Egyetértés, 1878. május (12. évfolyam, 120-150. szám)

1878-05-23 / 142. szám

XII. évfolyam. Budapest Előfizetési díj: Vidékre postán vagy helyben házhoz hordva. Egy évre.....................................20.— Félévre.........................................10.— Negyedévre ........ 6.— Egy hóra.......................................1.80 Egy szám 6 krajczár. H­irdetési dij: 9 hasábos petitsor egy­szeri hirdetése 12 kr., többször 10 kr. Bélyegdij minden hirdetésért kü­lön 30 kr. Nyilttér: Öt hasábos sor 30 krajczár. SE POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. A konstantinápolyi forrongás. Konstantinápolyból zavargási hírek ér­keznek. A táviró ugyan rendkívül­i fukaron és szemmelláthatólag megcensurálva hozza a tudósítást, a mi hivatalos „Correspon­­dent Bureau-nk plane el is aludta tegnap a dolgát, de annyi ma már bizonyos, hogy Murád ex-szultán börtönpalotája körül je­lentékeny mérvet öltött a kiszabadítására irányzott forrongás. Hogy mily alakban, miféle végezélok­­kal csaptak rá a palotaőrségre­ az „Össze­esküvőknek“ hívott, és roppant „hivatalos“ fallad­ával „harmincz“ főre tett „lázon­­gók“, arról vajmi keveset engednek sej­tetni ez idő szerint a sovány hírforrások, a­melyeket nagy oka lehetett a török kor­mánynak zár alá vetni. Annyi kétségtelennek látszik, hogy a „merénylet“, mely Murad visszahelyezé­sére irányult, nem annyira Murad javára szólt, mint Abdul Hamid és domináló kör­nyezete ellen. Murad visszahelyezése csu­pán eszköznek volt kiszemelve, a­mely nélkül mes­szehatóbb felforgatásra gon­dolni sem lehet, oly fanatikusan egyed­uralmi államban, minővé a próféta tanai Törökországot tették. Ott, hogy detroni­­zálhassanak egy szultánt, gondoskodni kell egy más szultánról, így gondoskodtak Abdul Azifról, s ennek „ollóhalálban“ történt végzetes kimúlásakor Murad he­lyébe Abdul Hamidról. Egészséges-e Murad avagy nem, az mellékes kérdés, épen olyan mellékes, a milyen volt akkor, midőn letették és be­zárták. A fő az, hogy van jegy ex-szul­tán, mint központ, a­mely közé a nép fa­­natismusát sorakoztatni lehet, midőn meg­győzik Abdul Hamid tehetetlenségéről, Mahmud Damad árulásáról. S a török nép mai napság meg van győződve mindkettőről. Ha nem győ­ződött volna meg, nem volna nép, nem volna nemzeti­ és faji érzéke többé. Az akkora szerencsétlenségek, minők Tö­rökországot és a kormányzat legköz­vetlenebbül ható és mindenki előtt kéz­­zelfoghatólag bebizonyult csapásai alatt ér­ték, a tapasztalat tanúsága szerint minde­nütt és mindenkor ellenállásra szoktak ve­zetni a fenálló hatalom intézői, bűnösei, bűnrészesei és c­itkostársai ellen. Sehol az ily kormányok ki nem ke­rülték végzetes sorsukat, s a trón csak ott maradt érintetlenül a támadt visszahatás­sal szemben, a­hol nem azonosította ma­gát oktalanságból, vagy gyávaságból a büntetést megérdemlő hatalomvezetőkkel, hanem idejekorán elejtette azokat. Török­ország mostani urának tehetetlenségét és az mutatja, hogy e mentő határozat­ra sem képes. Annyira behálózták hrig­yelejét a birodalmára vészt, rá meg­aláztatást hozó emberek, hogy nem tud megválni tőlök, s kiteszi magát annak, hogy utánok és velők koronája is gu­ruljon. A mozgalom, mely Konstantinápoly­ban immár erőszakos jellemet öltött, a mint nem volt első, úgy