Egyetértés, 1876. szeptember (10. évfolyam, 209-235. szám)
1876-09-16 / 223. szám
X. évfolyam. Előfizetési díj: Vidékre postán vagy helyben házhoz hordva . Egy évre..............................................20.— Félévre...................................................10.— Negyedévre.........................................5.— Egy hóra............................................ 1.80 Egy szám 8 krajczár. Hirdetési díj : 9 hasábos petitsor egyszeri hirdetése 12 kr., többször 10 kr. Bélyegdij minden hirdetésért külön 80 kr. Nyilttér : öt hasábos sor 30 krajczár. 223. szám. & w FfnVrTrRTrQ 1 Szombat, 1876. szeptember 16. Szerkesztői Iroda: Budapest IV. megyeház tér 9. sz. hová a lap szellemi részét illető minden közlemény küldendő. — A küldemények csak bémentesen fogadtatnak el. Kéziratok csak rendkívüli esetben küldetnek vissza. Kiadó-hivatal:Budapest IV. megyehét tér 9. sz. Vodianer F. nyomdájában. éél*jüliusi H fe9HHi H H Előfizetési föltételek az EGTETTETÉS politikai és közgazdászai napilapra. Az előfizetési pénzek és utalványok az „Egyetértés“ kiadó-hivatalának TVodianer nyomda megyeház-tér 9. szám alá küldendők. Egész évre ....... 20 frt. — kr. Fél évre ..............................10 frt. — kr. Negyed évre........................5 frt. — kr. Egy hóra.............................1 frt. 80 kr. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. választóknak ide engedtessék az összeíró küldöttségek előtt megjelenni. A belügyminiszter elolvasván a kérvényt, a küldöttségnek a következőleg válaszolt: „Átveszem a kérvényt, mindazáltal jogaik érvényesítése végett forduljanak az igazoló, illetve a bíráló bizottsághoz; annyit azonban mondhatok, hogy az én meggyőződésem is az, miszerint az országgyűlési képv. választói jog igazolására egyedül az 1875-ben elkészült és 1876. év végéig is érvényben levő állandó névjegyzék szolgálhat alapul most is a választók összeírásánál, és aki az igazoló bizottságnál jelentkezik, e szerint csak azt köteles bebizonyítani, hogy az 1875-ben elkészített állandó jegyzékbe fel van véve. Én azt hiszem, hogy ha nem is az igazoló, mindenesetre a bíráló bizottság helyet fog adni a felszólamlók kérésének. — Csak azt tanácsolhatom, hogy aki hiszi, hogy sérelmet ejtettek rajta, éljen e jogával“. Futaky azon megjegyzésére, hogy az összeíró bizottságok azon választókat is visszautasítják, kik bár az illető kerületben laknak, de adósokat más kerületben fizették meg, dacára, hogy lakhelyük kerületében fölvétettek az országgyűlési választók sorába, Tisza miniszter megjegyzi, hogy véleménye szerint az ősszeíró bizottságoknak kötelességük minden választót fölvenni az ugyanazon kerületben nyert választási igazolvány alapján. Ezzel a küldöttséget barátságosan elbocsátotta. Ezzel a küldöttség a legnagyobb reménnyel távozott. Az igazolás hétfőig bezárólag tart. Mai napig az összes választóknak csak 7%-je íratott s láttatott el bárczával. Huza-Vona: Nem lehet megtagadni, hogy az osztrákok rendkívüli ügyességgel zsákmányolják ki a Tisza-kabinet gyöngeségeit. Mindjárt eleinte teljes erejükből igyekeztek javukra fordítani a ferde helyzetet, melybe Tisza Kálmán régibb elveinek feladásával, a tárczavállalással és a hozzá kötött feltételekkel jutott. Így történhetett meg, hogy a kiegyezés példátlan könnyelműséggel áldozta fel nemzetünk legfontosabb érdekeit. De a játéknak még ezzel