Egyetértés, 1877. szeptember (11. évfolyam, 221-250. szám)

1877-09-11 / 231. szám

XI. évfolyam, Budapest. Előfizetési díj: Vidékre postán vagy helyben házhoz hordva. Egy évre........................................20.— Félévre ..................................................10.— Negyedévre.................................... Egy hóra....................................... 1.80 Egy szám 6 krajczár. Hirdetési dij: 9 hasábos petitsor egy­­szeri hirdetése 12 kr., többször 10 kr. Bélyeg dij minden hirdetésért kü­lön 80 kr. Nyilttér: Öt hasábos sor 80 krajczár. 231. szám. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. A prés politika. Tisza Kálmán legsajátságosabb alko­tása a közigazgatási bizottság annyi élhe­tetlenség, annyi hiábavalóság jelét adta egy évi fennállása óta, hogy a „nagy re­formátor“ e műve felett ma már bátran napirendre lehet térni. Az autonómia ez álbarátja, a­ki e ponton sem volt képes önálló eszmék mellett elvi következetesség­gel dicsekedni, hanem engedve természeti hajlamainak a centralisatio és decentrali­­satio közvetítő b­ablonait alkalmazta bel­gából lefordítva Magyarország közigazga­tására, oly intézményt léptetett életbe a közigazgatási bizottságban, a­melyet öröm­mel szavaztak meg a centralisták, mint hidat, s elítélték az autonomisták, mint a törvényhatósági élet rovására élhetetlen­­kedő gépezetét a központosításnak. S csakugyan a tapasztalat igazolta, hogy ez intézmény, a­mi közigazgatási horderejét illeti, oly meddő, mint maga a nag­gyá fújt belügyér. Semmi szükséget nem pótolt, semmit nem javított; mind­össze arra volt jó, hogy az autonómia ba­rátait disgustálja és elűzze a törvényható­ság termeiből, a megyékben néhány ura­dalmi jószágigazgatót szerepeltessen ura érdekében, városokban pedig szaporítsa a havi jelentések olvasása alkalmából szun­dikálók számát. Nevezetesebb életjelt csakis Budapest közigazgatási bizottsága adott. De ebben sincs köszönet. Conflictus ez, mely a kor­mányt képviselő elemek és a törvényható­ság képviselői közt támadt és fokozva lett oly miniszteri intézkedések által, a­melyek mutatják, hogy Tisza Kálmán az auto­­nomista kormánya feladatául tűzte meg­fojtani az önkormányzatot és egész nyer­sen a központosítást léptetni életbe. Mert az, a­mit Széll Kálmán rendeleteivel tett, semmi egyéb, mint municipális élet de­­honestálására és megsemmizésére irányzott csapás. A pénzügyminiszter egy leiratban ki­veszi az adóbehajtást a főváros kezeiből és átteszi az adófelügyelő kezébe. Teszi ezt akkor, midőn a közigazgatási bizottsá­got az államhivatalnokok dominálásával a végből lépteti életbe a honmentő követke­zetesség, hogy összhang létesülve az ál­lamkormányzat és helyhatósági igazgatás között, egész simán és gyorsan hajtassa­nak véghez a rendeletek, még ha törvény­szegők, helytelenek, igazságtalanok vagy kíméletlenek volnának is. Igazán eredeti módja egy intézmény életbeléptetésének és felhasználásának. Ilyen genialis eljárás csak oly, kabinettől telhet ki, a­mely absolute nincs tisztában sem magával, sem az államorganisatióval, sem az önkormányzattal, hanem vak szeszély és napi esetleg szerint tesz önkényesen, mert nincs se morális se eszmebeli, se czélszerűségi elve, hanem csak féktelen uralkodási vágya. Ezeknek az embereknek nem hogy számításuk volna, de érzékük sincs. A parlamenti vihogó szent, a rátóti Geschäftsführer pénzügy­éri székében úgy látszik nem ismer más szabályt a nyúzás­­nál. Ez az ő mestersége, Talentum