Egyetértés, 1879. szeptember (13. évfolyam, 241-269. szám)

1879-09-11 / 250. szám

Hirdetések és nyiltterek felvétetnek Kiseb&ly szerint a kiadó hivatalban: Budapest IV. himző-utcza és kalap-utcza sarkán 1. sz. Hirdetések felvétetnek a külföldön: Bicsben, Oppelik A.-nál, Stubenbaater Nr. 2. Mosse Rudolfnál, Seilerstätte Nr. 2. Haasenstein és Voglernél S Wallfisehgasse 10. Daube G. L. és társánál, Wollzeile Nr. 12. TArisban; Hamas, Lafitte db Comp.-nál, Place de la Bourse. X1J0L évfolyam Budapest frankfurtban ajU.: Daube G. L. it társánál.FRYF TF RTF Q Lu T L. I Hit I L.O POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. 250. szám. R5 Csütörtök, 1879. szeptember 11. 1 r ■ ■ ■ [UNK] III.I ———————tt—MBÉM Szerkesítő: 8 kiadó-hivatal i Budapest IV. htmzS-utcza és kalapatozd sarkán 1. szám. Csak bérmentes levelek fogadtatnak eL Kéziratok vissza nem küldetnek. t Előfizetési díj: Vidékre postán^vap helyben hibosító" :::: !ü:r Negyedém...................... . C_ Egy hóra......................... 1.80 Egy szám 6 krajczár, Kabul és Novi-Bazár. Sajátságos összejátszása a sorsnak. A „hírverő“ egyszerre tudatta a világgal, hogy Ausztria csöndesen okkupálja Novi- Bazárt, a lecsöndesített afghánok pedig felkonczolják Davagnari őrnagyot és személyzetét. Afghanistan és Novi-Bazár! A gandamuki békekötés volt ott az írott emlékoszlop, melyre Jakub khán kézjegye rajzolta a békepipát. Ez emlékoszlop tövében nyílt meg a kabuli vérfürdő, melyet a lázadó ezredek a forrongó néppel a követségi palota előtt rendeztek. A török-osztrák egyezmény a békés útjelző, amely Ausztriát a pasalikba vezeti, hogy a vegyes okkupáczió czimén,a kétfejű sas fészket verjen a czivilizáczió háta mögött fekvő területen. Mi lesz ennek a végkifejlődése ? A hasonlat még egyéb dolgokban sem sántikál. Tudományos határvonalak megszerzése az indiai britt uralom biztosítására, volt a czél, amely a gyorsan befejezett és békekötéssel pecsételt angol-afghán háború eredményeir jelentkezett. Az angolok biztosságban ringatták magukat, ujongtak a sikernek és Oavagnari őrnagyot csekélyke katonai fedezettel Kabulban hagyták amolyan vicekhánnak. És íme a kihűltnek hitt hamu alól a parázs lángot kapott, s pattogó szikrái az angol követségre rápörkölték a fedelet. Elvérzettek valamennyien. Jakub khán siralmas levelei a búcsúztatók, a melyekben meg van írva, hogy ő nem ur a házában, a szertárak kirabolták, a nép a békéltető Daoud sahot halálra verte, a kabuli kormányzó az emir fiával s „más befolyásos személyekkel“ balkányi tekintélylyel sem bírnak, s bizony az afghán háborút a békekötés daczára, sőt talán épen annak következtében kezdheti Anglia újra , Dalmácziának stratégiai biztosítása van okul emlegetve a Novi Bazár megszállását rendező kaland kimentése végett. Két ellenséges fejedelemség határszorosai közzé ékelt vonalon siet az osztrák ármádia oly hátvédet teremteni, amely csak a granicsár politikusok agyából ugrott elő az orosz Vulkán kalapácsütésére. „A lakosság siet meghódolni,“ „az okkupáló hadosztály vér nélkül nyomul előre,“ „minden jel arra mutat, hogy a megszállás emberáldozat nélkül fog sikerülni.