nem volt vége az osztrákok részéről. Látták, hogy a Tiszakormány úgy saját bensejében, valamint a közvélemény előtt nélkülözi az erős és megbízható kormányok erkölcsi súlyát. Bomlik, mert a kiegyezés rosszaságát nem viselhetik el a lelkiismeretesebb tagok, népszerűtlenedik, mert az utólagos tárgyalásokban sem bír megállani saját lábán. Épen pompás alkalom,hogy az osztrákok, akik nem a hazudozásban és csűrő csavaró programmtagadásban adják jelét tacticalis ügyességüknek, valóságos engedmény-présben tartsák a kapkodó minisztert. Észrevették báz a bécsi rókák, hogy ellenfelük nagyon közönséges államférfi, kit lefőzhetni továbbra is, mert amily görcsösen kapaszkodik hatalmához, ép oly hajlandó magát az engedmények terén a kiegyezés elvi jogai között ide-oda hurczoltatni, míg végre is a komédiának a részletekben újra csak fizetés lesz az ára. A legcsekélyebb elme és képes rögtön belátni annak a komédiának czélját, melynek nevetséges szereplőjévé tették, midőn osztrák részről hozzák-halasztják a kiegyezésnek teljes megkötését. Úgy okoskodnak, mégpedig teljes alapossággal, a bécsi kormánykörök, hogy a húzás-halasztás okvetlenül puhítólag fog hatni és újabb engedményekre bírja az oly embert, aki elvesztette lábai alól a jogalapot, hogy az osztrák végtelen követelésekkel szemközt Magyarország igaz ügyét érvényre emelhesse. Mi volna jog és igazság szerint teendője egy miniszterelnöknek, aki magyar szempontokból áll alkuban az osztrákokkal ? Ha ezek huzavonáskodnak, egyszerűen megszakítani a tárgyalások eddigi menetét, és a felmondásra hivatkozva, a külön vámterület álláspontját tenni magáévá. Mert mihelyest a régibb szerződés felmondásának határideje lejár, természetszerűleg be kell állani azon közjogi helyzetnek, midőn Magyarország Ausztriával szemben is az önálló vámterület viszonyából rendezi a kereskedelmi szerződés ügyét. Volna csak abban a helyzetben Tisza Kálmán, hogy ez oldalról támadást várhatnának a bécsiek a mostanáig elvileg már megállapított egyezmény pontozására, bizonyára száz szívvel és száz kézzel siettetnék végleges és részletes megkötését. Ámde most száznál több ok szól a phlegmatikus lassúság és a szekírozó halasztgatás mellett. A legveszélyesebb oldalról nem tarthatnak semmit, Tisza Kálmán egy összekötözött, magát megadó miniszter, ki lemondott a jogról, érvényesíteni a nemzet életérdekeit; az ő részéről a tárgyalások egyéb jelleggel sem bírnak, mint azok alapján a nemzet gyűlölete és közönye között, megvetni uralmát továbbra. Innen magyarázható meg, hogy az osztrákok állásuk előnyös voltában a vizes pokróczot kíméletlenül kerítik a nyakunk közé. Az idő, melyet a huza-vonával nyernek, lépésrőllépésre fogja Tiszát az engedmények terén vonszolni. És ez nagyon természetes, élannyira az, hogy a „Hon“ is megijed következményeitől, s neki bátorkodva sarkantyúzza bálványát: ne engedje magát az orránál fogva vezetni. Csakhogy hát itt is bebizonyul, hogy aki számlálásra adja fejét, az nem állapodhat meg az egynél, hanem ki kell szorítania a kettőt is. Az a Tisza, ki rálépett a lejtőre, midőn elfogadta a kiegyezés elvi alapját, már csak a gúny kikerülése, és saját állása kedvéért is kénytelen újra és újra engedni, minthogy az erő és jog útját elzárta maga elől teljesen. Látva ugyanis azt, hogy a húzás-halasztás nem kedvez hatalmának semerre, sőt sem tönkreteszi véglegesen, már az