Egyetértés, 1878. március (12. évfolyam, 60-90. szám)

1878-03-26 / 85. szám

Előfizetési díj: Vidékre postán vagy helyben házhoz hordva. Egy évre.................... . . . 20.­Félévre.......................... Negyedévre .... Egy hóra.................... Egy szám 6 krajczár. Hirdetési dij : 9 hasábos petitsor egy­szeri hirdetése 12 kr., többször 10 kr. " Bélyeg dij minden hirdetésért kü­lön 30 kr. Nyilttér: Öt hasábos sor 30 krajczár. 85. szám. Kedd, 1878. márczius 26.XII. évfolyam. Budapest. Szerkesztői iroda: Budapest, IV. himző-utcza l sz. hová a lap szellemi részét illető minden közlemény küldendő. — A küldemények csak bérmentesen fogadtatnak el. Kéziratok csak rendkívüli esetben kül­detnek vissza. Kiadó hivatal: Budapest, IV. himgö-utcta 1. se. hová az előfizetési pénzek küldendők. A­mi gyógyithatlan. Csak nem bírunk kijönni a téli idő­járásból. Márczius derekán túl is fagyos­­kodunk. Levegőben, politikában egyaránt érezhető az orosz időjárás. Még kilátás sincs rá, hogy ez időjá­rás hamarjában engedni fog, legalább a politikában nincs. Bécs felől sokkal éle­sebben fu ismét az orosz barátság szele, mint bármikor. Zordsága már a tavaszi fejlődés reménységeivel biztató angol szö­vetségi ajánlatot is megöli: az osztrák po­litika esztelensége nem képes szakítani előítéleteivel. Bécsi táviratunkból, melyet hétfői la­punk hoz, eléggé kirí, hogy mire akarják fordítani az imént megszavazott hatvan millió forintot. De ha ki sem rítt volna, magunk részéről nem voltunk kétség­ben hovafordítása iránt egy pillanatig sem. Mindössze az iránt volt kétségünk, hogy a hatalmas arányokban növekvő an­gol akciókedvvel szemben, külügyi politi­kánk oly rideg, oly visszautasító álláspon­tot foglal-e el, a­minőt elfoglalt. Ez már aztán áthágja a józan érdekek által emelt korlátok utolsó hajszálrétegeit is, s az embernek megáll az esze a felett való gondolkozásában: micsoda önmegfeledkezés dominálja a döntő iszonyú körök agyvelejét. Annyit látunk, hogy a kongressus megtartásának rögeszméje Andrássy min­den tevékenységét uralja. Ő fejébe verte, hogy a kongressusnak meg kell lenni, és makacsul ragaszkodik e speciális tervének keresztülviteléhez. E­gészetű, hogy még a makacsság oly­­en­nevetségestől sem riad vissza, csak azért, mert óhajtja ös­­­szeülve látni a nagy­hatalmak képviselőit, s ez összeülésben diadalt vél látni az általa kimódolt és ajánlott­­ konferencia létesí­tése által. Ha valaki gyakorlatilag akarná ki­mutatni, hol azon pont, midőn a nevetsé­ges találkozik a fenségesnek látszóval, úgy monarchiánk konferencián nyargaló politikájában okvetlenül megtalálja és kön­­­nyű szerrel kimutathatja e pontot. Rajta lenni a legnagyobb komolysággal, hogy a konferencia létrejöjjön, de ennél többel nem törődni, magát a sikert czélul ki nem tűzni, sőt odáig menni, hogy a konferen­­ciát még Anglia részvétele nélkül is kész megtartatni a rögeszme kedvéért: a poli­­kai könnyelműség oly nevetséges oldalára vall, mely példátlanul áll az érdekeik vé­delmére szorult államok történelmében. De még ez nem minden. A külügyi hi­vatal, nem lévén igaza, rendkívül haragos, s megfeledkezve a politika legelső sza­bályairól, Angliát leczkézteti félhivatalos lap­jai által, a miért hogy e bámulatos önérzet­tel, s óriás erővel rendelkező állam elég okos előbb tisztába jönni, mit voltaképen azzal a konferenciával, akarnak oly ko­moly alapokon, komoly irányban mozgó ter­ven