“ Efféle kisérő szavakkal látják el félhivatalosaink a tudósításokat és vezérczikkeiket. Ezekből következtetve a siker koronája ben fekszik az egyezményben, mint az afghánangol háború befejezése a gandamuki fényes békekötésben. A hit igen regényes jószág, jó kedvet, jó vért csinál, de minden hitnél, minden reménynél többet érne a politikai számítás ; a számítás, hogy az albánok lelkében béke honol az okkupáczió iránt; a számítás, hogy az okkupáczió csele nem olyan verem-e, a melyet orosz ész, osztrák kézzel osztrák esésnek ásatott. Mert hát az afghán békekötésnél is csak e két pont körül számítá el magát régi drámák tanúságainak elfelejtése árán, az angol diplomáczia. Az afghán meghódolásnak is csak annyi értéke volt, mint van az albán megnyugvásnak. Egyiket sem fedezi Mohamed szakállának a varázsa, s minden prófétiánál többet mond, hogy a hódító nem származik a próféta ágyékából akár egyenes leszármazás, akár igazhitüség dolgában. Aztán „graeca fides, nulla fides“, orosz barátság, semmi barátság, de még a házából kiokkupált török egyezmény hite sem oly erő, amely a hitetlenek hajszáljait védené, hogy azok se az égnek ne álljanak, se le ne hulljanak. John Bull most keserüli a kegyetlen sorsot, mely hidegvérébe belecsöpögtette a bevégzett tények megdönthetetlenségének hitét. A véres események híre ezernyi mértföldekről tudatja Londonban, amikor Bécsben a „vér nélküli okkupáczió“ verőfényén sütkéreznek, hogy a sterlinggel szemben ha font helyett kilogrammban mérik, s egy helyett két marokkal szórják, nagyobb súlyt vet az afghán béke latoló mérlegén a rubel pengő ércze. Oroszország ébren volt, míg Anglia szendergett; Szent-Pétervárott figyelnek, midőn Bécsben mámortól ringanak. A keleti kérdés két végpontján Kabulban és Novi-Bazárban látszólag ellentétes nyomon ugyanazon furfangos kéz műve rendezi az eseményeket. És a napirendről levett kérdés, melyet oly bölcsen elintéztek Berlinben és Afghanistánban, nyugalmi leplét eldobva Kabul köztérein egy megrázó tragédiában, Novi-Bazár birkajáróin egy gond nélküli előjátékban szerepel, mint élő, forrongó anyag. Leíró rajzok, elképedő újságczikkek olvasása előtt is látjuk a felindulást, amely Angliában a „szerencsével és eredménnyel“ befejezett afghán háború kabuli feltámadása után a közvéleményen erőt vesz. Bölcs elmélkedések, miniszteri okoskodások, hosszú lére eresztett izgató beszédek nélkül természetszerűleg emelkedik a „zsoldot követelő“ katonák, s „lázongó csőcselék“ dúlásai és vérengzései mögül kiemelkedő ármány, mint orosz intéző, mely nem tűri, nem akarja tűrni, hogy a „tudományos határvonalak“ megszerzése által Anglia félelmes volta és ázsiai hatalma föltétlen békességet és megszilárduló biztonságot élvezzen. Anglia kerülte a harczot, Európában, s megkapta azt Ázsiában. Az Európában megerősödött és kiterjeszkedett Oroszország felhasználja előnyeit, s van gondja rá, hogy a Balkántól félrevonuló ellenségnek Kandaharnál és Kabulnál dolgot adjon. Nem kerül se annyi pénzébe, se annyi vérébe, mint a „győztes európai diplomácziának“, s a cyprusi,bortól és az afgháni édes tejtől leitasult st.-jamesi politikának. Ausztriára Novi-Bazárban vár előbbutóbb a kabuli vérdráma. A biztonság érzete, a békés foglalás nyugalma mögött itt is az orosz ármányvetés uralkodik, előkészítve a pillanatot, midőn a kabuli végpontról a novi-bazári végpontra hárul majd a keleti kérdés véres keze, bekopogtatva a diplomácziánál a gúnyos szóval: „íme a keleti kérdés megoldva.