erőtetett, és czélját tévesztő ambició miatt is meg fog alkudni a körülményekkel, s csakhogy hamarabb véget vesse a dolognak, s elejét vegye időközi bukásának, rááll mindenre, amit az osztrák kormány diktálni fog. Tisza Kálmán eléggé ismeretessé lett ez irányú gyöngéiről. Benne bízni, tőle nagyobbszabású államférfii elhatározást megvárni, emelkedettebb álláspontra való helyezkedést remélni merőben képtelenség, miután önmaga zárta el annak lehetőségét az engedményekkel, amiket tett. Nagy szerencsétlenség az országra, hogy ez megtörténhetett, de még nagyobb szerencsétlenség, hogy az osztrákok ügyessége kérlelhetlenül zsákmányolja ki ebbeli helyzetünket. Nyertek ők, igaz, eleget már az eddigi engedményekben is, de hát az észszerű és gyakorlati politikát ők nem úgy értelmezik, hogy meg kell elégedni az újabban kicsikart haszon eddigi mértékeiből, hanem igyekeznek annyi hasznot húzni Tisza Kálmán kormányának egész álláspontjából, amennyit csak lehet. Sopánkodhat tehát a „Hon“ torkaszakadtából, hogy „azért az alkuért soká várakozni nem érdemes“, ez már semmit sem változtathat a mostani kormány helyzetén, míg fejét annyira leköti az elfogadott irány, mindössze annyi eredménye van a beismerésnek, hogy a közvélemény a „Hon“ dicsérő és védő czikkeivel szemközt láthatja, minő remek alkuba keveredtünk. Az egyességről czikkez ma a régi „Presse“ is, és czikkében a magyarokra hárítja a felelősséget a kiegyezés elodázásáért, melynek czélja szerinte kényszerhelyzet teremtése volna Ausztriában. Ausztriának azonban, — írja a „Presse“ —semmi szándéka : megengedni, hogy számára kényszerhelyzetek teremtessenek. Ha Magyarország részéről az elodázás megett nem lappang utógondolat, akkor bele fog egyezni a kiegyezés ideiglenes fenmaradásába, ellenkező esetben Magyarország nem lesz a harczban győztes. A terézvárosi választók a belügyminiszternél. A budapesti terézvárosi VI. és VII. ker. szabadelvű klub tegnap este értekezletet tartott, melyben a most működő igazoló bizottság nem törvényszerű eljárását tárgyalta. Mint tudva van, az igazoló bizottság visszautasítja mindazokat, kik a múlt évi adót f. é. ápril 15-ig le nem fizették, jóllehet, hogy ezek az 1875. évi orsz. képviselői választásokban részt vettek s az akkori választói listákba fel voltak véve. Bakonyi Elek a klubok nevében megkereste a belügyminisztert, ki kijelenté, miszerint a terézvárosi két szabadelvű klub küldöttségét ma (szept. 15-én) d. u. 4 órakor szívesen fogadja. A küldöttség ma a kijelölt érában megjelent a belügyminiszter előtt, mely állt dr. Faludy Géza, dr. Bakonyi Elek, Kasnitz A., Futaki J. tagokból. Bakonyi röviden előadva a küldöttség czélját, azt mondá, miszerint reményű, hogy a jogaikban megsértett polgárok elégtételt fognak nyerni s legszebb polgári joguktól nem fognak megfosztatni. S ezzel átadá a miniszternek a következő petitiót: Nagyméltóságu miniszter ur! A főváros rendezéséről szóló 1872-iki XXXVI. t. sz. 27. §. értelmében rövid idő múlva újra választandó a fővárosi törvényhatósági bizottság tagjainak fele. Ezen választást a törvény értelmében a választók összeírása előzi meg, melyet a fővárosi összeíró küldöttségek teljesítenek. Az említett törvény 24. szakasza értelmében : „Választó azon honpolgár, ki országgyűlési képviselői választási joggal bír, ha írni s olvasni tud, s a fővárosban két év óta állandóan lakik. Az összeírás