épü­lt-e a konferencia, hogy nem alacso­nyul komédiává. Mit kíván Anglia? Semmi egyebet, minthogy a san-stefanoi békekötés minden pontját, melyet bármely hatalom megvitat­hatónak tart, Oroszország megvitatás alá bocsássa, hogy épen e végből Oroszor­szág kötelességének ismerje valamennyi pontot, még a netalán létező titkos egyez­ményeket is a konferencia tanácskozása alá terjeszteni. Kell-e ennél jogosabb, józanabb köve­telés, föltéve, hogy a konferenciát komolyan veszik, s a nagyhatalmak tanácskozása a nemzetközi jog ama elvein alapul, a­melyek a párisi szerződést hozták létre. De Andrássy úrék úgy látszik nem veszik komolyan, nekik csak játék kell, hogy port hintessenek vele a világ sze­mébe, a többi pedig el van szépecskén­­ intézve a reichstadti egyezményben, mely az egész keleti háború alatt zsinórmérté­kül szolgált monarchiánk magatartásának, s zsinórmértékül szolgál ma is, midőn a három császári szövetség folyvást fenáll, és a Bismarck sodronyán rángatott bécsi politika eszeveszett vágyakat táplál Bosz­nia és Herczegovina iránt, mint régente. Általában a táviratok, tudósítások és félhivatalos közlemények mind az orosz barátság vizén eveznek. Oroszországot mentegetik, Angliát támadják. A román diplo­­matiai ágenseket biztatás nélkül bocsátot­ták el, az angol szövetségi ajánlatot mere­ven visszautasították, s haladnak az occupatió s ezzel a dynastia, meg monarchia végbu­kása felé. Soha ennél elvakultabb és őrültebb politika nem kísértett, még az elvakult­­ságban és őrültségben oly gazdag múlt­tal bíró bécsi politikában sem, a nemze­tek egészséges értelmével. Szerencsétlen­ségünkre ez a vakság, ez az őrültség gyó­gyíthatta. Még a legdraszk­usabb csalódá­sok, orosz zuhanyok és szembeszökő vere­ségek sem gyógyították ki. És nem is fogja kigyógyítani soha semmi, csak egy rettenetes katastropha, melyre a történe­lem azt mondja: „Finis Ausztriáé.“ Ma d. u. 1 órakor a miniszterelnök palotá­jában értekezlet tartatott, melyen a fővárosunkban időző összes miniszterek részt­ vettek A ta­nácskozást nagy ebéd követte. A képviselőház bankügyi bizott­­sága ma délben tartott ülésében megállapította a 80 milliós bankadósság ügyeinek az or­szágos quota bizottsághoz leendő áttételére vonat­kozó javaslata iránti jelentését. A bizottság több­ségének javaslata ellenében C­h­o­r­i­n­a maga és Kerkápolyi, Bujanovics és Lichten­stein bizottsági tagok nevében is különvéleményt nyújtott be. A jelentést a különvéleményekkel együtt Márkus István biz. előadó a holnapi ülés­ben fogja a képviselőháznak benyújtani. A „Lanterne“ ma ideérkezett márcz. 24-diki száma a következőket írja: Hire jár, hogy Szent­pétervárból érkezett sürgönyök szerint Romániá­ban forradalom tört ki, és hogy Károly fejedelem kényszerittetett Bukarestet elhagyni. — Egész mostig ezen hir megerősítése ide nem érkezett; szentpétervári és bukaresti sürgönyeink erről nem tesznek említést. A képviselőház szerdai ülésében veszi a főrendiháznak a büntető codexen tett módosítá­sait tárgyalás alá. Szombaton — mint halljuk — a pénzügyi bizottság beterjeszti a háznak a állam­­költségvetésről szóló jelentését s a budgetvita jövő kedden veszi kezdetét. Az országyűlési szabadelvű párt­nak hétfőn márczius 26-án tartott értekezletét Ge­ro ve elnök megnyitván, Baross Gábor előadta a Deák Ferencz síremlékének felállítására vonatkozó bizottsági jelen­­tést, részletesen ismertetvén úgy a bizottság eddigi