Egyetértés, 1876. szeptember (10. évfolyam, 209-235. szám)

1876-09-16 / 223. szám

X. évfolyam. Előfizetési díj: Vidékre postán vagy helyben házhoz hordva . Egy évre..............................................20.— Félévre...................................................10.— Negyedévre.........................................5.— Egy hóra............................................ 1.80 Egy szám 8 krajczár. Hirdetési díj : 9 hasábos petitsor egy­­szeri hirdetése 12 kr., többször 10 kr. Bélyegdij minden hirdetésért kü­lön 80 kr. Nyilttér : öt hasábos sor 30 krajczár. 223. szám. & w FfnVrTrRTrQ 1 Szombat, 1876. szeptember 16. Szerkesztői Iroda: Budapest IV. megyeház tér 9. sz. hová a lap szellemi részét illető minden közlemény küldendő. — A küldemények csak bém­entesen fogadtatnak el. Kéziratok csak rendkívüli esetben kül­detnek vissza. Kiadó-h­i­vatal:­­Budapest IV. megyeh­ét tér 9. sz. Vodianer F. nyomdájában. éél*jü­l­iusi H fe9HHi H H Előfizetési föltételek az EGTETTETÉS politikai és közgazdászai napilapra. Az előfizetési pénzek és utalványok az „Egyetértés“ kiadó-hivatalának TVodianer nyomda megyeház-tér 9. szám alá küldendők. Egész évre ....... 20 frt. — kr. Fél évre ..............................10 frt. — kr. Negyed évre........................5 frt. — kr. Egy hóra.............................1 frt. 80 kr. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. választóknak ide engedtessék az összeíró küldöttsé­gek előtt megjelenni. A belügyminiszter elolvasván a kérvényt, a küldöttségnek a következőleg válaszolt: „Átveszem a kérvényt, mindazáltal jogaik érvényesítése végett forduljanak az igazoló, illetve a bíráló bizottsághoz; annyit azonban mondhatok, hogy az én meggyőződésem is az, miszerint az or­szággyűlési képv. választói jog igazolására egyedül az 1875-ben elkészült és 1876. év végéig is érvény­ben levő állandó névjegyzék szolgálhat alapul most is a választók összeírásánál, és a­ki az igazoló bi­zottságnál jelentkezik, e szerint csak azt köteles bebizonyítani, hogy az 1875-ben elkészített állandó jegyzékbe fel van véve. Én azt hiszem, hogy ha nem is az igazoló, mindenesetre a bíráló bizottság helyet fog adni a felszólamlók kérésének. — Csak azt ta­nácsolhatom, hogy a­ki hiszi, hogy sérelmet ejtettek rajta, éljen e jogával“. Futaky azon megjegyzésére, hogy az összeíró bizottságok azon választókat is visszautasítják, kik bár az illető kerületben laknak, de adósokat más kerületben fizették meg, dac­ára, hogy lakhelyük kerületében fölvétettek az országgyűlési választók sorába, Tisza miniszter megjegyzi, hogy véleménye szerint az ősszeíró bizottságoknak kötelességük min­den választót fölvenni az ugyanazon kerületben nyert választási igazolvány alapján. Ezzel a kül­döttséget barátságosan elbocsátotta. Ezzel a küldöttség a legnagyobb remén­nyel távozott. Az igazolás hétfőig bezárólag tart. Mai napig az összes választóknak csak 7%-je íratott s láttatott el bárczával. Huza-Vona: Nem lehet megtagadni, hogy az osztrákok rendkívüli ügyességgel zsákmányolják ki a Tisza-kabinet gyöngeségeit. Mindjárt eleinte teljes erejükből igyekeztek javukra fordítani a ferde helyzetet, melybe Tisza Kálmán régibb elveinek feladásával, a tárczavállalással és a hozzá kötött feltételekkel jutott. Így történhe­tett meg, hogy a kiegyezés példátlan könnyel­műséggel áldozta fel nemzetünk legfontosabb érdekeit. De a játéknak még ezzel nem volt vége