sem kell hozzá, csak brutalitás, minővel mind­azok bírnak, a­kik a hol van, vetkőztetnek, s a mi van elszednek. Ezt máskép adó­szedésnek is hivják, midőn a kiadásokra nem elég a közgazdaságilag bukott nem­zet rendes bőre, hanem húzzák a má­sikat is. Nekünk semmi kedvünk nincs a fő­városi clique embereinek védelmére kelni a közigazgatási bizottságban támadt con­­flctus alkalmából. Ezek az urak megér­demlik sorsukat. A­mely fővárost oly szel­lemben vezeti a nyárspolgáriasságon is le­­jebb alacsonyodó szolgasági ösztön, mint a városházabeli embereket: kép sem méltók arra,­­/ hogy azok semmi­egy szóval védelmükre keljünk. Ők akarták, ám lás­sák. Máskép áll a dolog a fővárosi adó­zókkal. Ezeket általános közgazdasági és emberiségi szempontokból kötelességünk védeni ; specziális bár a főváros választó­polgárai indokból tekintve, épenséggel megérdemlik, hogy nyírják őket, mint jó­féle birkákat. A fővárosi adóviszonyok terén nem az a bökkenő, hogy ő excellentiája téves in­­formatiókra alapította rendeletét, hanem ál­talában az, hogy ő excellentiája nem szá­mol az időkkel és helyzettel. Nem elég, hogy a vidéken a speculatió roppant nye­reséggel szedi össze a terményeket egy kézre játszva az adóexecutorokkal, a fővá­rosban sem látja a valódi üzleti élet he­lyét elfoglaló 27 krajczáros szédelgést, nem látja a házárak, házbérek leszállását, ipar­telepek pusztulását, pangást, keresetképte­lenséget. Annyira nem látja, hogy a bos­­nyák menekülők katonai készültségek, muszkasegítés czéljaira erőnek erejével haj­taná be a pénzt ott is, a­hol nincs, mér­téket nem tartva abban sem, a­mit az élet e legnagyobb mester diktál. De hát a pénz kell, mert a rendszer nem változik, s Tisza úr akar maradni autonómia mellett vagy a nélkül, ki­egyezéssel és három császári szövetség­gel. Pénz kell, s e végből indokolatla­nul és igazságtalanul fel kell forgatni mindent, cassirozni a mi útban áll, össze­veszni még oly igaviselésre teremtett, ne­velt és megszokott fajjal is, minő a fővá­ros atyáinak ama nagy többsége, melyet törvényhatósági, közigazgatási bizottságba beválaszt a fővárosi nép élhetetlensége. Bizony bizony ily elv, eszme, tekin­tet, czél nélkül uralkodó kormány ellené­ben nem csoda, ha a közigazgatási bizott­ság jámborai is megkísértették rugda­­lódzni és Barna tanácsnok erélyes ter­mészetű fellépése után elhatározták fel­kérni a kormányt, vonja vissza rendeletét. A préspolitika kihozza sodrából az alávető türelmet is. V—y. A képviselőház az elnapolás utáni első ülé­sét szombaton f. hó 15-én d. e. 11 órakor fogja tartani. Thiers tudvalevőleg benső viszonyban állott Gorcsakoff herczeggel; mindazáltal a keleti kér­désben nem átallott muszkaellenes állást elfoglalni Kiana meghalt. A nép azt hitte, hogy a pa­pok mérgezték meg. Vákeának bánata rémítő volt. Alig tudták holt teteméről elvonszolni, kit annyira szeretett. Parancsára elégették a hajlékot, mely­ben Kiana lakott, mielőtt nejévé lett. Annak a helyére egy sirboltott ásatott, hova a halottat el­helyezték, és megesküdtette főembereit, hogy ha­lak után melléje fogják temetni. Egy év múlva Yakeá Kiana mellett nyugodott.“ — Köszönöm, mondom Janenak, ki kényeit törülő le, — de hisz a történetnek vége van, ha nem csalódom. — Nincs vége, mert halála előtt pár percz­­c­el Kianának víziója volt. Nem volt mellette más, mint Yákeá és Kiana, a legöregebbik azon két nő közös, kik őt ápolták. Kiana érthetőleg ejtett ki néhány mondatot, mi csodálkozásra bírta őket, és Yákeá megtiltotta Kámának, hogy azt valaha el­mondja valakinek.