folyó hó 11-én kezdődött a főváros összes kerületeiben, ezt megelőzőleg azonban oda lettek az illető összeíró küldöttségek a törvény értelmében működő igazoló választmány által utasítva, hogy minden jelentkező választót csak akkor vegyék fel a választók lajstromába, ha az illető az összeíró küldöttség előtt bebizonyítja, hogy írni és olvasni tud, a fővárosban két év óta lakik és az 1874-iki XXXIII. t. sz. értelmében választási képességét bizonyítja, különösen azáltal, hogy folyó évi április 15-ig múlt évi adóját teljesen lefizette. Az összeíró küldöttségek ezen utasítás alapján tekintet nélkül arra, hogy be van-e a jelentkező választó jegyezve az egész folyó évre érvényes választók állandó lajstromában vagy nem, csak annak szolgáltatnak ki választói igazolványt, ki választói képességét bebizonyítja, nevezetesen kimutatja, hogy az 1876. április 15-ig múlt évi adóját lefizette, és hogy adófizető is ugyanabban a kerületben. Ezen véleményünk szerint, egészen törvényellenes eljárás következtében elültetik számos választópolgár, kik az 1874. XXXIII. t. sz. 55. és 119. szakaszai világos szavai szerint az idén országgyűlési képviselői választói joggal bírnak azon a tőv. törvényhatóság rendezéséről szóló törvény 24. szakasza által biztosított joguktól, hogy egyszersmind törvényhatósági bizottsági tagok választásánál részt vehetnek. Ennek sajnos eredménye, hogy a választók legnagyobb része a zaklatást kerülve meg sem jelenik az összeíró küldöttségek előtt és ha az igazoló bizottság határozata végleg keresztül vitetik azon anomália nem csak, hogy sok országgyűlési képviselői választási joggal bíró polgár nem fog a főv. bizottsági választásoknál részt vehetni, hanem sok polgár föl fog vétetni most a választók közzé, ki az idén még nem is bír képviselői választási joggal. Jellemzéséül a fővárosunkban e tekintetben dívó következetlenségeknek felemlítjük még, hogy az idén már több kerületben megejtett esküdtválasztásoknál mindig a képviselői választási bárczával történt a szavazás s mi azt hisszük, hogy most sem vehetnek az összeíró küldöttségek a választási képesség megítélésénél más alapot tekintetbe, mint az 1876. évre érvényes választókra állandó névjegyzéket s a jelentkezőktől azonkívül csak annak bizonyítását követelhetik, hogy az illető írni és olvasni tud s a fővárosban két év óta lakik. Mindezek alapján kérelmünk oda terjed, méltóztassék kegyesen odahatni, hogy a fővárosi választások összeírására kiküldött összeíró bizottságok az igazoló választmány által oda utasittassanak, hogy minden jelentkező polgárt, a ki bebizonyítja, hogy az 1876. évben érvényes választók állandó névjegyzékében be van jegyezve, s csak is azt, ha írni és olvasni tud és két év óta a fővárosban lakik, a választók névjegyzékébe vétessék föl, továbbá, hogy a választók összeírására kiszabott folyó hó 18-án lejáró határidő meghosszabbíttassók, hogy az eddig, véleményünk szerint, jogtalanul visszautasított A fővárosi bizottság tagjainak küszöbön lévő választása alkalmából s azon hallatlan közönyösség és tespedés láttára, mit a főváros polgárai a választói összeírásnál tanúsítanak, a következő jellemző sorokat írja a „Kelet Népe“ : Kétszeresen sérelmessé s a közindignatiót provokálóvá válik az összeíró bizottság eljárása az által, hogy azon feltétel, melytől a választói jogot függővé akarja tenni, sok esetben egyenesen