munkálkodását, mint a síremlékre, a sarkossrágra, a tér befásítására parkírozására s a jelenleg fenn­álló kápolna lebontására vonatkozó költségvetése. Az értekezlet a jelentést helyeslő tudomásul vette, illetőleg a javaslatot elfogadta. Ezután a büntetőtörvénykönyv né­mely szakaszain a főrendiház által tett módosítások vetettek fel. Paul­er Tivadar előadó részletesen előadta a két ház megállapodásai közt fenálló eltéréseket, kérvén, hogy az értekezlet az igazságügyi bizott­ságnak erre vonatkozó javaslatát fogadja el. Az értekezlet ez indítványhoz hozzájárult, valamint elfogadta B­okrös Eleknek a sikkasz­tásra vonatkozó módosítványát is, mely szerint a definitióba felvétetik azon eset, ha valaki a birto­kában levő tárgyat elsajátítási czélból rész hisze­­m­ileg eltagadja. E rövid eszmecsere után, melyben Per­cz­el igazságügyminiszter, Csemegi és Teleszky vettek részt, a jövő szerdán újabb értekezlet tűze­tett ki, melynek tárgya a 80 milliós bank­adósságra vonatkozó­tjavaslat leend. Akkor és most. Régen volt, még akkor Csernatony Lajos a makkhetessel ütögette a tökki­rályt a „Márczius tizenötödik“ ben. A Jó­kai Mór kétcsövű fegyverrel a vállán járt a svábhegyre aludni. Izgalmas idő, hábo­rús hangulat, s a népgyűléseken nyilat­kozó közvélemény uralkodott akkor is, mert a haza veszedelemben forgott épen mint most. Persze, hogy ez a minisztérium csak gróf Batkányi Lajos, Kossuth Lajos, gróf Széchenyi István, Deák Ferencz, Bertalan, Klauzál G­ábor és Eötvös Szemere József báróból állt, s noha mindenik hírneve kissé túlszárnyalta határainkat, s mielőtt a bí­­bortámlákat elfoglalták volna, nem csak az ő, de az újvilág is tudott róluk vala­mit, dehogy voltak egy színvonalon a mai nagyságokkal, hisz azok elég gyöngék vol­tak tisztelni s méltányolni a közvéleményt, mig a mostaniaknak van elég bátorságuk azt lábbal tiporni. Azon történelmi nagy férfiak kor­mányzásakor is volt időszak, mikor a nép­­gyűlések egymást érték, néha egy napon kettő is, mert az események rohamosan váltakoztak, s a haza ügye iránt mindenki melegen érdeklődött. Bezzeg nem kellett három nappal, de még csak három órával sem előbb bejelenteni a gyűlést, a kor­mányelnök a szónokok neveire sem volt előre kiváncsi, azt sem követelte, hogy Wodianer, Ullmann, Schossberger stb. a­z a kormány szemében tekintélyes gaz­dag polgár vagyonával álljon jót, hogy a népgyülés alatt s után rendetlenség nem fog történni. Ezen rendelet megközelíti Nero azon intézkedését, mikor a megtartandó törvényeket oly magasra szegeztette, hogy senki sem bírta elolvasni. Szabad népgyülésezni, de keress hat vagy tíz oly gazdag bolondot, ki vagyoná­val áll jót, hogy tíz-tizenkétezer közt nem akad garázda vagy részeg. ember­ek bölcs tanács 1 furfangos észjárásodat a muszka zsarnok megirigyelheti az alkot­mányos királytól. Mindnyájan ismerjük a budapesti utolsó népgyülés lefolyását, tudjuk annak hatá­rozatával a miniszterelnökhöz menesztett küldöttség sorsát. Thaisz Elek poroszlói élén, s Jekelfalussy titkos kémeivel elsán­­czolta a nép küldöttei előtt Tiszát, s népgyülés elnökét a miniszterelnök helyett a kapusa fogadta. hez 1848-ban egy alkalomkor a fentebbi­hasonló hangulatú, s a lehetőségig még látogatottabb népgyülés folyt le a muzeum terén. A haza veszedelemben for­gott, s a nép fegyvert kívánt. A határozat átadásával meg lön bízva Vasváry Pál, veje: Petőfi Sándor, Irinyi József, ott vol­tam én is, s