nem is utolsó. Az előbbiek csöndesebb lefolyásnak vol­tak, ennek már rázkódtatóbbnak kellett lennie. Mert az a „harmincz“ szám nevetsé­ges tulsága a kicsinyítésnek akkor, midőn a rab­ szultánt őrző palotaőrség nem elég­séges a támadók visszaüzésére, hanem még katonaságot kellett requirálni. „Harmincz“ ember, s mégis több az elesett és sebe­sült s maga a tényleges vezető Ali Suavi is ott lelte halálát a küzdelem terén. Ali Suavi vezetése jellemzi az irányt, melyben a forrongás mozgott. Ez em­ber, a­ki mint az ottomán császári ly­­ceum­ igazgatója érintkezett Konstantiná­polyban járt magyar ifjainkkal, egyike volt a török haladó párt­jainak, tehát azon pártnak, legbuzgóbb tag­mely úgy is, mint török, úgyis mint európai, halálosan gyűlöli a muszkát s általa kétszeresen gyűlöli a muszka kezére játszó udvari környezetet. Mélyen átérzett szükség volt, mind e pártnál, mind magánál a szabad­­ságeszméktől még át nem hatott népnél is a san-stefanoi szerződés után, hogy e környezetet eltegyék láb alól, s hazafia­sabb haladásra készebb emberek kezébe tegyék le sorsukat. E szükség ad folyvást lökést az e részben kitört mozgalmaknak, s e mozgal­mak egyre erősebbek lesznek, míg az igazságnak és közóhajtásnak elég csak nem tétetik. Beszélhetnek a mozgalmaktól ir­­tódzók, mert bűneiben többé a megtámadott kormánynak kevésbbé saját képüket felismerő félhivatalos lapok bármit e for­rongások hatásáról Európára és Oroszor­szágra : e forrongás természetes és logi­kai következménye a bűnöknek, s ezek ál­tal előbb-utóbb az ármánykodó megveszte­getett clique lakolni fog. Lapunk olvasói emlékezni fognak, hogy e forrongások ismétlődését már az első tüneteknél jeleztük, s meg vagyunk róla győződve, hogy Ali Zuavi fejével még nincs elintézve a számadás, mert vagy enged Abdul Hamid, vagy forrongás he­­lyett forradalmár Judit fejére, mely koro­nájába fog kerülni. Hastings, máj 113 19. — Saját levelezőnktől. — A hang Jákob hangja, de a kéz Ezsau keze, így végzem utolsó levelemet. S ezen mondatomat ma is fentartom, daczára annak, hogy a béke-pró­­féták hangja azóta kettőztetett erővel tengerparti magányomba hatol. Totleben előrenyomult seregével Stambul felé, úgy hogy most már csak két kilométernyi távolság választja el a török őrseregtől. Amerikában pedig egyre vásárolja a muszka-kormány a sebes járatú gőzösöket. Az angolok részéről pedig azt tudjuk, hogy megint hat indiai ezred s egy Indiában állomásozó angol ez­rednek meghagyatott, hogy indu­lásra készen tartsák magoka­t.­ Ezeket minden hírlapot olvasó tudhatja. De nekem még egy más, sajátos adatom van. „Egy szalma­szál a levegőben mutatja ezt tartja az angol példaszó, merre fúj a szél“ Hát fiam arról tu­dósít Londonból, hogy tegnap (szombat délután) újabb sürgős megrendelést kaptam a hadügyi minisztériumtól tetemes 142. szám. mennyiségű élelmi czikk mihama­­rábbi szállítására, s hogy hasonló m­e­g­r­en­del­é­s a­d a 1011 a többi rendes szállítóknak is. Nem hiába említem a na­pot s a nap időszakát, mert rendes körülmé­nyek közt, szombat délután a hivatali irodák már bezártak. Már most igenis lehetséges, hogy ezen újab­ban megrendelt élelmi­szerek az afrikai gyarma­tokban működő seregnek szilvák, mert az utolsó posta nyugtalanító híreket hozott a Kaiser felkelők garázdálkodásáról.