­­ Tehát akkor hogyan tudhatná azt Kimó? — Kimó egyedüli maradéka Kámának, és azt mondják, hogy a jóslat, mert így híjja azt a nép, Yakeá tilalmának ellenére, átszármazott a családba. Mindamellett e titok vallásos buzga­lommal őriztetett meg, és nincs egyetlen egy ka­nak, ki meg ne lenne győződve, hogy Kimó tudja a titkos jóslatot, ki nem is tagadja, habár nem mondja meg soha senkinek. — És mi lett Máriából ? — Árván maradván öt éves korában, a törzs fő emberei nevelték fel, kik irányában ugyanazt a szeretet és vonzalmat tanúsították, mint anyja iránt. Nagyon fiatal volt még, mikor anyja elhalt, hogy emlékezhetett volna reá. Néhányan Vákeá meghittei közül emlékébe zárták még Kiana által ismertetett istent, de lassanként elenyészet az is, csak valami homályos sejtelem maradt fenn be­lőle, mi fel is tűnt az itt megforduló első térítők­nek, de nem tudták, kinek tulajdonítsák azt. Fel­serdülvén Mába nőül ment Kona főnökhöz és ha­talma alá vonta a szigetnek déli részét is. Első­szülött fia I­sé Kámeháméla dédatyja volt. Nagyon szerettem volna Kimét faggatni, de már késő éjjel volt; másnapra kellett tehát ha­­lasztanom. Aludni mentünk , de mielőtt lefeküdtem az európai egyensúly szempontjából. A „Times“ közli is e tekintetben tett nyilatkozatát, melyet Reeve Henrik Thiersnek egy aug. 28-áról hozzá intézett leveléből hoz nyilvánosságra. A keleti kér­désre vonatkozó pont így hangzik: „íme a törökök egyre aratják a sikereket. Európa igazságtalan volt irántuk, az az egyetemes egyensúly igazi érdeke az igazság és ő részü­kön van. Nagy ok lesz majd megbánni, hogy annyira cserben hagyták őket. Ezt a józan ész s a messzire előrelátás becsületéért mondom. A je­len béke kilátásaiban kívánatos a mielőbbi egyez­kedés. Még nem látni erre módot, mert a legyő­zött oroszok követelőbbek lesznek, mint a győz­tes oroszok. Félek egy második hadjárat követ­kezményeitől, mert úgy tetszik nekem, az idei had­járat nem elegendő a kelet leccsillapítására“. P­i­u­s pápa nyilatkozatáról, melyet a keleti háborúra vonatkozólag tett, a „Gazetta Narodva“ következő római levelet közli: „A szent atya rendkívül megörült annak, hogy az oroszok a plevnai hadállások ellen inté­zett rohamokkal oly kudarczot vallottak, ismétel­ten kifejezte örömét a katholikus egyház ősi ellen­ségeinek, a katholikus lengyelek elnyomóinak e veresége felett. Három nappal ezelőtt Ambrus maronita szer­zetes, (ki Rómában igen ismert egyéniség, csak nem régiben neveztetett ki püspöknek, buzgó lel­kész és nagy ellensége az oroszoknak), azon ör­vendetes hírrel jött a Vatikánba, hogy Mukhtár pasa Karsnál megverte az oroszokat.­­ A szent atya, kit épen számos egyházi méltóság környe­zett, mosolyogva viszonzá : „Már értesül­tem­ erről. Simeoni ma reggel táviratot kapott a török győ­zelemről. E szerint elkéstél. De mégis szívből kö­szönöm a jóakaratot, hisz tudod, hogy az ilyen hit megörvendeztet.“ Ezután a pápa nagy környezetéhez fordult és így folytatá: „Kimondhatlanul és szívből ör­­vendek, valahányszor azt hallom, hogy az oroszok megveretnek, bizom a mindenható igazságosságá­ban és irgalmasságában, hogy teljesen le fognak veretni. Buzgón fohászkodom ezért.