságnak érzi a kérdést: „Honnét a felajánlott öszszeg?”) . 1984 októberében az egri Dobó István Vármúzeumban kiállítást rendeztek Devóció és dekoráció címmel, amelyben nem csupán szakértőként, hanem mint a kiállított műtárgyak kölcsönzője is szerepeltem. Kölcsöntárgyaim iránt a múzeum vásárlási igényt jelentett be. Tekintettel arra, hogy e műtárgyak mindegyikéhez valamilyen élményem tapadt, ezért arra az elhatározásra jutottam, hogy az értük kapott összeg a számomra nagyon kedves tárgyakhoz méltó célra fordítassék. — Várakozása és eddigi tapasztalatai szerint alapítványának van-e, lehet-e ösztönző hatása az ön által támogatott tudományterület fejlődésére? — Úgy látom, igen, hiszen több ,olyan dolgozatról tudok, amely tárgyát a keresztény ikonográfia témaköréből választja. Ha a köztudatban jobban élne az alapítvány ténye, akkor talán még többen használnák ki a lehetőséget. Az úgynevezett általános műveltség ma még alapfokon sem biztosítja azokat az ismereteket, amelyek egy-egy vallási témájú műalkotás megértéséhez, értelmezéséhez szükségesek. Aki keresztény ikonográfiával foglalkozik, annak szert kell tennie bizonyos teológiai, biblikus, patrológiai, hagigráfiai és liturgiai ismeretekre — az én számomra igen-igen fontos, hogy legyenek ilyen szakemberek. — Az összeg nagyságától, függően minden alapítványnak nyilvánvaló anyagi tekintélye van, de mitől függ ön szerint szakmai, erkölcsi tekintélyük? — A jutalomdíj tőkéjének évente kiosztható kamata 9000 forint. Úgy gondolom, hogy a többnyire anyagi gondokkal küszködő pályakezdő fiataloknak „elsősegélyként” még ez a csekély összeg is jól jön. Ami az alapítványok szakmai, erkölcsi tekintélyét illeti, az véleményem szerint a felajánló személyiségétől, annak szakmai és erkölcsi tekintélyétől függ — így erről többet nem mondhatok. — Ha egy jutalomdíj a felajánló nevét viseli, úgy az alapítvány akarva-akaratlanul megőrzi annak emlékét, s így a felejtés, a halál kijátszásának eszköze is lehet. Tagadó válaszát sejtve — hiszen ez az igyekezet túlontúl hiú és materiális ahhoz, hogy egy katolikus pap világképébe illeszthető legyen — mégis kérdezem: gondolt-e erre is? — Való igaz, hogy a múlandóságról, a halálról, az örökkévalóságról világképemnek megfelelően a húsvét fényében gondolkodom, mégsem találok ellentmondást abban — sőt a személyiség egzisztenciális kiteljesedését látom benne, különösen azoknál, akiknél sajátos életformájuk miatt a gyermekvállalás nem jöhet számításba , hogy legalább annyi nyomot hagyhassak magam után, mint egy paleolitikumi falevél. lőrinczy