­­ De másrészt maguk a bé­kehíreket terjesztő távirók is bevallják, hogy Suwaloff pétervári értekezleteit a legmélyebb, a legátdatlanabb titok fátyola fedi el; miként van az tehát, hogy ők e fátyolon át is a békét látják ? Mire ezen soraim világot látnak, Suwaloff (nem adom két krajczárért, hogy a londoni magyar bálon e diplomatával megismerkedtem) pétervári útjáról Londonba megérkezend. Akkor talán megtudunk egyet mást, annyit talán, hogy Andrássynak álma: a Kongress megvalósul. De hát váljon a Kongress már egyetértelmű-e a békével? S ki tudja, hogy vájjon épen a Kongress nem hozza-e jobban felszínre a különváló érd­ekek meg­­egyezhetlenségét, s nem teszi-e a háborút annál elkerülhetlenebbé. Gladstonistáink annyi vallott kudarcz után is még­­mindig izgágálkodnak. Holnap estére nagyszerű parlamenti csata van bemondva.­­ Kérdőre vonják a minisztériumot, hogy a par­lamentnek előleges megkérdezése nélkül me­részelt indiai sereget Európába hozatni. A gyár­városokban pedig azt cselekszik a honáruló muszka­barátok, hogy a munkásokat zavargásra izgatják, a­mi Blackburne s több más gyárvárosokban tete­mes pusztítást és vérontást is okozott. De hiába minden erőlködés — az angol nép el van hatá­rozva megmérkőzni a muszkával — undorral for­dul el a pártdühből honárulásra vetemedett fondor­­kodóktól. D. Csütörtök, 1878. május 23 Szerkesztői iroda: Budapest, IV. hímző-utcza 1. sz. hová a lap szellemi részét illető minden közlemény küldendő. — A küldemények csak bérmentesen fogadtatnak el. Kéziratok csak rendkívüli esetben kül­detnek vissza. Kiadó hivatal: Budapest, IV. himlő-utc­a 1. sz. hová az előfizetési pénzek küldendők, nűleg már a közelebbi ,pénteki ülésben fogja a képviselőház elé terjeszteni. Azon horvát képviselők, kik azelőtt a jobboldali ellenzék tagjai voltak, nem léptek be a habarékpár­tba. Budapest, május 22. A képviselőház mai ülése után a magyar d­e­l­e­g­á­t­i­ó„ tagjai értekezletet tartottak. Elhatá­roztatott, hogy a delegátusok szombaton reggel Bécsbe utaznak, miután szombaton d. u. 5 órekor Bécsben nyilvános ülés fog tartatni, melyen a külügyminiszter, Andrássy Gyula gróf, egy a kö­zös költségvetésre vonatkozó rövid előterjesztést fog tenni. vasárnapon Az albizottságok tanácskozásaikat már megkezdik. Az elnökséget, miután Szögyényi-Marich László betegeskedik, Szlávy Jó­zsef alelnök fogja vinni. A képviselőház igazságügyi bi­zottsága mai ülésében befejezte a rendőri büntető törvényjavaslat tárgyalását. A tulajdon el­leni kihágásokról szóló fejezetet minden érdemle­ges módosítás nélkül elfogadta a bizottság, úgy­szintén az átmeneti intézkedéseket magában fog­laló zárfejezetet is. A­­ javaslatról szóló bizottsági jelentést Paule­r előadó a szünetelése utáni első ülésekben be fogja nyújtani.