“ E szavak után sokat szólt még a pápa a tö­rökök becsületes, tiszteletreméltó voltáról, beszélte, hogy a p­evnai csata után Konstantinápolyban az egybegyült minisztertanács azt akarta elhatározni, hogy a török járadék birtokosainak kifizet két szelvényt, de kénytelen volt azt későbbre halasz­tani, mert a kincstárra nehézségek hárultak volna. „Ne aggódjatok — végre a pápa, a jelenlevőkhöz fordulva, kik közül többen török állampapírokat bírnak, kereskedem a törökök becsületességéért. Később mindent meg fognak fizetni az utolsó fil­lérig. Vajha a keresztények is mind oly becsülete­sek volnának, mint a törökök, kik tudva még soha sem csaltak meg senkit.“ A szent atya szavai nagy hatást gyakoroltak a jelenlevőkre, mert a pápa tekintet nélkül beszélt és nyíltan fejezte ki örömét a felett, hogy az orosz hadsereg, melynek végleges vereségét bizton reméli, megveretett. Ez szószerinti közlése a szent atya nyilatko­zatainak. Megbízható személyektől tudtuk meg, kik jelen voltak. Eszéken török ellenes népgyülést tartottak. Beszéltek összevissza a törökök ellen és magyarok ellen Gyurgjevics, Kaltnecker a németek nevében, s a mi legbotrányosabb egy magyar nevű sehon­­nai valami dr. Szalay, a­ki egyúttal az indítványt tette. A határozat kívánja Bosznia és Herczego­­vina occupatióját Horvátországhoz csatolással. — Egyéb bajuk nincs. Miletics katonák. Kedd, 1877. szeptember 11. ✓ Szerkesztői iroda: Budapest, IV. himző-utcza 1. sz. hová a lap szellemi részét illető minden közlemény küldendő. — A küldemények csak bérmentesen fogadtatnak el. Kéziratok csak rendkívüli esetben kül­detnek vissza. Kiadó­h­ivatal: Budapest, IV. himeö-utcua 1. st. hová az előfizetési pénzek küldendők. tünk, ismét mozogni kezdenek. Erre mutat leg­alább egy titkos bizottság létezése, mely életjeli adagol magáról levelek, ukázok és kinevezések osztogatása által. Ilyen kinevezés birtokába jutott Z­s­i­f­k­o­­v­i­c­s Elek a „Duna“ biztositó­társaság egyik főbb tisztviselője, őt, a­ki az osztrák hadseregben szolgált és hadnagyságig vitte fel, egy levéllel tisztelték meg, a melyben tudtára adják, hogy itt az idő, midőn a magyarországi szerbeknek is szervezkedniük kell, a­mit a bizottság immár kezébe vett is,­­ s nyomban őrnagyi ranggal kínálja meg Zsifkovics Eleket. A kinevezési ajánlat, melyet akár okmány­nak is lehet tekinteni, Újvidékről van keltezve, tehát minden kételyt kizár arra nézve, mintha Szerbiából származnék az ajánlat a djunisi hős hadsereg részére. A levél egy titkos bizottságtól ered, mely a szláv szövetség magyarországi végrehajtó bizott­sága czímét viseli. Úgy látszik nem egyéb az, mint az Arsakoff elnöklete alatt működő pánszláv propaganda egy albizottsága, mely itt zavarog az Alvidéken, azaz, hogy próbál vizet zavarni, de ed­dig sikertelenül. E bizottság rendszeres levelezést folytat min­denfelé. Összeköttetéseivel behálózza az Alvidéket, ígéreteivel és pénzével a gyöngébbek fejét. Háló­zatába a papokon kívül osztrák tiszteket is bele­vont. Több hivatalban vannak követői, a­kik a kormányzat köréből látják el őket friss értesítések­kel. Egy darabig hallgatott e bizottság, vagy leg­alább csendesebben működött és mérgelődött. Most valami szagot érez, azért lép ki és igyekszik verbuválni Miletics contingenséhez a ka­tonát. És meglehet, sikerülni is fog ezt annyira venniök, hogy jó katona válik a bizottság kebelé­ből a porkoláb szolgálatában; ha ugyan Bécsből a maszk a barátság érdekében, nem hajlandók a belgrádi vitézség emelésére a Miletics katona fog­­dosást is elnézni. Tőlök kitelik. AZ „EGYETÉRTÉS“ TÁROM. ZESZ X 1ST — Beszély. — Varigny után. ■­ (Folytatás.) „Csak a papok féltek tőle. Yákeá nem