még néhányan. A sokaság követett s ellepte a hatvani utczát, mikor a miniszterelnöki palotába léptünk. Nem volt ott Szekrényessy poroszlóival, sem Hajnik Pál kémeivel, amikkel bizonyára nem rendelkezett, mert azz akkori kor­mánynak arra szüksége nem volt, s a rendőrfőnöknek hazafias é­s tisztességes­ működési tér jutott. A küldöttséget Kuthy Lajos kormányelnöki titkár fogadta, azon kijelentéssel, hogy e pillanatban miniszter­­tanács tartozik. Ekkor kilép Szemere Ber­talan, s maga vezette a küldöttséget az összes minisztérium elé. Vasváry elragadó szónoklatával át­nyújtotta a határozatot. Klauzál G­ábor azzal a szivet érintő rokonszenves hangjával szólt hozzám: oh­beli kedves fiú az, ki oly felvillanyozva szónokol! hogy hívják? erre nagy jövő vár! Várt is egy közös sír, mert ő felsé­ges érzelmeit s lángoló hazafiságát nem­csak gyönyörűen adta elő, de azokért meg is tudott halni. Kérelmünkre tagadó választ kaptunk, de minő modorban, a nép akaratának mennyi tiszteletben tartása mellett mondta Bathyányi gróf, nagyon szívesen, sőt magunk is óhajtanánk a felfegyverzést, de most alig áll annyi rendelkezésünkre, mi a sereg számára elégséges. Széchenyi gróf Petőfi ajkain azt a kesernyés mosolyt látta, melyet ő elnyomni sohasem tudott, ha valami kedve ellen tör­tént, így szólt hozzá : „Ön most azt gon­dolja, teremtsenek, azért miniszterek, hogy a pokolból is teremtsenek, de ha a pokol­ból sem bírunk még most teremteni. Ah­hoz egy kis idő kell, aztán lesz.“ Mikor Vasváry a fogadtatást és ered­ményt az utczán nyugtalankodó népnek tudtára adta, a nép a kormányt éltetve oszlott szét. A Batthyányi kormánynak nem jutott eszébe soha, a népgyűlési jogot korlátozni, illetőleg rókásan lehet lenitni, de nem is kel­lett magát rendőrökkel s titkos kémekkel őriztetni; az akkori minisztereknek az ab­lakait sem verték be, a kávéházak ajtai­­ból sem insultálta az ifjúság ha arra jár­tak, hanem nyomukban mindenütt a lel­kesedés emelkedett. Az volt a valódi többség, az ország kormánya. Azok nagy idők voltak, s voltak hozzá nagy emberek, most is nagy idők vannak, s vannak hozzá rendőrök s megszaporított titkos kémek. Jó lesz, ha Tisza Kálmán azt a drága követ, melyet az országgyűlésnek bejelen­tett, örök emlékül csakugyan elteszi, de írja rá, hogy szegény Batthyányi Lajos ilyet nem kapott soha. Sötéten elborul a lélek s mélyen meg­szomorodik a szív az akkori s mostani té­nyezők összehasonlításánál; a hazafiui szel­lem s magasztos eszmék terjesztését a kor­mányon levő valódi nagyságok előse­­gitni iparkodtak, s a nemzet teljes őszinte bizalommal viseltetvén működéseik iránt, soha sem álmodott arról, hogy e dicsők helyeit másokkal betöltse. Most­­ a hazafiui érzelem a szédelgők gúnytárgya, s a fel­fújt nagyságok azt az egyéni szabadság megszorításáig üldözik. A közvélemény an­­­nyi keserű csalódás után óhajtva lesi a pillanatot, mikor buknak a providentialis férfiak, kik rendőrökkel s kémrendszerrel készülnek az uj választások elé, hogy zsandár hatalmukat régi s netán újonan szerzendő híveikkel megerősítsék. Pedig ha továbbra is ez a kormány, ezzel a többséggel fogja a haza sorsát in­tézni, az ország megérve fog hullni akár az orosz, vagy más hatalom ölébe, mert a­mennyire az 1848-ki kormány a nem­zetet lelkesítette, erősítette s jogai elszánt védelmére képesítette, annyira lehangolja, gyengíti s gyáva megadásra puhítja azt az 1878-ki. Az országot már vesztébe