teljesíthetlen. Azt kívánják, hogy ne lehessen választó az, ki adóját folyó évi ápril közepéig le nem fizette. De vajjon gondoskodva van-e arról, hogy a polgárok kellő időben tudhassák, mennyit tesz adótartozásuk? Erről, úgy látszik, egészen megfeledkezik a bizottság. Pedig igen számosak azon adófizető városi polgárok, akik például még máig sem bírnak tudomással arról, mennyi adóval rovattak meg a folyó évben. A rendetlenség, mely e tekintetben a fővárosban uralkodik, minden képzeletet túlhalad. Az adók kezelése oly hiányokat mutat fel, a zavar e téren oly határtalan, hogy ez az egy körülmény elégséges okot szolgáltathat a fenálló közigazgatási rendszer elítélésére. Napirenden van, hogy a polgárok oly adókkal rovatnak meg, melyekkel nem tartoznak. És így napirenden van, hogy több éven elmulasztják egyes polgárok adójának kiszabását s azután egyszerre követelnek az illetőtől oly összeget, melyet megfizetni képtelen. Oly eseteket is tudunk, midőn egészen más, az illető által nem is ismert egyének adóját követelték egyes adófizetőktől s ezek fizetni vonakodván, rögtön foglaláshoz s executióhoz kezdtek az illető közegek. Az is különös eljárás, hogy az adóhivatal az adók számtalan faját külön-külön papirszeletkéken követeli az adózóktól, s ezek kénytelenek minden külön adóval külön szaladgálni az adóhivatalhoz s ott órákig szűk, büzdödt helyiségekben ücsörögni, mig végre oly szerencsések, hogy a rájuk kirótt adót lefizethetik. Vannak továbbá egyes adónemek, melyeket nem a szokott adópénztárnál, hanem az al- Dunasoron levő vámháznál kell fizetni. Sokszor Ó-Budáról kénytelen az adózó polgár egy forintnál is kisebb adóösszeggel a vámházhoz fáradni, különbeni, 48 óra alatti végrehajtás terhe alatt. Mindaddig, mig vége nem lesz e hallatlan rendetlenségnek s e fonák eljárásnak, mely valóban úgy tűnik fel, mintha a pénzügyi hatóságok a secaturák fokozását tűzték volna ki maguknak czélul: méltánytalanság azt követelni, hogy ne lehessen választópolgár, ki adóját f. é. ápril közepéig le nem rótta. Az adóknak annyiféle neme áll fen ma már, hogy kevesen tudják, hányféle adóval tartoznak, s ha már hatfélét lefizettek, nem biztosak, vajjon nem kapnak-e holnap ismét egy tenyérnyi czédulát, melyen meghagyatik nekik, hogy egy huszonnégy óra alatt pl. 27 V, krajczárt tevő adóhátralékukat az adópénztárnál, vagy esetleg a vámházban lefizetni siessenek, különben haladéktalanul le fognak foglaltatni ingó és ingatlan javaik. E szégyenletes állapot ellen, mely egy jóravaló s művelt közönségre nézve tűrhetetlen, mint egy embernek kellene végre felszólalni a főváros polgárságának. Lehetetlen, hogy ne volna itt mód a mostani nyomorult s buta rendszeren segíteni. Azon kormány pedig, mely tudja, hogy van itt s nem segít a bajon, megérdemlené, hogy pellengérre állíttassák az egész ország s minden értelmes ember gúnyos hahotájára. Holnap délután a belügyminiszter a legújabban kinevezett főispánokat fogja elfogadni. Budapest, szept. 