“ Gr. Andrássy Gyulának az ügyek vezetésétől való visszavonulása tehát szeptember 25-én történnék meg. Amint ebből látszik a félhivatalos krónikások sietnek előre bejelenteni a napot, amelyen e nagy esemény be fog következni. Egyéb se hiányzik rendkivüliségének emelésére, mint a naptár jóslat, mely ugyan ekkorra hirdetne egy csodálatos nap vagy holdfogyatkozást, amely látható Bécsben, Berlinben és Szent-Péterváron. Talán ebből is kijutna a részünk, ha már előlegesen nem biztosítottak volna mindenkit, hogy Andrássy az uralkodói kegy legmagasabb elismerése közt távozik, maga után hagyva üstökösszárnynak Dóczy és Péchy diplomatákat, s megtevén a király személye körüli miniszternek báró Orczyt. Aztán a világ sorsának „egyik“ intézője nem is szorul a naprendszer tüneményeinek spectaculumára, midőn a világ sorsának „másik“ intézője leereszkedik hozzá vendégnek. Mert jő Bismarck, hogy barátságának bizományosát ő búcsúztassa el arról a polczról, ahonnan oly előrelátólag intézték a monarchia kerekének forgását. Első és lesz kézszorítás, ünnepélyes fogadás, végül udvari görögtűz mellett hatásos visszavonulás. Addig is hallgathatjuk a gondviselés férfiáról a dicsőítő ódákat. S miben emelkednek ezek a közönségesnők színvonala felett ? Vajjon elsorolják minő nagy hazafias tetteket vitt véghez a nemes gróf, mig Jason colchisi aranygyapjához jutott ? Elmondják talán a lovagi erényeket, a melyekben e „félelem és mocsok nélküli“ hős nemzete érdekében tündökölt'? Ah! mire való volna a hazafias és nemzeti tettekből kovácsolni arany babérkoszorút, midőn ilyenek nem képezték azon 18 rendjelű nagy államférfim ambitióját, aki büszkén hirdeti, hogy sikerült a parlamentek jogköréből elvonni a külügyi politika ellenőrzését. Az ő lelke kéjjel vadja s tollas légiója által hirdeti hazája, e rongyos apróságos országocska felé, hogy gondja a földtekét, mert sikerült parancsszóra körülölelte meghódítani Boszniát egy bandával, meg egy zászlóval. Nagy Sándornak kicsiny volt Maczedonia, mi volna Andrássynak egy Magyarország? Fent egyszer Zsedényinek aggodalmira, hogy mégis csak pogányul vesz az Andrássy bosnyák politikája, feltűnő idegességgel felelték: „Mondja meg barátainak, hogy én mondtam, miszerint az nem Andrássy, az az én és az én házam politikája.“ Semmi! Andrássy se vindikálja, hogy volt neki valamikor politikája. Elég, hogy ott volt, ahol a politikát csinálták s kegyelmesen megengedték neki az udvar fejével gondolkozni. Az egyszeri fegyverhordónak is eljárt a szája, hogy ő nyerte meg a csatát, mert a nélkül a kard nélkül a melyet átadott, s a nélkül a ló nélkül, melyet vezetett, a vezér se nem harczolhatott, se nem vezényelhetett volna. Andrássy tollhordozóinak igazuk van. Sokszor egy ló is nagy tényező a csatában. Hát még olyan csatában, a melynél a Bückwärts concentrirung elvei szerint a látszólagos előnyomulás igazi meghátrálás. Az irigység kaján foga se rághatja le többé ő excellencziájáról a siker ordóit, amelyek mellén függnek és nyakán lógnak. Az ellenségnek is el kell ismerni, hogy gr. Andrássy megőrzi távozásával a szerénységet és saját tetteinek kikürtölése helyett azon boldogító ténnyel árasztja el a világot, amelyet úton-útfélen hirdetnek a magyar miniszterek, hogy „soha nagyobb kegyben nem állt az udvarnál, mint jelenleg.