­­ A képviselőház vámügyi bi­zottsága mai ülésében tárgyalás alá vette a főrendiháznak a vámszövetségre, a vámtari­s­fára és a Llyd-szerződésre vonatkozó módosításait, azokhoz hozzájárult. Elfogadta e módosítások közt azt, hogy a vámszövetség 1. évi július 1-én lépjen életbe, a vámtarifa életbeléptetése iránt a bizottság csak akkor fog nyilatkozhatni, midőn a két kormány megegyezése folytán az erre vonat­kozó előterjesztés a törvényhozás elé kerül. A bi­zottság jelentését Baross Gábor előadó választ­ Magyarország a világkiállításon. — Saját levelezőnktől. — Paris, május 20. Az »Egyetértés” május 16-diki számában be­lefogtunk már a magyar kiállítás részleges ismer­tetésébe, amit ezúttal fennakadás nélkül lehet foly­tatnunk, minthogy hazánk osztálya teljesen befe­jezettnek mondható, s még csak legfeljebb egy vagy más csekélységet helyeznek át ide vagy oda, a­hol talán jobban mutat, s talán inkább előse­gíti az egésznek öszhangzatát. Sétánkat a magyar osztályon keresztül, leg­jobb ha főbejáratunknál fogjuk megkezdeni, mert egy szép egymásutánban nézhetjük keresztül azon hat egymásba nyiló termet, melyben kiállításunk elhelyezve van; majd áthaladva az ezek után kö­vetkező gépcsarnokon s végre borkiállításunkat magába foglaló fedett folyóson kiérünk azon már egy alkalommal említett szabad térségre, melyen a „csárda“ áll. A hat teremnek elsejébe belépve, ott látjuk a magyar királyi vallás és közok­tatás­ügyi minisztérium, ízletesen csoportosított nagyszámú kiállítását, melyek több szekrénybe elhelyezve, hosszú asztalok fekve, s a falakat dí­szítve tárulnak elénk. E kiállítás a legkisebb részletekig bemutatja azt, mit művel a magyar v. és k. minisztérium a tanügy emelésének érdekében 1867-től kezdve, 10 év leforgása alatt. A falakon azon épületek rajzai­ láthatók, me­lyek a fenti évek alatt a közművelődés terjesztése czéljából készültek. Ilyenek a pesti és budai pa­lotaszertő gymnasium, a rajztanári képezde, egye­temi könyvtár és sok más, valamit a kisebb nép­iskolák közül j­ egynehány, minőkből hazai­­ iskoláink száma 1742-vel szaporodott e rövid idő alatt. Együtt látható itt a magyar iskolák teljes felsze­relése, a használatban levő tankönyvek, térképek, minták s az egyéb összes tanszerek. Ki van­nak állítva e gyűjteményben, iskoláink fő- és leánynövendékei szorgalmának eredményei, azoknak kézi munkái s főleg rajzai, így a VI. valamint a II. kerületi leány­tanító képezde növendékeinek női munkái egy-egy díszes szekrényt foglalnak el, melyek mindegyik, gondos kezekkel vannak készítve. A sugárúti mintarajztanoda szintén szép gyűjteményben mutatta be előrehaladott voltát, melyek között leginkább a mértani rajzok érde­melnek dicséretet. A ministerium felhívására az összes fővárosi reáltanodák, polgári és községi tan és rajz isko­lák, könyvekbe kötve állították ki azon rajzokat, melyeket növendékei készítettek. Ezeket részlege­sen átnézve azt találjuk, hogy éppen a polgári iskolák, elég szegényesen vannak képviselve, s az itt láthatók nagy részben minta­táblák után készült vízfestések, holott ezen felsőbb iskolákban, szerény véleményem szerint nem annyira erre kellene a fő­­­sajt fektetni, hanem inkább a fősz minták utáni rajzokat volna hasznosabb fordirozni. Nagy elismerésben kell részesíteni viszont, a községi várbeli rajziskola növendékei­nek munkáit, melyek a mértaniakat kivéve mind szabad kézi rajzok. Ezek Páris városa rajztanodáinak főfelügye­lője Ottin A. urnák figyelmét is magukra vonták, a ki épen jelenlétemben látogatta meg kiállításunk e részét. Rostagni Achilles úr, ki e most nevezett rajziskola tanára, közelebbről megismertette vele ama rendszert, melyet ő ezen tanodába életbe léptetett, bemutatta neki azon szép rajzokat, me­lyeket