15. Egy pár hét választ el bennünket azon naptól, melyen az ország minden törvényhatósági termében az önkormányzati jogok collegialis közvetlen gyakorlata meg fog szűnni. Az 1848-ban democraticus lével feleresztett universitása a mágnásoknak, prelatusoknak és nemeseknek, mely századokon át őre s áthatlan phalanxa volt nemzeti jogainknak s nem egyszer reszketette meg a hatalmat, mely szentségtelen kezekkel azokhoz nyúlni merészelt, ki lesz vetkőztetve méltóságából, tekintélyéből, meg lesz fosztva a közügyekre való befolyástól, sőt az ön belügyei feletti közvetlen rendelkezéstől is. Jövőre a felsőbb rendeletek, parancsolatok néma meghallgathatási jogán kívül azon kötelessége marad fenn, hogy kebeléből 10 egyént válasszon, kik néhány hivatalnokkal a királyi főispán elnöklete alatt a felsőbb kívánalmakhoz, intenziókhoz alkalmazkodva, rendelkezni fognak a megye közönségét érdeklő minden anyagi, szellemi kérdések felett. Nagy kegyesen megengedtetik a megyék közönségének, hogy az uralkodó családokból és cliquekből megyei tisztviselőket választhassanak. A cliquek a candidatióban az általuk behálózott főispáni többség által biztosítva vannak az iránt, hogy idegen elem a feudum pórázáról eleresztett polgári osztály ne vergődhessél Ezen gyökeres átalakítása ősi intézményünknek, vagy inkább gyökeres kiirtása azon intézménynek, mely valaha grandjuri-ja volt az ország minden hivatalnokainak, — állítólagosan — az alkotmányos nép összes akaratából történt. S ha meg nem nyugodhatunk , is benne, mint isten akaratában, kell hogy előtte meghajoljunk, mert szentesített törvény, i De mint alkotmányos polgárok nézetünk szerint nem cselekszünk helyesen, ha vesztett jogaink s a haza jövője felett elkedvetlenedve, elszomorodva a passivitás terére lépünk. *) A passivitásból eredő részvétlenség, közöny, alkotmányos életben nem erély, hanem kislelküség, s teljesen osztom a „Hon“ múlt heti czikkében olvasott azon véleményt, hogy, ha 1 principialiter valamely törvény rósz vagy veszedelmes, azt csak teljes szigorú érvényesítés által lehet a nép előtt bebizonyítani.“ A kérdéses törvény 64. §-a a közigazgatási bizottságnak megengedi, hogy ha ezen törvényt rosznak vagy veszedelmesnek találja, arra nézve ne csak reflexiókat tehessen, hanem annak megváltoztatását vagy hatályon kívül tételét törvényhozási úton foganatosíthassa. A 64. §. szavai szóról-szóra következők: „Minden fél évben tüzetes jelentést tesz a közigazgatás összes ágainak állapotáról, a törvénynek tapasztalt hiányairól, a felmerült bajokról, nehézségekről, azoknak elenyésztetése végett tett intézkedéseiről, ezek sikeréről stb., s ez alkalommal javaslatba hozhatja azon intézkedéseket is, melyeket a kormány tehet, vagy melyek a törvényhozás által teendők.“ Ha tehát ezen szerencsétlen törvényt a nemzet nyakáról mielőbb lerázni akarattal, elszántsággal bír, kell, hogy a megyei bizottság a tizek tanácsába szakértő, munkához szokott s oly egyéneket válasszon, kikben a függetlenség minden atributumai feltaláltatnak. Azonban hicrodus, hic salta. A közigazgatási bizottság tagjai fizetés nélkül kötelezvék azon törvény által eleibök szabott kötelességeket, teendőket teljesíteni, végrehajtásuk felett felügyelni s ezen kötelességek, teendők oly sokfélék, oly nagy fontosságuak, hogy ha a közigazgatási bizottság azoknak lélekismeretesen meg akar felelni, az év háromszázhatvanöt napjából pihenésre egyet sem szakíthat ki. Ez a bizottsági bizottság aligha méltóbban elmondhatja magáról, mint az egykori szolgabiró, ki midőn Karlsbadban a porosz király előtt a szolgabiró hatáskörét magyarázta, végre ezt mondá: „mit einem Worte ich bin in m einem Járás Gott und Alles.