az osztrákok részéről. Látták, hogy a Tisza­­kormány úgy saját bensejében, valamint a köz­vélemény előtt nélkülözi az erős és megbízható kormányok erkölcsi súlyát. Bomlik, mert a ki­egyezés ros­szaságát nem viselhetik el a lelkiis­meretesebb tagok, népszerűtlenedik, mert az utólagos tárgyalásokban sem bír megállani sa­ját lábán. Épen pompás alkalom,hogy az osztrákok, a­kik nem a hazudozásban és csűrő csavaró programmtagadásban adják jelét tacticalis ügyességüknek, valóságos engedmény-présben tartsák a kapkodó minisztert. Észrevették báz a bécsi rókák, hogy ellenfelük nagyon közön­séges államférfi, kit lefőzhetni továbbra is, mert a­mily görcsösen kapaszkodik hatalmához, ép oly hajlandó magát az engedmények terén a kiegyezés elvi jogai között ide-oda hurczol­­tatni, míg végre is a komédiának a részletek­ben újra csak fizetés lesz az ára. A legcsekélyebb elme­ és képes rögtön be­látni annak a komédiának czélját, melynek nevetséges szereplőjévé tették, midőn osztrák részről hozzák-h­alasztják a kiegyezésnek teljes megkötését. Úgy okoskodnak, még­pedig teljes alapossággal, a bécsi kormánykörök, hogy a húzás-h­alasztás okvetlenül puhítólag fog hatni és újabb engedményekre bírja az oly embert, a­ki elvesztette lábai alól a jogalapot, hogy az osztrák végtelen követelésekkel szemközt Ma­gyarország igaz ügyét érvényre emelhesse. Mi volna jog és igazság szerint teendője egy miniszterelnöknek, a­ki magyar szempon­tokból áll alkuban az osztrákokkal ? Ha ezek huza­vonáskodnak, egyszerűen megszakítani a tárgyalások eddigi menetét, és a felmondásra hivatkozva, a külön vámterület álláspontját tenni magáévá. Mert mihelyest a régibb szer­ződés felmondásának határideje lejár, termé­szetszerűleg be kell állani azon közjogi helyzet­nek, midőn Magyarország Ausztriával szemben is az önálló vámterület viszonyából rendezi a kereskedelmi szerződés ügyét. Volna csak abban a helyzetben Tisza Kálmán, hogy ez oldalról támadást várhatnának a bécsiek a mostanáig elvileg már megállapított egyezmény pontozá­sára, bizonyára száz szívvel és száz kézzel siet­tetnék végleges és részletes megkötését. Ámde most száznál több ok szól a ph­legmatikus las­súság és a szekírozó halasztgatás mellett. A legveszélyesebb oldalról nem tarthatnak semmit, Tisza Kálmán egy összekötözött, magát meg­adó miniszter, ki lemondott a jogról, érvénye­síteni a nemzet életérdekeit; az ő részéről a tárgyalások egyéb jelleggel sem bírnak, mint azok alapján a nemzet gyűlölete és közönye között, megvetni uralmát továbbra. Innen magyarázható meg, hogy az osz­trákok állásuk előnyös voltában a vizes pokró­­czot kíméletlenül kerítik a nyakunk közé. Az idő, melyet a huza-vonával nyernek, lépésről­­lépésre fogja Tiszát az engedmények terén von­szolni. És ez nagyon természetes, élannyira az, hogy a „Hon“ is megijed következményeitől, s n­eki bátorkodva sarkantyúzza bálványát: ne engedje magát az orránál fogva vezetni. Csak­hogy hát itt is bebizonyul, hogy a­ki számlá­lásra adja fejét, az nem állapodhat meg az egy­nél, hanem ki kell szorítania a kettőt is. Az a Tisza, ki rálépett a lejtőre, midőn elfogadta a kiegyezés elvi alapját, már csak a gúny kike­rülése, és saját állása kedvéért is kénytelen újra és újra engedni, minthogy az erő és jog útját elzárta maga elől teljesen. Látva ugyanis azt, hogy a húzás-halasztás nem kedvez hatal­mának semerre, sőt sem­ tönkreteszi véglege­sen, már az erőtetett, és