indították, ha el akar veszni, vegye közön­nyel Tisza Kálmán előintézkedéseit a jövő vá­lasztásokra. Degré Alajos: Páris, márczius 24-kén. — Saját levelezőnktől. — Mindenki csodálkozik itt azon felfogási ma­kacsságon, mely a keleti kabinetekben uralkod. Hogy nem bírják vagy nem akarják Anglia élve megérteni? Hiszen ezek oly világosak, hogy val­ban nagyon korlátolt ész kell ahoz, de nem lát azt mit egy gyermek is első pillantásra felfogni Nálunk legalább minden embernél rögtön tiszti áll a kérdés. Midőn Muszkaország Törökországot megt madta, akkor mint a többi európai hatalmak me­bízottja lépett fel. Váljon birt-e Angliától és többi hatalmasságoktól ily megbízással, azt­­ nem kutatják, de hogy Francziaországtól ne nyert ily felhatalmazást, az bizonyos. Az akko külügyér, Decazes herczeg, ki elszéditette magé hogy Muszkaországban a Németország elleni f­ranche háborúra szövetségest nyerend, igen sok lett volna kész, de még­sem merészelt vol Muszkaországnak ily megbízást adni, s ha enn csakugyan volt megbízója, az legfeljebb is csak német birodalmi kanczellár lehetett. Andrássy gró­fói itt nagy diplomatiai jártasságot nem tétele­zek fel, de hogy ő is hozzájárult volna ahhoz, a még sem lehet hinni. De tegyünk fel minden a surdumot s igy azt is, hogy Muszkaország mi Európa mandatáriusa lépett fel Törökország elle akkor, ha ezen missióját elvégezte, a megbizókn joguk van kérdeni tőle, miként járt el, teljes tett-e mindent, vagy nem lépte-e túl hatalomk­rét? A mandatárius magánéletben ép ugy, mi hatalmi állásban mindig és mindenütt köteles­­ számolni megbízóinak. A dilemma másik része az, hogy Muszkac szág nem Európa nevében, hanem maga fejét cselekedett, olyasokat tett, mit Európa nem aka tudtán s szándékán kívül hódított, lemészárolt, j n­j i’Fi f VJ I Equitumi­­ i v.. x 1­­ . AZ „EGYETERTES“ TÁRCZYA. Az ördög szolgálója.­ ­ REGÉNY.­­ IRTA GOXE.4XES EHDIA.WEI. Francziából fordítja : NYÁRT LÁSZLÓ. HARMADIK KÖNYV. — 21-ik folytatás. — IV. Egy drága fürdő. Zsuzsánna egy fiúval ajándékozta meg férjét. Kényesebb lévén, mintsem hogy gyermekét maga nevelhette volna, egy szép és erőteljes ca­­labriai nőre bizá azt, ki a gyermeket Martorano grófnő szemei előtt szoptatá, a magáéval együtt. Az ifjú anya szenvedett gyermekének távol­léte miatt; sem a világ zaja, sem az ünnepélyek fénye, melyeket Diodato rendezett számára, nem oszthatták el bánatát, mely lelkén rágódott. Minden gondolata, szivének minden érzelme Calabriában voltak gyermeke mellett, s óhajtva vára annak visszatértét. Diodato észrevevé nejének ezen óhaját, mely már-már hervasztani kezdé Zsuzsánna szépségét, s egészségének aláásásával fenyegetett. Nejének s gyermekének napjai kedvesek vol­tak előtte. Nem gondolhatott nyugtalanság nélkül arra, hogy ha szerencsétlenségére elvesztené őket, úgy a Martorano családnak vissza kellene adnia nejének hozományát, melyet már rég felemésztett. Elhatározó tehát, hogy Calabriába fog vala­kit küldeni, elhozatandó onnét a gyermeket dajká­jával együtt. Ezen határozat a marquisnő szivét örömmel tölté be. Számolván a napokat s órákat, midőn fiát viszont láthatja, végre elhatározá magát is az utazásra, s lázas izgatottsággal készült az útra. Az agg Pietro de Campo-Forte­marquis, ki­nek több elintézendője volt a Martorano családdal, szintén részt akart venni az útban. Az elutazás reggelén Diodato hirtelen roszul éreze magát. Nélküle kellett tehát útnak