“ E kegy, mint működési ügyminiszteri siker kiséri őt le, vezércsillag és kálhogy elfoglalja a meghalt „haza bölcse“ helyét, mint a gondviselés őrszeme az udvari áldás sugaraitól övezve. Igen! mi látni fogjuk őt, s hallani isteni szavait. Igen ! ő leereszkedik hozzánk, magával hozva Bismarck szellemének leheletét. Igen! ő itt lesz, s mi koszorút fonunk adóintő czédulákból, diadalkaput emelünk végrehajtói dobokból, s az üdv hangján rivaljuk , s add vissza „Bosznia herczege süssd meg a kegyet, az elesett fiukat, add vissza elszórt millióinkat!“ Budapest, szept. 10. Az ingerültség és elkeseredés Olaszországban nem csak Haymerle ezredes, hanem az olasz kormány ellen is nőttön nő, kivált azóta, mióta Garibaldi eltávozott Civita Vecchiából Capreraba, mivel tudják, hogy ő csak a kormány megkeresése következtében tette ezt. A genuai Movimento“ viszhangozza ezen átalános elégedetlenséget s ezeket írja : „Nem tudjuk, micsoda haszna van a kormánynak Garibaldi eltávolításában. Azon nagy férfiú most úgy sem mozog, egyedül egészsége visszaállítására gondol, még levelezéseit is felfüggesztette. Ő hihetőleg nem jó szemmel nézte volna Haymerle leleplezéseit. De hát mindegy; Garibaldi most nem emelheti fel a kesztyűt, mint azt hajdan szokta volt tenni. Senki sem válaszolt volna Haymerlének oly jól, mint Garibaldi, és ezen választ karddal adta volna. De készek és elég erősek vagyunk e háborúra ? Ez a probléma. Legjobb amint tehetünk, ha várakozunk. Hadüzenetre nem sokára alkalmasabb időpont is fog bekövetkezni Olaszország számára. Nem is kell arra már oly soká várni. AZ „EGYETÉRTÉS“ TÁRCZÁJA. Az afghánok történetéből: a kabuli vérengzés ismét előtérbe hozta Közép-Ázsia e vad, harczias népét, melyet az angol diadalmas fegyverek, úgy látszik, ép oly kevéssé voltak képesek végkép meghódítani, mint a nagylelkű béke, melyben az angolok, kiszorítván az orosz veszedelmes befolyást, meghagyták az ország teljes függetlenségét, biztosították a trónt egy vitéz és nemeslelkü s elődeihez képest hasonlíthatatlanul nagyobb fejedelemnek, s beérték azzal, hogy képviseletet tarthassanak az ország fővárosában. Ezzel ismét minden érdekessé vált, ami e sajátságos népre vonatkozik. Daczára, hogy e század harmadik évtizedétől kezdve bizonyos időközökben minduntalan fölmerül az afghánok neve, történetük mégis sokkal ismeretlenebb a nagyközönség előtt, semhogy arra vonatkozólag némely följegyzéseket közölni ne volna érdekes. Niamatullah volt a neve a Pahangir indiai császár udvarában élt historiographnak, ki 1609— 11 között egy, különben hiányos történetét irta meg az afghánoknak. Ő volt az első, aki azt állítá, hogy az afghánok a Báni Izrael (Izrael gyermekeinek) utódjai. Családfájuk szerinte fölmegy Tahit (Saul) királyig, kinek két fia maradt: Barkhiah és Ármiah. Ez utóbbinak fia Afghanah volt az afghanok tulajdonképi ősatyja. Történetük ez időben oly zavart és homályos, hogy alig lehet benne kiigazodni. Sulaiman (Salamon) átadta seregei fölött a főparancsnokságot, felruházván őt egyúttal a szellemek és „dev“-ek fölötti hatalommal is. Egy alkalommal Sulaiman légi utat tevén valamely hatalmas légi szellem szárnyán, letelepedett a róla nevezett hegység legmagasabb csúcsára, — mely mai napig is „Sulaiman trónusának“ neveztetik — s a gyönyörű vidékü, bájoló éghajlatú földet Afghanahnak hagyta hübérbe. A mondába burkolt történet további folyamában az afghanok