kért tőlök többé tanácsot, és ünnepélyükre nem en­gedte nekik át az áldozatot. Kerülte őket és gyakran szólott azok előtt, kik hozzá jobban köze­tedének, egy uj istenről, kit Kiana gyanittatott vele. Sokszor túlságos örömrivalgásba tört ki, más­szor véghetetlenül szomorú volt, de mihelyt Kia­­nát látta, mindjárt boldognak érezte magát. „Kiana is szerette őt, és beleegyezett nejévé válni. Yákeá megesküdött, ezen uj isten nevére a nép előtt, hogy sohasem vesz magának más nőt, és Kiana kezét az övébe tette. Kiana letérdepelt, és utoljára látták őt sírni, a tengerre tekintve. Azután felemelte szemeit az égre és egy gyengéd mosoly vonult el ajkain. „Két év múlt el. Yakeá boldog volt és min­denki, ki körülötte volt. Mióta Kiana karjai közt ringa­tott és szoptatott egy kis leányt, kit Máriának nevezett, azóta nem féltek a kanak anyák, hogy gyermeiket kira­gadják karjaik közöl, a Kipi hadistennek áldozzák fei. Kis leánya nem volt olyan fehér; haja fe­kete volt mint atyjáé, de közte egy szőke fürt látszott .... — Kiana az én elődöm, szakítá félbe Jane; azon időtől fogva családunkban minden nőnek meg­van azon megkülönböztető jele. „Mária négy éves volt, midőn anyját egy ti­­tokszerü betegség érte. Még fehérebb lett és so­ványabb. Mindig fáradtnak érezvén magát, alig bírt járni és hosszú órákig elfeküdt szőnyegein. Yakeá nem hagyta sohasem magára. Kiananak gyengéd hangja zenének tetszett fülében. Beszélt neki az istenről, hogy legyen jó népéhez, kegyel­­mes a bűnösökhöz, és pártolja a gyengéket. Ő meg fog halni, ismétli gyakran, de oda megy, hol őt egy napon viszontlátja és a­honnét őrködhe­tik felette, beszélt hozzá a magányban. Vákeá sirt. A Miletics Szvetozár által annak idejében a magyarországi szerbekből toborzani remélt és Belgrádba megígért contigens dolgát — írják la­punknak — sokan elejtettnek hiszik, holott újab­ban, mióta Milánka ac­ióba lépéséről van szó, atyafiai, a mi kedves vendégeink, a­kiket menekü­lésük után keblünkön kígyók gyanánt melenge­volna, elővettem jegyzőkönyvemet és h­íven bele­­jegyzem Kiana történetét, melynek bonyolódott részletei folyvást álmomba keveredtek, de a jósla­tot nem bírtam megálmodni. Világos nappal volt, hogy felébredtem. A tanya lármája, a madarak csicsergése, a lovak do­bogása, a kanakok furcsa éneke mindjárt eszembe juttatta, hogy hol vagyok. Prank már várt rám, hogy elkísérjem egy rövid kirándulásában. M­e­netelünk előtt utasításokat adott munkásainak, kik szantálfa ültetéssel voltak megbízva. Azután útra keltünk egy kis kísérettel. A reggeli tiszta levegő, lovaink fürge szaladása és a szemeink előtt elte­rülő gyönyörű tájkép eloszlatták lassanként éjjeli álmom emlékét. Nem tudnám megmondani, hogy miről ál­modott Frank barátom, de nagy változást vettem rajta észre. Nem volt ő többé a tegnapi félénk és hallgatag fiatal ember. Homloka nyiltnak látszott, tekintete épen nem zavaros. Könnyűséggel vezeté gyönyörű paripáját, melynek kaczér ugrándozásai alatt jól meglátszott a lovag biztos karja, erős és karcsú testalkatú. — Be szép lova van, Frank! — Igen, és olyan okos mint szép. Pár napja már nem ült rajta senki és mivel Jane-nak sze­meltem ki, meg akartam győződni magam, hogy nem-e túlságosan virgoncz. — Nem fél, hogy kifárasztja? — Zoltán nem szokott hamarjába kifáradni. Egész nap mehet a nélkül, hogy egy csepp izzad­ságot lehetne rajta látni, vagy hogy csak egy kissé is változtatná lépését. — monda Frank, megveregetvén a nemes állat