czélját tévesztő ambició miatt is meg fog alkudni a körülményekkel, s csakhogy hamarabb véget vesse a dolognak, s elejét vegye időközi bukásának, rááll min­denre, a­mit az osztrák kormány diktálni fog. Tisza Kálmán eléggé ismeretessé lett ez irányú gyöngéiről. Benne bízni, tőle nagyobb­­szabású államférfii elhatározást megvárni, emelkedettebb álláspontra való helyezkedést remélni merőben képtelenség, miután önmaga zárta el annak lehetőségét az engedményekkel, a­miket tett. Nagy szerencsétlenség az országra, hogy ez megtörténhetett, de még nagyobb szeren­csétlenség, hogy az osztrákok ügyessége kér­­lelhetlenül zsákmányolja ki ebbeli helyzetün­ket. Nyertek ők, igaz, eleget már az eddigi en­gedményekben is, de hát az észszerű és gya­korlati politikát ők nem úgy értelmezik, hogy meg kell elégedni az újabban kicsikart haszon eddigi mértékeiből, hanem igyekeznek annyi hasznot húzni Tisza Kálmán kormányának egész álláspontjából, amennyit csak lehet. So­pánkodhat tehát a „Hon“ torkaszakadtából, hogy „azért az alkuért soká várakozni nem érdemes“, ez már semmit sem változtathat a mostani kormány helyzetén, míg fejét annyira leköti az elfogadott irány, mindössze annyi eredménye van a beismerésnek, hogy a közvé­lemény a „Hon“ dicsérő és védő czikkeivel szemközt láthatja, minő remek alkuba keve­redtünk. Az egyességről czikkez ma a régi „Presse“ is, és czikkében a magyarokra hárítja a felelősséget a kiegyezés elodázásáért, melynek czélja szerinte kényszerhelyzet teremtése volna Ausztriában. Ausz­triának azonban, — írja a „Presse“ —semmi szán­déka : megengedni, hogy számára kényszerhelyzetek teremtessenek. Ha Magyarország részéről az elo­dázás megett nem lappang utógondolat, akkor bele fog egyezni a kiegyezés ideiglenes fenmaradá­­sába, ellenkező esetben Magyarország nem lesz a harczban győztes. A terézvárosi választók a belügy­miniszternél. A budapesti terézvárosi VI. és VII. ker. szabadelvű klub tegnap este értekezletet tartott, melyben a most működő igazoló bizottság nem törvényszerű eljárását tárgyalta. Mint tudva van, az igazoló bizottság visszautasítja mindazokat, kik a múlt évi adót f. é. ápril 15-ig le nem fizették, jóllehet, hogy ezek az 1875. évi orsz. képviselői vá­lasztásokban részt vettek s az akkori választói lis­tákba fel voltak véve. Bakonyi Elek a klubok nevé­ben megkereste a belügyminisztert, ki kijelenté, mi­szerint a terézvárosi két szabadelvű klub küldöttsé­gét ma (szept. 15-én) d. u. 4 órakor szívesen fogadja. A küldöttség ma a kijelölt érában megjelent a bel­ügyminiszter előtt, mely állt dr. F­a­l­u­d­y Géza, dr. Bakonyi Elek, Kasnitz A., Futaki J. tagokból. Bakonyi röviden előadva a küldöttség czélját, azt mondá, miszerint reményű, hogy a jo­gaikban megsértett polgárok elégtételt fognak nyerni s legszebb polgári joguktól nem fognak megfosz­­tatni. S ezzel átadá a miniszternek a következő pe­­titiót: Nagyméltóságu miniszter ur! A főváros ren­dezéséről szóló 1872-iki XXXVI. t. sz. 27. §. értel­mében rövid idő múlva újra választandó a fővárosi törvényhatósági bizottság tagjainak fele. Ezen vá­lasztást a törvény értelmében a választók összeírása előzi meg, melyet a fővárosi összeíró küldöttségek teljesítenek. Az említett törvény 24. szakasza értel­mében : „Választó azon honpolgár, ki országgyűlési képviselői választási joggal bír, ha írni s olvasni tud, s a fővárosban két év óta állandóan lakik. Az összeírás folyó