úgy tűnnek föl, mint az igaz hit harczosai s összetévesztetnek az arabokkal, a mi már Niamatullanhak is feltűnt. E monda egyszer elterjedvén s magokat tessé válván, több későbbi afghanok közt is ismertafghán történetiró és költő is elfogadta, s ezóta néha variánsokban ugyan, de minduntalan fölmerül. Némelyek Izrael elveszett tiz törzsétől származtatják az afghanokat. E monda csakis monda, semmi más. Az angolok szeretik hinni s azt állítják, hogy az afghán nyelvben sok szó van, melyen a héber származás fölismerhető. Mások ezt határozottan tagadják, sőt azt mondják, hogy az afghán nyelven egyetlen héber gyökü szó sem fordul elő s épen e nyelv nyújtja a legnyomósabb bizonyítékot, hogy az afghánok árja népfaj. Határosak lévén keletről a hindukkal, nyugatra a perzsákkal, nyelvük is bizonyos átmeneti nyelv az indo-sanscritból az irániba. Az angolok által az afghánok indu származása mellett felhozatni szokott, az az érv sem áll, hogy azok arcza fejalkata feltűnő hasonlóságot mutat a zsidóhoz. Semmivel se mutat feltűnőbbet, mint akár a perzsa, akár a török, akár pedig bármely más keleti nép. Az afghánokkal is megtörtént az, ami sok más néppel: szomszédjaik oly nevet adtak nekik, mely előttök magok előtt ismeretlen. Ha az afghántól azt kérdik : „czáh zok je ?“ (ki vagy ?) ezt feleli: „czáh Pastun (keleten Pachtun) jam“ (Pastun vagyok.) Nyelvök is pastunyelvnek neveztetik. Országát a köznép ama törzsek szerint nevezi, melyek lakják, általános nevét csak ritkán használják s ekkor Choraszán-nak vagy Pastunehwának mondják. E névnek nagy fontossága van, ha meggondoljuk, hogy régi történetükből e néven kívül már hagyománya e keveretlen, önálló népnek nem maradt. A történet atyja, Herodot fölemlíti ugyanis, hogy Xerxes hadseregében Paktyusok is voltak (Paktyes), kik bőrködmönöket viseltek, nyíllal és íjjal harczoltak és tőrt viseltek. Fegyverzetük és ruhájuk nagyon elütött a persákétól, s ezért mondja Herodot a sagastiusokról, egy persa nomád népről, hogy félig persa, félig pakty fegyverzetet viseltek. Herodot a paktyusok országáról is ad néhány fontos adatot. Szerinte a legéjszakibb, aranyért járó indusok Paktyikával határosak. Fönnebb említők, hogy a Pastun nevet a keleti afghanok Pachtunnak ejtik, — Herodot tehát alig írhatta volna ezt le görög kiejtés szerint helyesebben, mint Paktyes-nek. S a mint fegyverzetüket és öltözetüket leírja, az is mind a mai napig az afghánokra illik, csupán a csak nyilat szorította ki a puska mai napság. Ez adatokból, melyekhez még másokat is csatol, dr. Trumpp, aki sok ideig élt Afghanisztánban, s érdekes ismertetéseket irt róla, lakóiról s ezek nyelvéről és szokásairól, azt következteti, hogy a mai afghánok utódjai Herodot parityusainak. A történelemben az afghanisztánok későn kezdenek szerepelni. Hogyan és mikor vették föl az izlamot, nem tudni, mivel ez is mondákban vész el. Először Mahmud, Ghazni fejedelme idejében (997—1030) lépnek föl. Mahmud ugyanis sereggel támadja meg a Herattól keletre fekvő hegyvidéki afghánok országát, mely „Ghor“-nak (hegyes vidék) neveztetik, s elfogja fejedelmüket Muhammad Surit. Ettől kezdve úgy látszik, az afghanok a ghasini turkomán szultánok fennhatósága alatt élnek, a mert XII.században(1186-ban)fegyvert ragadnak főnökük Sahabuddin Muhammad Ghori alatt s szétrobbantják Ghazni