“ Jó és mellőzhetlen qualificatió tehát a közigazgatási bizottsági tagban oly anyagi jóllét, hogy saját érdekének feláldozása, megrövidítése nélkül ingyen szolgálhassa a megyét, a hazát és a minisztert, s oly dologtalan s unalmas életmód, melyben áldásnak tekinti, ha szakadatlan folytonos munkásság által az életuntság szomorú következését elháríthatja. Kérdem már most, melyik megyében találkozik atz oly egyén, ki mindenhez értő, munka képes legyen, s egyszersmind teljesen független jellemmel bírjon, midőn tudjuk, hogy a pénztől teli zsebbel nem mindig jár karöltve az észtehetséggel teli fő, s önérzettől duzzadt kemény szív, sőt hála a természet osztó igazságosságáért, többször mint nem, az emberek az üres zsebért kárpótlást a főben és a szívben kapnak. A „Hon“ hivatalos buzgósággal lép sorompóba ezen az ország közvéleménye, többsége által — már a priori — elítélt törvényjavaslatnak alkalmazásbani lehetséges jó eredménye mellett, bár minden lekötelezettsége mellett sincs bátorsága annak czélszerűségét bizonyítgatni. „Küzdjünk — úgymond — amellett, hogy a közigazgatási bizottság iránt az érdeklődés minél nagyobb legyen, mert bármit tartsunk valamely államtényezőről, azt kell érvényesíteni ami van.“ Sovány vigasztalás. „Hogy ebből mi lesz? folytatja tovább; a közigazgatás javulása-e? vagy a közöny terjedése a képezetlen elemek uralkodása ? a különböző tények küzdelme ? — az függ nemcsak a szervezettől, hanem a működésre hivatott tényezők magatartásától.“ Benső meggyőződésemet követve, minden tétovázás nélkül felelek a kérdésre, hogy mi lesz ebből. A képzetlen elemek uralkodása kötelességeik elhanyagolása mellett, s az óhajtott jobb közigazgatás szempontjából egy nagy fiaskó, s a kormány eltitkolt intenziójának teljes győzelme. Belügyminiszterünk, kitől a kiváló észtehetséget, munkásságot, ügyes tacticát ellensége sem tagadhatja meg, ki világos jeleit adta annak, hogy a democraticus intézményeknek nem nagy barátja; elhamarkodott, czéljainak meg nem felelő művet világ elébe nem bocsájthatott. Ezen törvényjavaslatnak intenziója kettő közül az egyikben fog valósulni. Vagy a magas aristocratia és plutocratia kezeire játsza a nép belügyei kezelését, azon castra, mely — kis kivétellel — a hatalmaskodó kormányoknak legbiztosabb támasza s a democratia áramlatának leghatalmasabb gátja, vagy ezen utolsó experimentummal reménye a megyei intézményre az életrevalótlanság bélyegét nyomni, hogy a folytonosan czélszerűtlen változtatásokba, provisoriumokba belecsömörlött nemzetet nagy küzdés nélkül elkészítse a centralisatió elfogadására. És a kormány ezért fog érni — ha nem vigyázunk. Gubody Sándor. A „Peterszburgszkija Vjedomoszti“ f. hó 12-iki számában az állíttatik, hogy a béke föntartásának lehetősége nagyon kérdéses. Minden erre vonatkozó biztosítás oly kétes, hogy ki sem hisz bennök. De miként is hihetnék azt komolyan, mikor a hat nagyhatalom tekintélyének sem sikerült a vérontásnak véget vetni. E kettő közüli egyik igaz: vagy nincs annyi tekintélye Európának, hogy Törökországot fegyverszünetre kényszeríthetné, vagy nem őszinték a hatalmak. Más nem lehetséges. Nevetséges azonban állítani, hogy a hatalmaknak nem áll tehetségében Törökországot tiszteséges, humánus békeföltételre bírni, s így e tekintetben a kabinetek nem őszinték, s ez a magyarázata a porta nyakasságának. Törökországnak igaza van azon szempontból, ha a hatalmak egyenetlenkedésére számol, — s valóban nagyon messze vagyunk az egyetértéstől. Lehetséges, hogy