hó 11-én kezdődött a főváros összes kerületeiben, ezt megelőzőleg azonban oda lettek az illető összeíró küldöttségek a törvény értelmében működő igazoló választmány által utasítva, hogy minden jelentkező választót csak akkor vegyék fel a választók lajstromába, ha az illető az összeíró kül­döttség előtt bebizonyítja, hogy írni és olvasni tud, a fővárosban két év óta lakik és az 1874-iki XXXIII. t. sz. értelmében választási képességét bizonyítja, különösen azáltal, hogy folyó évi április 15-ig múlt évi adóját teljesen lefizette. Az összeíró küldöttségek ezen utasítás alap­ján tekintet nélkül arra, hogy be van-e a jelentkező választó jegyezve az egész folyó évre érvényes vá­lasztók állandó lajstromában vagy nem, csak annak szolgáltatnak ki választói igazolványt, ki válasz­tói képességét bebizonyítja, nevezetesen kimutatja, hogy az 1876. április 15-ig múlt évi adóját lefizette, és hogy adófizető is ugyan­abban a kerületben. Ezen véleményünk szerint, egészen törvényel­lenes eljárás következtében elültetik számos válasz­­tópolgár, kik az 1874. XXXIII. t. sz. 55. és 119. szakaszai világos szavai szerint az idén országgyű­lési képviselői választói joggal bírnak azon a tőv. törvényhatóság rendezéséről szóló törvény 24. sza­kasza által biztosított joguktól, hogy egyszersmind törvényhatósági bizottsági tagok választásánál részt vehetnek. Ennek sajnos eredménye, hogy a választók legnagyobb része a zaklatást kerülve meg sem jelenik az összeíró küldöttségek előtt és ha az igazoló bizottság határozata végleg keresztül vite­tik azon anomália nem csak, hogy sok országgyű­lési képviselői választási joggal bíró polgár nem fog a főv. bizottsági választásoknál részt vehetni, hanem sok polgár föl fog vétetni most a választók közzé, ki az idén még nem is bír képviselői válasz­tási joggal. Jellemzéséül a fővárosunkban e tekintetben dívó következetlenségeknek felemlítjük még, hogy az idén már több kerületben megejtett esküdtvá­lasztásoknál mindig a képviselői választási bárczá­­val történt a szavazás s mi azt his­szük, hogy most sem vehetnek az összeíró küldöttségek a választási képesség megítélésénél más alapot tekintetbe, mint az 1876. évre érvényes választókra állandó névjegy­zéket s a jelentkezőktől azonkívül csak annak bizo­nyítását követelhetik, hogy az illető írni és olvasni tud s a fővárosban két év óta lakik. Mindezek alapján kérelmünk oda terjed, mél­­tóztassék kegyesen odahatni, hogy a fővárosi válasz­tások összeírására kiküldött összeíró bizottságok az igazoló választmány által oda utasittassanak, hogy minden jelentkező polgárt, a ki bebizonyítja, hogy az 1876. évben érvényes választók állandó névjegy­zékében be van jegyezve, s csak is azt, ha írni és olvasni tud és két év óta a fővárosban lakik, a választók névjegyzékébe vétessék föl, továbbá, hogy a választók összeírására kiszabott folyó hó 18-án lejáró határidő meghosszabbíttassók, hogy az eddig, véleményünk szerint, jogtalanul visszautasított A fővárosi bizottság tagjainak küszöbön lévő választása alkalmából s azon hallatlan közönyösség és tespedés láttára, mit a főváros polgárai a vá­lasztói összeírásnál tanúsítanak, a következő jel­lemző sorokat írja a „Kelet Népe“ : Kétszeresen sérelmessé s a közindignatiót pro­­vokálóvá válik az összeíró bizottság eljárása az által, hogy azon feltétel, melytől a választói jogot függővé akarja tenni, sok esetben egyenesen teljesíthetlen. Azt