nyakát, mely gaz­dája felé forditá fejét, hogy kezét elérje. — Látta Jane-t ma reggel ? — Nem láttam. Hanem azt izente, hogy az egész napot atyámmal kívánja tölteni. Észrevehette tegnap, mily örömest társalkodik az öreggel, ő, ki olyan büszke különben, — iránta pedig olyan gyengéd és jó. — Már az igaz, hogy úgy szereti az öreg, mint saját leányát, ő pedig mint atyját. — Igaza van önnek, mondá elpirulva, és nem most vettem észre először. Tegnap azonban, midőn beszélgetésünk után hozzájuk beléptem. A poroszoknak Thiers soha sem halhatott volna meg oly mai á­propos mint épen most, va­lamint nem merem állitani, hogy ezen hires ál­­lamférfiu halála ránk magyarokra s török szom­szédunkra nézve valami nagy veszteség s talán sokan vannak a szabadság aspiránsai közt, kik Kossuthtal mondandják azt, mit ő gróf Dezsewfy Aurélról irt a „Pesti Hirlap“-ban: „sit divus, modo non sit vivus.“ Vannak oly férfiak, kiket legmegátalkodottabb politikai ellenségeik sem mer­nek nem becsülni. Thiers a becsülést mint törté­nelmi iró, mint mély belátású politikus kiérde­melte ugyan, de vájjon a történelem nem fogja e neki bünül fölróni a satoryi öldökléseket, kivált a nagy reményű Roussel kivégeztetését, melyet maga idejében mint elnök egyetlen szó, egy óhajtás kifeje­zése által meggátolhatott volna. De vegyük csak bonczkés alá a mostani uralkodó kormány azon ellenfeleinek működéseit, kik maguknak egy oly nevezetes többséget játsza­nak biztosítani, vajjon fog el nyerni az által Európa, a szabadság ügye, de mindenek fölött mi magyarok és a törökök fogunk e nyerni, ha a 363 kerekedik fölül Mac Mahonon és pártján? Jelenleg csak két zsarnok uralom diadaláról van szó, a monarchikus és plutokratikuséról. Erről ugyan azt lehet mondani, mit a magyar példa­beszéd igen találóan fejez ki: eben kutyát cse­rélni. Vajjon melyik az eb itt, s melyik a kutya? Nekünk magyaroknak mindig azt kell néz­nünk, kit szeret, kit becsül, kit dicsér a porosz. Mióta Gambettának és Thiersnek dicsérő hymnu­­sokat énekelnek Németországban, mióta Mac-Ma­­hont, a pápát, az ultramontanismust szidják, lehe­sokkal élénkebb volt e benyomás, mint máskor. Csakhogy mindez még nem hárítja el az akadá­lyokat, és én oly retteneteseket látok magam előtt! — Hadd lássuk, melyek azok ? — Először is az, hogy ő engem szeressen és azt megvallja — alig hihető. Azután atyjának beleegyezése, a király jóváhagyása! Ön ezt sem­mibe se veszi! Jól tudom én, hogy Jane atyját és az enyémet egy régi kölcsönös barátság köti ös­­­sze, melyet még az együtt átélt veszedelmek em­léke is felelevenít. De mit szólna ehhez a király, ki engem nem ismer? — Jó, de ön ismeri a királynét, a­ki nővérének barátnéja volt. Ön jól tudja, hogy Emmának nagy befolyása van a királyra, ki őt véghetetlenül szereti. Ő ismeri önt és becsüli, és számtalanszor emlegeti az udvarnál, atyjával együtt. Úgy beszél önről, mint a férfiak példányképéről, sőt mint hőst hallom említeni egy nem emlékszem miféle kalandja után, melyben ön egy nagy vesze­delemből menté meg. — Csak azt tettem, mit mindenki tett volna helyemben. Pár évvel ezelőtt részt akart venni nő­véremmel, ki akkor még élt és kit nagyon szere­tett, egy hajtóvadászatban, jóllehet le akartam róla beszélni. Minthogy nem maradhattam velük, kér­tem őket, hogy ne keveredjenek a vadászok közé, hanem maradjanak egy dombon, honnét kedvükre szemlélhetik a veszedelmes vadállatok űzését. Meg is ígérték, de azért én mégis nyugtalan marad­tam. Előbb