létezik valamely megállapodás, de ez még most ismeretlen, s a porta jogosítva érzi magát a háborút mindaddig folytatni, míg ellenségeit le nem győzte. De ez is, — ahogy most állnak a dolgok, — nagyon kérdéses, sőt több jelek arra mutatnak, hogy ő lesz a legyőzött. Vegyük azonban, hogy sikerülend a portának Szerbiát és Montenegrót legyőzni: — mi következik abból ? Talán az, hogy létjoga van Európában ? Épen e győzelmei szolgálnának bizonyságai arra, hogy ki kell őt űzni Európából: „La Turquie est la haute de l’ Europe.“ Ebben teljes igaza van Girardinnek. Törökország már régóta nem saját erejéből áll fen, és most, miután anyagilag s politikailag megbukott, merne — idegen erőre számítva — európai háborút előidézni. *) A meghozott törvény végrehajtását akadályozni — egyik vagy másik után — alkotmányos polgárnak nem lehet, de hogy az uj közigazgatási bizottságokban való részvételünk politikai elvi szempontból előny volna ránk, azt nem hisszük. Szerk. A háború. Azon rendkívüli tanács, melyhez a szultán a kormány által megállapított pontokat fölülvizsgálás végett utasította, már előterjesztették a tanácskozás eredményét, mely egyenlőnek tekinthető a semmivel, minthogy a békepontoknak egyike sem lett sem mással fölcserélve sem pedig módosítva. Mindazáltal a béke ügye, ha hitelt adhatunk egyik mai táviratunknak, korántsem áll oly rész lábon, mint a rendkívüli tanács előterjesztése után gondolnunk lehetne. E távirat szerint a porta már közölte a hatalmak képviselőivel a békefeltételeket, mégpedig azon szigorúakat, melyeket mi is közöltünk, de ezzel kapcsolatban kijelentette, hogy kész békét kötni, s amennyiben erre nézve a közlött feltételek nem lennének alkalmasak, ezek módosítását teljesen a hatalmak belátására bízza. E bir kiváló bizonyítéka a szultán s kormánya békés törekvésének, amiben kételkednünk annál kevésbé lehet, mivel Párisban a tegnapi minisztertanácsban a külügyminiszter megnyugtató fölvilágosítást adott a keleti ügyek állásáról. Ennyi az, amit a békekötés ügyében eddig tudunk. A fegyverszünet kérdését illetőleg még most sem bizonyos ugyan, hogy ezt a porta visszautasította-e, de a „P. L1.“ egy mai távirata újra erősíti, jelentvén egyúttal, hogy a porta a fegyverszünet visszautasítását az oroszoknak Szerbiába való tódulásával indokolta. Míg azonban a szerb-török háború befejezése iránti reményeink napról napra növekednek, az alatt a Kaukázus tájékáról érkező hírek folyvást aggasztóbbak. Azon eshetőségre való tekintetből, ha a békealkudozások a harcz folytatása mellett nagyon sokáig tartanának, sőt tán eredményre sem vezetnének, Szerbiában nem szűnnek minden lehető eszközt igénybe venni a hadsereg erősítésére s ellátására. Mint a „Pol. Corr.-nek Belgrádból írják, a szerb hadsereg kötelékében egy önálló bolgár hadtest fog képeztetni, melynek parancsnoka Kiselitzky orosz tábornok lesz. Bubazel, gazdag orosz, bejelentette a szerb kormánynak, hogy legközelebb ezer önkénytessel fog Belgrádba érkezni. Azon önkénytesek között, kik Oroszországból az utóbbi napokban Szerbiába érkeztek, számos finnlandi svéd és német van. Még a helsingforsi egyetem tanulói is felajánlották Szerbiának szolgálataikat. A katonai műhelyekben és gyárakban a munkát megkettőztették. 80,000 téli köpenyt, 70,000 darab lábbelit és téli kéztyűket készítenek. Brünni gyárak nagy mennyiségű megrendelést kaptak.