birodalmát, egész a földig pusztítván el a hasonnevű fővárost, mely akkor Ázsia egyik legnagyobb és legszebb városa volt. E nagy változás után s annak következtében indultak meg az afghan törzsek nagyobb vándorlásai. A juszufzai törzs pl. a XIII. században a Sulaiman-hegyláncz déli lejtőjéről Kabulba vonulnak, innen elüzetve Pesavarba mennek, s innen Szvatba, melyet 1413—24 közt hajtanak uralmuk alá. A Ghor-házbeli afghan szultánok a ghaznii birodalom megdülése után India felé fordítják fegyvereiket, meghódítván itt a tulajdonképi Hindusztánt. Uralmuk alatt az afghánok egész seregei vonulnak India felé, hol részint Rohilland, részint Multan körül telepednek meg, hol utódaik még ma is nagy részét teszik ki a lakosságnak. Indiában a különböző dynasztiabeli afghán fejedelmek három századon át uralkodtak, míg Bábar, — a híres Tamerlán hatodik utódja — 1526- ban a Lódi-dynasztia uralmának véget vetett. — Dzsengisz-khán és utódai, valamint Tamerlan idejéban mit sem hallani az afghánokról. Midőn Bábar-khán 1504-ben elfoglalta Kabult, az afghánok délen csupán hegyeikben tartották magukat, de a Pesavar-völgy, valamint az attól éjszakra fekvő részek még birtokukban voltak. India elfoglalása után Bábar Kabulból Diliibe (Delhi) tette át székhelyét . Kabul és a körötte fekvő tartományok ezentúl a dilhi udvartól küldött helytartók által kormányoztattak. Az afghánok megőrzék függetlenségüket hozzáférhetetlen hegyeik között s csak a völgyben lakók hódoltak meg a kabuli kormánynak..^. Mogul császárok későbbi kísérletei, az afghánokat meghódítani, mind meghiúsultak s midőn Akbar császár 1586-ban a jaszufezai törzs hegyei közé benyomult, ezek tökéletesen tönkre verték seregét. Bábar halála után a persák ragadták magukhoz nyugati Afghanisztánt Kandaharral és Heratot, mely terület ettől kezdve perzsa tartomány lett Choroszan név alatt. De az afghán törzsek a persa uralom alatt is meglehetősen függetlenek maradtak, mert a nyugtalan ghizlai törzs, midőn a persák megkisérlettek leigázni, a XVIII. század elején Persiába tört, egészen elfoglalta s az oszmán porta hadait is több ízben megverte. Csak a harmadik ghizlai királyt sikerült végre hosszú, elkeseredett küzdelem után legyőzni és elűzni Kadirshaknak 1729-ben, ki aztán (1738- ban) egész Afghanisztánt meghódította, aztán India ellen fordulván Difiit borzasztó vérengzés után kifosztatta, s a Mogultól az Industól nyugatra fekvő minden területet elvevén, Persia határait ismét, mint hajdan, egész az Indusig terjesztette ki. Nadir shach 1747 junius havában meggyilkoltatván, roppant birodalma összeomlott. Ahmad shach, Nadir shachnak egy alvezére, ki az afghánok fölött parancsnokolt s főnöke volt a Szadoczai családnak, mely a duranai törzs legelső családja volt, magához ragadta a Nadirshad által Indiában összerabolt kincseket s függetlennek nyilatkoztatta magát. Seregére és kincsére támaszkodó tekintélyét örömest elismerték az afghán főnökök s 1747. október havában megkoronázták benne az afghánok első királyát Kandaharban. Ahmad shahh uralkodásával kezdődik tehát az afghánok politikai élete mint egységes nemzeté, mivel ő előtte soha sem álltak egy főnök alatt. Ahmad okos uralkodó volt, jól ismerte népét s tudta, hogy az békeidőben nem lesz békés alattvalója, gondoskodott tehát, hogy a nyugtalan alattvalókat külfelé foglalkoztassa