kívánják, hogy ne lehessen választó az, ki adó­ját folyó évi ápril közepéig le nem fizette. De vajjon gondoskodva van-e arról, hogy a polgárok kellő időben tudhassák, mennyit tesz adótartozásuk? Erről, úgy látszik, egészen megfeledkezik a bizottság. Pedig igen számosak azon adófizető városi polgárok, a­kik például még máig sem bírnak tudomással arról, mennyi adóval rovattak meg a folyó évben. A rendetlenség, mely e tekintetben a fővárosban ural­kodik, minden képzeletet túlhalad. Az adók kezelése oly hiányokat mutat fel, a zavar e téren oly határ­talan, hogy ez az egy körülmény elégséges okot szolgáltathat a fenálló közigazgatási rendszer elíté­lésére. Napirenden van, hogy a polgárok oly adók­kal rovatnak meg, melyekkel nem tartoznak. És így napirenden van, hogy több éven elmulasztják egyes polgárok adójának kiszabását s azután egyszerre követelnek az illetőtől oly összeget, melyet meg­fizetni képtelen. Oly eseteket is tudunk, midőn egé­szen más, az illető által nem is ismert egyének adóját követelték egyes adófizetőktől s ezek fizetni vonakodván, rögtön foglaláshoz s executióhoz kezdtek az illető közegek.­­ Az is különös eljárás, hogy az adóhivatal az adók számta­lan faját külön-kü­lön papirszeletkéken követeli az adózóktól, s ezek kénytelenek minden kü­lön adóval külön szaladgálni az adóhivatalhoz s ott órákig szűk, büzdödt helyiségekben ücsörögni, mig végre oly szerencsések, hogy a rájuk kirótt adót lefi­zethetik. Vannak továbbá egyes adónemek, melye­ket nem a szokott adópénztárnál, hanem az al- Dunasoron levő vámháznál kell fizetni. Sokszor Ó-Budáról kénytelen az adózó polgár egy forint­nál is kisebb adóösszeggel a vámházhoz fáradni, különbeni, 48 óra alatti végrehajtás terhe alatt. Mindaddig, mig vége nem lesz e hallatlan rendet­lenségnek s e fonák eljárásnak, mely valóban úgy tűnik fel, mintha a pénzügyi hatóságok a seca­­turák fokozását tűzték volna ki maguknak czélul: méltánytalanság azt követelni, hogy ne lehessen vá­lasztópolgár, ki adóját f. é. ápril közepéig le nem rótta. Az adóknak annyiféle neme áll fen ma már, hogy kevesen tudják, hányféle adóval tartoznak, s ha már hatfélét lefizettek, nem biztosak, vajjon nem kapnak-e holnap ismét egy tenyérnyi czédulát, me­lyen meghagyatik nekik, hogy egy huszonnégy óra alatt pl. 27 V, krajczárt tevő adóhátralékukat az adópénztárnál, vagy esetleg a vámházban lefizetni siessenek, különben haladéktalanul le fognak fog­laltatni ingó és ingatlan javaik. E szégyenletes állapot ellen, mely egy jóravaló s művelt közönségre nézve tűrhetetlen, mint egy embernek kellene végre felszólalni a főváros pol­gárságának. Lehetetlen, hogy ne volna itt­ mód a mostani nyomorult s buta rendszeren segíteni. Azon kormány pedig, mely tudja, hogy van itt s nem segít a bajon, megérdemlené, hogy pellengérre állíttassák az egész ország s minden értelmes ember gúnyos hahotájára. Holnap délután a belügyminiszter a legújabban kinevezett főispánokat fogja elfogadni. Budapest, szept. 