elvégezvén dolgomat a tanyán, kimen­tem délután hozzájuk, a mellékutakon hamar el­értem a dombot. Ők követték ugyan tanácsomat, de a­helyett, hogy lovukról leszálltak volna, nyeregben maradtak. A hajtók lármás kiabálásai­a tól és a domb aljában rohanó vadászoktól elka­­patva, az ő lovaik is neki iramodtak, visszatartani már nem voltak képesek. Ez még nem lett volna nagy baj, ha lovaik ösztönére bízták volna magu­kat, melyek már régtől fogva be voltak tanítva e vad szarvasmarhák üldözésébe, de igazgatni kezd­ték őket és oly szerencsétlenül, hogy csakhamar belekeveredtek az átláthatlan porfellegekbe, a futó vadak közé, Ha leesnek, menthetlenül vesztüket találják. Lassó­m sípjának harsogó sivitása szét­­röffenté a vadakat jobbra és balra, és igy hozzá­(Folytatása, következik) Lindenau, szept. 8. (Saját levelezőnktől.) tétlen, hogy velők ugyan­azt a nótát fujjuk, mert hiszen a mathematikai alapelv szerint: „mely mennyiségek egy harmadikkal egyenlőek, egymás közt is egyenlőek.“ Már pedig a porosz egyenlően rajong Gambettaért, a 363-ért, a muszkákért és Andrássyért, más oldalról egyenlően szidja a szo­­cziáldemokratiát, Mac­ Mahont és a törököket, nem természetes következtetése.Sehogy mi az ellenkezőt tartsuk ? De tekintsünk vissza a múlt két évtized legroszabbjára, a III. Napóleoni császárságra.­­— Vájjon nem ezen császárságnak köszönheti e léte­lét ulaszbon. Vájjon nem a villafrancai a két csá­szár közt tartott párbeszéd közvetett következése volt e az 1860-iki protestáns mozgalommal szemben tartott engedékeny vallási és belpolitika minden konkor­dátum daczára ? Vájjon nem ebből folyt ki az 1861-iki országgyűlés összehívása ? Mely alkalmat Magyarország kellőleg föl nem használt, hanem magát a határozati párt többsége daczára a vezér ürti által a múzeumból Budára czipeltette. Ha Magyarország mindig csak mulaszt, mint mulasz­tott 1861-ben, 1866-ban, a régibb 3V. százados mulasztásokat említeni sem akarom, akkor ugyan ne várja, hogy az ur isten mint Brillat Savarin szépen föltálalja neki a kész szabadságot. Jelenleg Magyarország, úgy látszik sympa­­thiáiban jó uton indul, a török kérdésnek minde­nütt az országban való helyes fölfogása erre mu­tat. De még létezik Magyarhonban bizonyos em­lékek iránti pietás, mint azt ez emlékekre szánt összegek bizonyítják, még imitt-amott uralg a Bis­­marck kultusz, a német birodalom, rectius porosz birodalom bálványozása, bizonyos Simon, Thiers és Gambetta-féle hajlamok, miket mind tövestől kell kiirtani s ezek ellenpártjától nem épen Ma­gyarország iránti szeretetöknél fogva, de saját fenntartásuk okáért, várni a jövő regeneratióját. A jó alapra nem mindig építenek díszes palotákat, hanem fegyházakat, tömlöczöket és kaszárnyákat is. Vájjon prédikált volna e Krisztus, ha tudta volna, mit fog az utókor m­ondataiból faragni, s hogy demokratiai elveinek fattyú hajtásaiként nő­nek ki a spanyol inquisitió, a zárdabeli er­kölcstelenség, a bűnbocsánati vásár és a jezsuiták ? Így áll ezek ellenkezője is. Nekünk magyaroknak mindent föl kell karolnunk, a mi Poroszországnak ellene van, mert a porosz ezerszerte veszedelmesb az orosznál, kultúrájánál, egységénél és anyagi erejénél fogva. Ez fölszívhatja a mi kultúránkat, a muszka, mely alig létezik, sohasem. Németország egy Puschkinra, egy Gogolra vagy Turgenyewre százankint mutathat föl könyvszerzőket, sőt már a német azért is veszélyes­ ránk magyarokra nézve, mert Mária Terézia uralkodása óta folytonos