tanítványai készítettek, — a­miket részle­tesen keresztül nézvén, a legnagyobb megelégedé­sét, sőt mintegy csodálkozását fejezte ki azon igen előre haladott s rendszeres tanmód felett, melyet itt alig remélve feltalált. Mint Ottin ur mondá, Páris városa csak a legújabban fogadta el iskoláiban ugyanezen rend­szerét a rajztanitásnak, s egyszersmint megígérte, hogy a világkiállítás tanügyéről Páris városának bemutatandó jelentés tételében hazánkat, melynek részéről nem várt nagy igyekezetet és haladást tapasztalt, különösen kedvezőseg fog bemutatni. A vallás- és közoktatásügyi minisztérium ezen collectiv kiállítása igen ízletesen és helyesen van elrendezve,ami főkép a minisztérium által ezen osztályba kiküldött szakismerettel bíró Rostagni Achilles érdeme, valamint a magyar közoktatási osztály képviselője D­é­c­h­y Mór is nagy mértékben elősegítő kiállításunk e részének sikerültét, mely a többi nemzetek tanügyi kiállításaival — örö­münkre legyen mondva — fényesen kiállja a versenyt. Hogy a külföld tanférfiainak s egyáltalában a tanügy iránt érdeklődőknek alkalma legyen ta­nulmányozni s a leghitelesebb helyről megtudni, mily fokon áll nálunk az iskolázás, hány iskolánk van? mily nagy a tanulóink száma? minek az ál­talunk elfogadott rendszerek ? valamint megismer­kedhessen azon társulatokkal és intézetekkel, me­lyek Magyarországban a magasabb tudomány és művészet emelése czéljából alakultak — egy erre vonatkozó s franczia nyelven írt, 46 lapra terjedő könyvet szerkesztetett a vallás és közoktatási mi­nisztérium Déchy Mór úr által, a­mi nagy mér­tékben elő fog segíteni azt, hogy a külföld a jö­vőre nézve tisztább fogalmat szerezhet magának miveltségi állapotainkról, mint aminő ez ideig volt. K. Gy. Budapest, május 22. Suwaloff missiójáról még mindig nem szivárgott a világba semmi bizonyos adat, de ha hinnünk szabad a hírlapok híreinek, melyek a muszka engedményeket magukban foglalják, akkor ugyan nem bírjuk belátni azt, hogy valóban en­gedményeknek lehessen azokat nevezni. Bulgá­ria északi részét, Bessarábiát meg akar­ják tartani a muszkák, s azon engedmények, me­lyek még imitt-amott úszkálnak a san-stefanoi rablási szándékok közt, nem annyira Muszka­országnak, hanem Szerbiának és Mon­tenegrónak rovására vannak odaragasztva. Karszró­l szó sincs, a hadi kárpótlásnak egészben vagy részben való elengedése fel nincs említve, s voltaképen ezen engedményeket csak úgy lehet tekinteni, mint midőn a farkasok előtt futó utas szánjából egy lovat ki fog s ezt hagyja ott, hogy a többivel meneküljön. De ha Anglia, mint meg vagyunk győződve, hogy ezt teendi, azt fogja mondani: »Vagy mindent vagy semmit,­ ak­kor válik majd meg, mennyire lehet számolni Muszkaország békeszeretet­ére és engedékenységére, mellyel ugyan a háborúra való erélyes készülődé­sei és Németországgal a legbensőbb szö­vet­kezése ellentmondásban állanak. De a jelen állapotot semmikép nem lehet békének tekinteni, mert a valóságos háború­hoz ugyan nem hibázik más valami, mint oly vérengező csaták, mint a plevnai, a sipkái s azok voltak, minőket tavaly láttunk, a különbség csak az, hogy most nem ezrenkint, hanem tizenkint s legfeljebb százankint esnek el emberek; ott a rho­­dopei felkelés, mely még most is terjed, ott az ázsiai apró csatározás, a