15. Egy pár hét választ el bennünket azon naptól, melyen az ország minden törvényható­sági termében az önkormányzati jogok colle­­gialis közvetlen gyakorlata meg fog szűnni. Az 1848-ban democraticus lével feleresz­tett universitása a mágnásoknak, prelatusok­­nak és nemeseknek, mely századokon át őre s áthatlan phalanxa volt nemzeti jogainknak s nem egyszer reszketette meg a hatalmat, mely szentségtelen kezekkel azokhoz nyúlni meré­szelt, ki lesz vetkőztetve méltóságából, tekin­télyéből, meg lesz fosztva a közügyekre való befolyástól, sőt az ön­ belügyei feletti közvetlen rendelkezéstől is. Jövőre a felsőbb rendeletek, parancsola­tok néma meghallgathatási jogán kívül azon kötelessége marad fenn, hogy kebeléből 10 egyént válas­szon, kik néhány hivatalnokkal a királyi főispán elnöklete alatt a felsőbb kívá­nalmakhoz, intenziókhoz alkalmazkodva, ren­delkezni fognak a megye közönségét érdeklő minden anyagi, szellemi kérdések felett. Nagy kegyesen megengedtetik a megyék közönségének, hogy az uralkodó családokból és cliquekből megyei tisztviselőket választhas­sanak. A cliquek a candidatióban az általuk behálózott főispáni többség által biztosítva vannak az iránt, hogy idegen elem a feudum pórázáról eleresztett polgári osztály ne ver­gődhessél Ezen gyökeres átalakítása ősi intézmé­nyünknek, vagy inkább gyökeres kiirtása azon intézménynek, mely valaha grandjuri-ja­­ volt az ország minden hivatalnokainak, — állí­tólagosan — az alkotmányos nép összes aka­­­­ratából történt. S ha meg nem nyugodhatunk , is benne, mint isten akaratában, kell hogy­­ előtte meghajoljunk, mert szentesített törvény, i De mint alkotmányos polgárok nézetünk sze­rint nem cselekszünk helyesen, ha vesztett jo­gaink s a haza jövője felett elkedvetlenedve, elszom­orodva a passivitás terére lépünk. *) A passivitásból eredő részvétlenség, közöny, al­­­­kotmányos életben nem erély, hanem kislelkü­­­­ség, s teljesen osztom a „Hon“ múlt heti czik­­­­kében olvasott azon véleményt, hogy, ha 1 principialiter valamely törvény rósz vagy veszedelmes, azt csak tel­jes szigorú érvényesítés által le­het a nép előtt bebizonyítani.“ A kérdéses törvény 64. §-a a közigazga­tási bizottságnak megengedi, hogy ha ezen tör­vényt rosznak vagy veszedelmesnek találja, arra nézve ne csak reflexiókat tehessen, hanem annak megváltoztatását vagy hatályon kívül tételét törvényhozási úton foganatosíthassa. A 64. §. szavai szóról-szóra következők: „Minden fél évben tüzetes jelentést tesz a köz­­igazgatás összes ágainak állapotáról, a törvény­nek tapasztalt hiányairól, a felmerült bajokról, nehézségekről, azoknak elenyésztetése végett tett intézkedéseiről, ezek sikeréről stb., s ez al­kalommal javaslatba hozhatja azon intézkedése­ket is, melyeket a kormány tehet, vagy m­e­­lyek a törvényhozás által teendők.“ Ha tehát ezen szerencsétlen törvényt a nemzet nyakáról mielőbb lerázni akarattal, elszántsággal bír, kell, hogy a megyei bizottság a tizek tanácsába szakértő, munkához szokott s oly egyéneket válas­szon, kikben a független­ség minden atributumai feltaláltatnak. Azonban hic­rodus, hic salta. A közigazgatási bizottság tagjai fizetés nélkül kötelezvék azon törvény által eleibök szabott kötelességeket, teendőket teljesíteni, végrehajtásuk felett felügyelni s ezen kötelessé­gek, teendők oly sokfélék, oly nagy fontossá­­guak, hogy ha a közigazgatási bizottság azok­nak lélekismeretesen meg akar felelni, az év háromszáz­hatvanöt napjából pihenésre egyet sem szakíthat ki. Ez a bizottsági bizottság aligha méltóbban elmondhatja magáról, mint az egykori szolgabiró, ki midőn Karlsbadban a porosz király előtt a szolgabiró hatáskörét magyarázta, végre ezt mondá: „mit einem Worte­ ich bin in m einem Járás Gott und Alles.