vegy­tani keveredésben áll velünk, mig mi magasab­ban állunk a szláv literaturánál s czivilátiónál. Kossuth Német- és Oroszországra alkalmazza Róma és Karthago példáját. Én ezt Magyarországra is alkalmazom. — Nekünk németben ezerszerte na­gyobb s veszedelmesebb kráter vagy pálya, mint a tehetetlen Muszkaország. A lengyelek ezt már régóta belátták s a poroszt inkább gyűlölik még a muszkánál is. A porosz erő növekedése 1870-ben tette csak Oroszországot vakmerővé, mert födi hátát. Azonban ezen óriásnak is meg van vályog lába és achillesi sarka. Vajjon melyik hadseregben tapasztalhatni oly nagy számban a zászlótól való menekülést rendezett időkben, mint a németben ? Anglia hadseregében az egész krimi hadjárat alatt egyszer fordult elő az eset, hogy egy katona meg­szökött az előőrsöktől, de az őr lelőtte. Németor­szágban ez idén márczius elsejétől a szent Szudán napig s így fél év alatt nem kevesebb mint 7640 katona szökött meg. Ezt már a lipcsei „Tageblatt“ is bevallja, pedig ez ért ám a burkoláshoz, leple­zéshez. Mind­ezt a soczial demokratiára tolja. Nincs tehát okunk sem a némettől oly an­­­nyira rettegni, sem Thiers halálán búslakodni sem a 363-asok győzelmét óhajtani, mert mindig és most is azt mondom, hogy az októberi választások után kész a háború Franczia- és Németország közt és váljon nagy hasznukra lesz e kedves szö­vetségesünknek elkövetett arzenáli lopásuk, az majd megválik, hány zsákkal telik. Adja isten ne han­gozzanak el szavaim, mint egykor Cassandráé és Laokoonó Trójában. K. D. jók férhettem. Epen akkor ragadám meg Emma lovának kantárszárát, midőn már fuldokolva, leeső félben volt lováról, mely szintén már alig bírta magát. Gyakorlottabb nővérem felhasználta az utánam maradt rést, s visszavágtatok kanakaim közé, kik látván a veszélyt, mind utánam rohan­tak! Emma nagyon hálásan köszönte meg szolgá­latomat. Férjhez menetele óta még nem láttam, de azt hiszem, hogy szükség esetében örömest segítene rajtam. — Az alkalom rá itt van. Janeval való ös­­­szekelése rokonává tenné önt, és közelebb hozná szeretett barátnéjának testvér­ét. Jane-ra is van neki befolyása, ki szereti és tiszteli, tehát mind itt, mind a királynál az ő pártfogása megbecsül­hetetlen. Azután, mint tudja, én is tehetek valamit a királynál.... — Köszönöm bátorítását és barátságát. Kö­vetni fogom tanácsát, de hogy fog sikerülni Jane­nak szivét meghódítani! — Ilyenek a szerelmesek! Akadályt látnak és keresnek mindenütt, még maguknak sem hisznek. — Igaz, sorsom el van vetve, elmenek a végsőig. Sokkal nagyobb szenvedél­lyel szeretem, hogysem ne érezne irántam csak egy kis vonzal­mat is. Elértünk kirándulásunk czéljáig. Frank meg­­mutatá ültetvényeit, melyek már terjedelmes nagy földet foglaltak el. Elmondá, hogy azelőtt e hegy­oldalt sürü szantálfa erdő borita, azután kapzsi üzérek jöttek és egészen kiirtották. Chinában na­gyon drágán kel e fa, és a főnökök nem állhattak ellen abból minél nagyobb hasznot húzni. Ő tehát vissza akarta állítani a semmivé lett tőkét, minden évben ültetett néhány ezer csemetét. Két egész óráig nézegettük a munkásokat, és nem győztem eléggé csodálni fiatal barátom leleményes és okos eljárását, kanakaihoz mutatott gyöngédségét és tü­relmét. Igyekezett őket meggyőzni, a siker iránt érdekelni, és nem sajnálta a fáradságot, hogy meg­magyarázza nekik a munka czélját. Az ő és ha­sonlóinak érdeme az, hogy jelenleg a havai szige­tek oly jólét és függetlenségnek örvendenek.

Next