muszkák kénytelenek vol­tak Artvin vára vidéket és ennek ostromát fel­adni s Csuruksuba vonulni, mit mint veresé­get és menekülést festenek a lapok. Most már Oroszországnak azon 5 szövet­ségese közt — a bolgárokat ide sem értvén, — kiket tavaly részint már birt, részint bírhatni re­mélt, kettő mint nyilt ellenség áll szemközt vele, a harmadik nem sokára azzá lesz, a negyedik ki van merülve és még csak a szerb az, kire szá­míthat. Ezek ugyan kötik az ebet a karóhoz s azt mondják, hogy 100,000 embert fognak kiállítani Muszkaország segítségére. Azonban nyert Muszkaország még­is egy ha­talmas szövetségest a német császárban és Bismarckban, noha ezen szövetség még nem constatáltatott hivatalosan, de minden elője­lek oda mutatnak, hogy ez sem fog soká elma­radni és csak Anglia elhatározását várják, hogy AZ „EGYETÉRTÉS" TÁRCZÁJA. ügy bűn története. — Hugo Viktor legújabb regénye. — MÁSODIK KÖTET. (21. Folytatás.) Meghalni a kötelességért, ez nála mulatság volt, nagyszerű szavak egy munkás szájában Csak akkor vonultak vissza a torlaszról, midőn tölté­nyük elfogyott. Az utolsó, kinek három tölténye volt, akkor lőtt harmadszor, midőn a katonák már a torlasz tetejére kapaszkodtak. A Petit Carreau torlaszon ez idő alatt egyet­len szót sem váltottak, némán szemlélték a küz­delmet, csupán egymás kezeit szorongatták. Egyszerre a zaj elnémult, az utolsó puska­lövés is elhangzott. Néhány percz múlva a Mancon­­seil utczának ezen részében minden ablak ki volt világítva. A szétáradó fény megvilágította a ka­tonák szuronyát és csákóját. A torlasz a katona­ság kezébe került. A zászlóaljparancsnok hasonló esetek szokása szerint minden házba parancsot küldött, hogy az ablakokat kivilágítsák. A Mauconseil torlasz elveszett. A Petit Carreau torlasz 60 harczos­, látván hogy reájuk került a sor, egyhangúlag és lel­kesülten e kiáltásba törtek ki : Éljen a köztár­saság ! Nem kaptak reá választ. A zászlóalj fegyve­reit töltötte. Be kell vallani, hogy e különben derék har­­czosok a fáradságtól, álmatlanságtól ki voltak me­rülve ; egész nap a felszakgatott kövezetet hordták, és sem nem ettek, sem nem ittak. — Mindnyájunkat legyilkolnak, mondá Char­­pentier. — Parkleu! válaszold Sarre. Sarre bezáratta a bormérés ajtaját, hogy tor­laszuk teljesen sötétben maradjon, és így előny­ben legyenek a katonák fölött, kiknek hadállása az ablakokból kisugárzó fény által meg volt vi­lágítva. Ezalatt az 51-ik ezred végig­járta a szom­széd utczákat, a sebesülteket elhelyezte, és állást foglalt a Mauconseil utcza kettős torlasza közt. Eltelt egy félóra. Hogy a következő eseményeket jól megért­hessük, képzeljük magunkat bele a helyzetbe; ezen néma csöndbe burkolt utczába, ezen korom­sötét éjszakába; képzeljünk magunknak 60—80 méternyi távolságra, egymással szemben két erő­döt, melyek, mint az lrtásban társaloghatnak egy­mással. Egyik oldalon a hadsereg, a másikon a nép, mindkettő felett a sötét éjszaka. A véres összeütközéseket rendesen megelőző szünidő vége felé járt. Mindkét részről az előké­születek bevégződtek. A katonák sorakoztak, a kapitányok parancsokat osztogattak. A harcz rög­tön kezdetét volt veendő. — Kezdjük meg! mondá Charpentier és fel­húzta puskáját. — Dénes visszatartotta karját. — Várjon kissé! mondá. Dénes felkapaszkodott a torlasz tetejére, és ott ös­szefont karokkal, fedetlen fővel meg­állóit! — Polgárok! k.