“ Jó és mellőzh­etlen qualificatió tehát a köz­­igazgatási bizottsági tagban oly anyagi jóllét, hogy saját érdekének feláldozása, megrövidítése nélkül ingyen szolgálhassa a megyét, a hazát és a minisztert, s oly dologtalan s unalmas élet­mód, melyben áldásnak tekinti, ha szakadatlan folytonos munkásság által az életuntság szo­morú következését elháríthatja. Kérdem már most, melyik megyében ta­lálkozik atz oly egyén, ki mindenhez értő, munka képes legyen, s egyszersmind teljesen független jellemmel bírjon, midőn tudjuk, hogy a pénztől teli zsebbel nem mindig jár karöltve az észte­hetséggel teli fő, s önérzettől duzzadt kemény szív, sőt hála a természet osztó igazságosságá­ért, többször mint nem, az emberek az üres zsebért kárpótlást a főben és a szívben kapnak. A „Hon“ hivatalos buzgósággal lép so­rompóba ezen az ország közvéleménye, több­sége által — már a priori — elítélt törvény­­javaslatnak alkalmazásbani lehetséges jó ered­ménye mellett, bár minden lekötelezettsége mellett sincs bátorsága annak czélszerűségét bizonyítgatni. „Kü­zdjünk — úgymond — amellett, hogy a közigazgatási bizottság iránt az érdeklődés minél nagyobb legyen, mert bár­mit tartsunk valamely államtényezőről, azt kell érvényesí­teni a­mi van.“ Sovány vigasztalás. „Hogy ebből mi lesz? folytatja tovább; a közigazgatás javulása-e? vagy a közöny terje­dése a képezetlen elemek uralkodása ? a külön­böző tények küzdelme ? — az függ nemcsak a szervezettől, hanem a működésre hivatott té­nyezők magatartásától.“ Benső meggyőződésemet követve, minden tétovázás nélkül felelek a kérdésre, hogy mi lesz ebből. A képzetlen elemek uralkodása köteles­ségeik elhanyagolása mellett, s az óhajtott jobb közigazgatás szempontjából egy nagy fiaskó, s a kormány eltitkolt intenziójának tel­jes győzelme. Belügyminiszterünk, kitől a kiváló észte­hetséget, munkásságot, ügyes tacticát ellensége sem tagadhatja meg, ki világos jeleit adta an­nak, hogy a democraticus intézményeknek nem nagy barátja; elhamarkodott, czéljainak meg nem felelő művet világ elébe nem bocsájtha­­tott. Ezen törvényjavaslatnak intenziója kettő közül az egyikben fog valósulni. Vagy a magas aristocratia és plutocratia kezeire játsza a nép belügyei kezelését, azon castra, mely — kis kivétellel — a hatalmas­kodó kormányoknak legbiztosabb támasza s a democratia áramlatának leghatalmasabb gátja, vagy ezen utolsó experimentummal reménye a megyei intézményre az életrevalótlanság bélye­gét nyomni, hogy a folytonosan czélszerűtlen változtatásokba, provisoriumokba belecsömör­­lött nemzetet nagy küzdés nélkül elkészítse a centralisatió elfogadására. És a kormány ezért fog érni — ha nem vigyázunk. Gubody Sándor. A „Peterszburgszkija Vjedomoszti“ f. hó 12-iki számában az állíttatik, hogy a béke föntartásának lehetősége nagyon kérdéses. Minden erre vonatkozó biztosítás oly kétes, hogy ki sem hisz bennök. De miként is hihetnék azt komolyan, mikor a hat nagy­hatalom tekintélyének sem sikerült a vérontásnak véget vetni. E kettő közüli­ egyik igaz: vagy nincs annyi tekintélye Európának, hogy Törökországot fegyverszünetre kényszeríthetné, vagy nem őszinték a hatalmak. Más nem lehetséges. Nevetséges azonban állítani, hogy a hatalmaknak nem áll tehetségében Törökországot tiszteséges, humánus békeföltételre bírni, s így e tekintetben a kabinetek nem őszinték, s ez a magyarázata a porta nyakasságának. Tö­rökországnak igaza van azon szempontból, ha a ha­talmak egyenetlenkedésére számol, — s valóban nagyon messze vagyunk az egyetértéstől. Lehetsé­ges, hogy