indulni, ha csak nem akarák e várva-várt utazást elhalasztani. — Zsuzsánna nem is ingadozott a kettő között. — Könyvteli szemmekkel öleté meg férjét s ajánlá őt öreg szolgái gondjaiba, s beülvén a kocsiba, melyben az agg marquis már várt reá, megigéré, hogy két hét lefolyta előtt vissza fog térni. Diodato szemeivel kiséré őket, és midőn el­tűntek az útról, rögtön elvete magától az áb­rát, melyet betegsége tettetésére használt, s vissza­­nyeré egyszerre egészségét. — Thadeo, — mondá a hajdani halásznak, — menj az öreg Izsákhoz s mondjad meg neki, hogy várok reá lakásomban, hol megköthetjük az alkut, melyben már megegyezőnk. — Thadeo már távozott, midő­n Diodato visszahivá őt. — Ne fe­lejtsd őt az éjszaki kis kapun vezetni be hozzám. — Minden kegyelmes uram parancsa szerint van elrendezve. — Jól van, — felelé a marquis kaczagra. Thadeo távozott. Midőn Diodato egyedül látá magát, zsebéből egy ócska kulcscsomagot vont elő, s fein­ itá a szekrényt, melyben Zsuzsánna ék­szereit őrizé. Feltöré a lakatot, a tolvaj legnagyobb ügyességével, s kiszórá az asztalra a kincseket, melyek abban tartalmazzák. Azon drágakövek között, melyeket Zsuzsánna hozományával kapott, ott voltak azon gyémántok is, melyeket anyja haldokolva hagyott hat hónap­­pal házassága előtt Diodatora. Az agg Campo-Forte marquis inkább éhen halt volna, mintsem ezen kincsekhez nyúljon, me­lyeket sohasem tekintett vagyonához tartozóknak. Ezen gyémántok évszázadok óta apáról fiúra szól­ván, a Campo-Forte család szent örökségét ké­­pezék. Azonban Diodato Zsuzsánnának ajánlá azokat házasságuk napján, s az ifjú marquisnő a reliquiá­­kat ékszerekbe foglaltató, hogy ünnepélyes alkal­makkor hasznukat vehesse. Gyermekkora óta ismerő Diodato e gyémán­tok mindegyikének történetét s értékét; kedve volt tehát megtudni összes értéküket átváltozásuk után. Pontos vizsgálatok után tehát abban állapodott meg, hogy a legalacsonyabb ár szerint is huszon­ötezer aranyat tett ki értékük. Hozzá adván saját drágaságainak s neje ék­szereinek értékét, három­ezer aran­nyal növelé az egész összeget, de még mindig hiányzott két­ezer aranya, hogy San­ Cataldonak tartozását le­fizethesse ; e kétezer aranyat minden áron meg kel­lett szereznie. — Szemeit körüljárata a terem ér­tékes tárgyain: Quaereus quem devoret. — Mivel azonban mit sem talált, mi igényének megfelelt volna, nem riadt vissza a legnagyobb szentségtöréstől sem, hogy becsület adósságának ele­get tegyen. Felkutató az agg marquis bútorait, felfor­gatván egymásután a fiókokat, s vad dühvel szór­ván ki azok tartalmát. Sóvár kutatásában csak akkor állott meg, midőn felfedező anyjának arczképét, melynek tokja értékes gyémántokkal volt körül rakva. A szentségtörő ezen ereklyét is eltulajdo­­s­olta, melynek szemléléséből atyja a szenvedések keserűségek óráiban vigaszt merített szive számára. E perczben koczogtak az ajtón. Diodato ösztönszerü mozdulattal rejte el az ékszert zsebébe. — Ki az? — kérdő félelemtől remegő hangon. — Kegyelmes uram, — jelenté egy szolga, kit Thadeo lesbe állított, — jelentem, hogy Izsák már útban van s egy negyed óra lefolyta előtt még itt leend. — Jól van, távozzál, én követlek, — feleié a marquis. — Midőn a szolga léptei elhangzottak, összeszedő sietve az ékszereket, s bezára azokat egy kézi bőröndbe, majd magával vivén azt, távo­zott, kétszer zárva be maga után az ajtót, hogy senki se láthassa meg azon rendetlenséget, mely