áltá át csengő hangon a kato­náknak. E felkiáltás egyik torlasztól a másikig mindenkit villanyos rezgésbe hozott. Minden zaj elnémult, egyetlen hangot sem lehetett hallani, néma, ünnepélyes csend állott be. A kivilágított ablakok halvány fényénél e romok tetején álló alak homályos körvonalai őt a katonák előtt kísér­teti színben látszottak előtüntetni. Dénes folytatta beszédét. engem. — Polgárai a hadseregnek, hallgassatok meg Mit akartok itt tulajdonképen? Nekünk is, nektek is fegyver van kezünkben ; vajjon mit akarunk vele ? Egymást megölni! Polgártársak­ egymást megölni! És mi okból? Félreértésből! Ti a parancsnak, mi a jognak engedelmeske­dünk ! Ti a rendeletnek véltek eleget tenni, mi pedig tudjuk, hogy kötelességünket teljesítjük. — Mi védjük az általános szavazatjogot, a köztár­saságot és saját jogainkat, de a mi jogunk, ka­tonák a tiétek is! A hadsereg és a nép, az ugyanegy­ fiai vagyunk. Ugyanazon nemzet, ugyanazon ország Az én ereimben nem csörgedezik muszka vér, valamint a tiétekben sem folydogál porosz vér. Tehát miért ölnék meg egymást? Mindig elszomorító, ha egyik ember a másikra lő. Ha franczia angolra lő, ez még érthető, de­hogy franczia francziára lőjön, ez sérti az észt, ez sérti anyánkat, Francziaországot! Figyelemmel hallgatták. Ekkor az ellentábor­ban megszólalt egy hang, mely így szólt: — Ak­kor tehát menjen haza! Ezen brutális közbeszólás Dénes társait in­gerültté téve, hallani lehetett, hogy néhányan fegyverüket felhúzzák. Dénes fegyverének egyetlen mozdulatával visszatarta őket. E kézmozdulatban különös fölény rejlett. — Ki lehet ez ember? Kérdék egymástól a torlasz harczosai. Egyszerre azonban észrevették, hogy Dénes feltűzte Gaston fivére képviselői sza­lagját! — Népképviselő! kiáltottak fel minden ol­dalról. Tervét sikerült neki kivinni; a hős hazugság pillanata bekövetkezett. Imigy folytatta beszédét: — Katonák! tudjátok-e, ki szól hozzátok e perezben ? Én nemcsak polgár, én törvényhozó, az általános szavazatjog választotta vagyok. Nevem Dussoubes, én népképviselő vagyok. A nemtgyü­­lés a népfelség, a nép, a törvény nevében paran­csolom, hogy engem meghallgassatok. Katonák­ nálatok a nyers erő. De midőn a törvény beszól, a nyers erőnek hallgatni kell! Most már mi sem zavarta a csendet. Majdnem szó szerint közöljük e szavakat, úgy, a­hogy azok e jelenet tanúinak emlékébe vésődtek; de a­mit vissza nem adhatunk, a­mit hozzá kellene tennünk, hogy e szavak hatását felfogjuk, a fellépést, a hangsúlyozást, s lelke­­sültségtől remegő hangot, az óra és a vészt hozó hely ünnepélyességét : mindezt leírni toltunk — gyönge. Dussoubs Dénes folytatta beszédét. „Körül­belül húsz perczig tartott beszéde,“ mondá nekünk egy szemtanú; egy másik pedig megjegyzé, hogy „oly hangosan beszélt, hogy az egész utcza hal­lotta.