létezik valamely megállapodás, de ez még most ismeretlen, s a porta jogosítva érzi magát a háborút mindaddig folytatni, míg el­lenségeit le nem győzte. De ez is, — a­hogy most állnak a dolgok, — nagyon kérdéses, sőt több jelek arra mutatnak, hogy ő lesz a legyőzött. Ve­gyük azonban, hogy sikerülend a portának Szerbiát és Montenegrót legyőzni: — mi következik abból ? Talán az, hogy létjoga van Európában ? Épen e győzelmei szolgálnának bizonyságai arra, hogy ki kell őt űzni Európából: „La Turquie est la haute de l’ Europe.“ Ebben teljes igaza­ van Girardinnek. Törökország már régóta nem saját erejéből áll fen, és most, miután anyagilag s politikailag meg­bukott, merne — idegen erőre számítva — európai háborút előidézni. *) A meghozott törvény végrehaj­tását akadályozni — egyik vagy másik után — alkotmányos polgárnak nem lehet, de hogy az uj közigazgatási bizottságokban való rész­vételünk politikai elvi szempontból előny volna ránk, azt nem his­szük. Szerk. A háború. Azon rendkívüli tanács, melyhez a szul­tán a kormány által megállapított pontokat fö­­lülvizsgálás végett utasította, már előterjesz­tették a tanácskozás eredményét, mely egyenlő­nek tekinthető a semmivel, minthogy a béke­pontoknak egyike sem lett sem mással fölcse­rélve sem pedig módosítva. Mindazáltal a béke ügye, ha hitelt adhatunk egyik mai táviratunk­nak, korántsem áll oly rész lábon, mint a rend­kívüli tanács előterjesztése után gondolnunk lehetne. E távirat szerint a porta már közölte a hatalmak képviselőivel a békefeltételeket, még­pedig azon szigorúakat, melyeket mi is közöltünk, de ezzel kapcsolatban kijelentette, hogy kész békét kötni, s a­mennyiben erre nézve a közlött feltételek nem lennének alkal­masak, ezek módosítását teljesen a hatalmak belátására bízza. E bir kiváló bizonyítéka a szultán s kormánya békés törekvésének, a­mi­ben kételkednünk annál kevésbé lehet, mivel Párisban a tegnapi minisztertanácsban a kül­ügyminiszter megnyugtató fölvilágosítást adott a keleti ügyek állásáról. Ennyi az, amit a bé­kekötés ügyében eddig tudunk. A fegyverszünet kérdését illetőleg még most sem bizonyos ugyan, hogy ezt a porta visszautasította-e, de a „P. L1.“ egy mai táv­irata újra erősíti, jelentvén egyúttal, hogy a porta a fegyverszünet visszautasítását az oro­szoknak Szerbiába való tódulásával indokolta. Míg azonban a szerb-török háború befeje­zése iránti reményeink napról napra növeked­nek, az alatt a Kaukázus tájékáról érkező hírek folyvást aggasztóbbak. Azon eshetőségre való tekintetből, ha a békealkudozások a harcz folytatása mellett na­gyon sokáig tartanának, sőt tán eredményre sem vezetnének, Szerbiában nem szűnnek min­den lehető eszközt igénybe venni a hadsereg erősítésére s ellátására. Mint a „Pol. Corr.-­­nek Belgrádból írják, a szerb hadsereg köte­lékében egy önálló bolgár hadtest fog képez­­tetni, melynek parancsnoka Kiselitzky orosz tábornok lesz. Bubazel, gazdag orosz, bejelen­tette a szerb kormánynak, hogy legközelebb ezer önkénytessel fog Belgrádba érkezni. Azon önkénytesek között, kik Oroszországból az utóbbi napokban Szerbiába érkeztek, számos finnlandi svéd és német van. Még a helsing­­forsi egyetem tanulói is felajánlották Szerbiá­nak szolgálataikat. A katonai műhelyekben és gyárakban a munkát megkettőztették. 80,000 téli köpenyt, 70,000 darab lábbelit és téli kéz­­tyűket készítenek. Brünni gyárak nagy men­­­nyiségű megrendelést kaptak.

Next