e szobában uralkodott, mely a pusztítás azon ijesztő képét tüntető elő, melyet a tolvajok szoktak ma­guk után hagyni. Mialatt Diodato hosszú léptekkel járt fel s alá az alsó teremben, Izsák megérkezett a pa­lotába. Egy szolgája által volt követve, mert Judith, meglátván Thadeot, ki őt hajdan a kolduscsapat élén megtámadó, lábaihoz borulva kéré őt, hogy ne menjen el a találkára. Diodato­s küldötte mindketten bizalmatlan­ságot ébresztettek benne. Azonban Izsák azt állítá, hogy már becsü­letszavát adá a megjelenésre, s hogy most azt meg nem törheti; azaz tulajdonképen, mivel gaz­dag aranyvásárt sejtett, nem akarta azt elmu­lasztani. Különben is nem volt-e megvédve az agg Pietro marquis, Girgenti új kormányzójának a Zsuzsana jelenléte által? Judith tehát, látván, hogy nem sikerülend atyját tervéről lebeszélnie, csakis azt kötöki,hogy egyik izmos szolgáját vigye magával védelmére. Izsák, lecsendesítendő leányának félelmét, Dánielt vívó magával. Ez mihelyest meglátta Thadeot nem igen örült ezen kitüntetésnek. Mindazáltal bátorságot merített s követé urát, hóna alatt egy böröndöt hordván, mely Izsák na­­gyitőüvegét s mérlegét tartalmazó, mely utóbbi­nak pontosságáról jótállani nincs szándékunkban. Thadeo felnyita a hátulsó kis kaput s egy nagy gyümölcsös kertbe vezető Izsákot, melynek végén meglehetős mély árokban zöldes szinü álló­víz poshadt. Ezen árkon keresztül egy hosszú deszka volt fektetve, mely az egyik oldalon a földre, a mási­kon pedig két az árokba hevert czölöpre volt he­lyezve. Thadeo először haladt át e repülő hidon, és Izsák nyomon követe őt. De alig ért ez utóbbi a hid közepére, midőn a két czölöp eltűnt a víz alatt, s a deszka felfor­dult. A szegény zsidó elvesztvén az egyensúlyt beesett a bizbedt folyadékba, mely kezdetben övig bob­ta el őt. Minden erőlködése, melyet kimenekülésére tett csak mélyebbre voná­st. Csakhamar, daczára magas test­alkatának, már szakálláig ért a bűzös viz. Dániel urának segítségére sietett, azonban mit sem tehetett megmentésére. Azonban Thadeo, felkapva egy gerelyt, mel­­­lyet a véletlen helyzett a hid közelébe, felkapó véle a zsidót övénél s herkulesi erejével a túl­partra voná­lt. (Folytatása következik.) A vendek. Augustieh Imrétől. III. A vendek származására vonatkozólag az Edda­­enek igen szép részét képezi egy ős kimbervend lánykérés leírása, melyet érdekesnek tartunk bemu­tatni. Skirnir volt a leánykéréssel megbízva, mely­ről az ének így szól: S­k­a­d­i. Kelj föl Skirnir, menj, kisértsd meg — Szólásra bírni fiunkat, S tudd meg tőle, miért oly szótalan S miért haragos tekintete. Skirnir. Boszus feleletet bizton várok, Ha megszólítom a fiút, Megtudni, hogy e bölcs miért Oly haragos tekintetű. Freyr, népet uraló isten, mondd Mit tudni kívánok, Termedben miért unatkozol Egyedül napokon át? Freyr. Mint mondjam el neked, fiatal ember, Szivem nagy bánatát? Az alfokat megaranyozó világit minden nap, De nem szerelmem örömére. Skirnir. Bár­mily nagy legyen bánatod, Miért ne mondanád el nekem .* — Megosztók ifjúságunk napjait, Most legyünk bizalmasok. Freyr. Gymir-Gardba láttam menni Szivem lányát, Karja fénylett s tőle tenger, levegő Csillogó fényt kapott. E lányt forróbban szeretem, Mint ifjú szeret élte tavaszán ; — Sem az azok, sem az alfok Élnünk együtt nem engedik. Skirnir. Add lovadat, hadd vigyen keresztül a lángoló tűzön; — Add kardodat, mely magától kaszabolja le b­ursok fajzatát

Next