“ Szenvedéllyel, ékesen, okosan beszélt: Bonapartét elitélte, a katonákat barátságosan védte. Fel akarta bennök kelteni az emberi érzés utolsó szikráját; emlékekbe idézte a valódi hábo­rút, a valódi győzelmeket, a nemzeti dicsőséget, a katonai becsületet, a zászlót. Megmondotta ne­kik, hogy golyóik mindezt meggyilkolják. Kérte őket, megparancsolta nekik, hogy csatlakozzanak a nép, a törvény ügyéhez ; beszéde közepette el­ragadta őt a lelkesedés tüze, a testvériség magas eszméje, és így szólt: — De minek is ez üres szavak ? Nem sza­vat keltenek itt, hanem testvéri­­ kézszorítás ! Ka­tonák ! Száz lépésnyire álltok tőlünk; keretekben lövésre kész puska,­­ hüvelyéből kirántott kard; engem czélba vettetek; halljátok tehát, mi, itt, mindnyájan szeretünk titeket, ó francziák! Bár­melyikünk szívesen ontaná vérét miattatok. Ti Frankhon parasztjai, mi Páris munkásai vagyunk. — Mi tehát a teendő ? Találkozzunk, beszéljünk együtt, ne öljük meg egymást! Mit gondoltok, ne kísértsük meg? A­mi engem illet, én a gya­lázatos polgárháború közepette inkább meghalok, semmint hogy francziát öljek. Fegyvertelenül el­megyek hozzátok. Testvéreim vagytok, tehát nyu­godt vagyok. Ha valamelyik szuronyt szegez mel­lemnek, kezemet nyújtom neki. Ezzel elhallgatott. Az ellenkező torlaszon felhangzott a pa­rancsszó : — Vigyázz! Dénes ünnepélyes komolysággal szállt le a torlasz tetejéről, és emelt fővel haladt az ellen­ség felé. Barátai és társai ki nem fejezhető figyelem­mel néztek utána. Mindenki visszafojtotta lélek­­zetét. Senki sem kísérlette meg őt visszatartani. Mindenki érezte, hogy ő oda megy, hová mennie kell. Charpentier kisérni akarta.­ — Ha akarod, veled megyek, úgy mond. Dussoules tagadólag in­tett fejével. Komoly ünnepélyességgel közeledett a Man­conseil torlasz felé. Az éj oly sötét volt, hogy azonnal láthatlanná lett. Pár pillanat alatt eltűnt szemek elöl. Mit sem láttak, csakis nyugodt, egyenlő lépteinek zaja jutott füleikhez. Néhány percz múlva, mely emezeknek száza­dok gyanánt tűnt fel, a katonák által elfoglalt torlaszon lámpát tűztek ki. Ennek fényénél újra feltűnt Dussoubs alakja, ki Krisztushoz haso­­lóan, kitárt karokkal közeledett a katonák ta­nyája felé.­­ Tüzet­ hangzott egyszerre a parancsszó, és a katonaság sortüzet adott. Alig néhány lépésnyire tüzeltek Dussoubsra. Elbukott. Fölemelkedett, és hangosan kiáltá: — Éljen a köztársaság! Egy lövés újra leter­té. Még egyszer föl­emelkedett, és még egyszer hangosan kiáltá: — A köztársasággal halok meg! Ez volt utolsó szava, így halt meg Dussoubs Dénes. Tehát nem ok nélkül mondá fivérének: —• Képviselői jelvényed ott fog szerepelni! Akarta, hogy e képviselői szalag kötelességét teljesítse. Ne­mes lelkében határozattá emelkedett, hogy e jel­vény a törvény vagy a halál utján győzni fog. Első esetben megmentette volna a­­ jogot, második esetben a becsületet. Haldokolva elmondhatta: — Tervem sikerült. A kétféle diadal közös, melyek egyikére vá­gyott, ezen szomorítóbb diadal nem volt a ke­vésbé szép! Az elyséei forradalmár azt hitte, hogy nép­­képviselőt gyilkoltatott meg, és dicsekedett vele. Az államcsíny ezen napokban egyetlen lapot adott ki Patrie, Univers,­ Moniteur parisien sat. czimek alatt; ezen lap jelentette másnap, pén­teken, deczember 5-dikén, hogy az „ex-képviselő Dussoubs Gaston” a Sant-Eustache utcza torla­szán agyonlövetett; kezében vörös zászlót találtak. Az éj eseményei a Saumon téren. A Petit-Carreau torlasz védőit a hős Das soules gyalázatos legyilkolása fájdalmasan lepte meg. — Lehetséges ez ? A mi katonáink követ­tek el ily bűnt! Iszonyat fogta el az emberek lelkét.

Next