s katonai fegyelemhez szoktassa, mialatt benn az országban érintetlenül hagyta meg az ősi hagyományokat, intézményeket és szervezetet minden egyes törzsnél. Aztán minden nagyobb nehézség nélkül elfoglalta a Hindukus mögötti tartományokat, majd India ellen fordult s uralma alá hajtáa Pendzsabot és Kasmírt, azokat állandóan országához csatolván s bölcsen lemondván Hindusztán többi tartományairól. A következő három tisztán csaknem szakadatlan király alatt Afgha- és lázongásoknak volt színhelye, nyugtalanságoknak úgy hogy a királyi hatalom, mely az egyetlen kapocs vala a Lapunk mai vám&bor fél tv melléklet van csatolva. Az okkupáczió. Mint már tegnapi számunkban jelentettük és mint azt a táviratok is megerősítik, az északi hadoszlop Obadich parancsnoksága alatt, mely a kedvezőtlen időjárás miatt, noha ez csak átmenő volt, későn kapta az indulási parancsot, csak szeptember 8-án délutáni 3 órakor lépte át a határt Pribojhoz közvetlen közelében, onnét a továbbvonulás Bánjáig ment, hol a csapatok táborba szállottak. Az indulás és bevonulás második napján a déli hadoszlop csapatai, mint látszik, jobb utakat értek, mivel már sokkal nagyobb távolságra haladtak, mint az első napon. Ezen távolság ugyanis nem kevesebb mint Han Kot vonalig értek. 14 kilométernyi és ekkora A menet azért volt gyorsabb, mivel itt most nem kellett felfelé menni, hanem mindig lefelé a jugoviczai és czebotinai völgy felé. A két vonal, hol most a csapatok állanak, már csak 5 kilométernyi távolságra van Plevljetől, a csapatok azon czéljától, melyet legelőbb kell elfoglalniok. A plevljei hatóságok már el is mentek az osztrák-magyar táborba és ott biztosították a csapat parancsnokokat a szíves fogadtatásról, ha Plevljébe érkeznek. Az északi hadoszlop benyomulásáról csak azt tudjuk, hogy 8-dikán délutáni 3 órakor érkezett Bánjába. Ezen hadoszlopot is barátságosan fogadták mindenütt és ugyanezen hadoszloppal ment Huszni pasa is. Ezen hadoszlopról egyébb tudósítás nem érkezett a másodnapi előhaladásról. A későbbi hírek azonban azt mondják, hogy Obadidi dandára Prjelopole felé ment, a déli hadoszlop Plevjéből hasonlóképen Prjelopolebe indul. Ez utóbbi hely épen a Priboj és Plevlje közti út középpontján van, — így tehát még eddig minden békésen ment. A csapatok még eddig a lakosságból igen keveset láttak. Plevljeből egy zaptieh érkezett tegnap a táborba, a török csapatok pararancsnoka megbízásából, hogy tudja meg az időpontot, melyben az osztrák-magyar csapatok készülnek bevonulni Plevljébe, hogy a török csapatok megtehessék tisztelgésüket. Azon hit van az osztrák-magyar hadseregben elterjedve, hogy ezentúlra már nem igen tarthatni ellenállásról, noha a török hatóságok maguktartása, mint állítják, sok kívánni valót hagy hátra. Lehet, hogy Konstantinápolyból érkeztek parancsok, melyek ezen változást előidézték. Ma reggel azon hír volt elterjedve, hogy a mohamedán lakosság Taslidából elmenekül, de ezen hír még megerősítésre vár. Az utak itt-ott majd jobbak, majd roszabbak. A csapatok azt remélik, hogy ma este megérkeznek Taslidába. A pihenés, melyet a hadparancsnokok a csapatoknak a bevonulás második napján engedtek, nem azért van, mintha a katonák nagyon ki volnának merülve, mint inkább azért, mert a két hadoszlop bevonulása Plevijebe legnagyobb óvatosságot igényel és a hadparancsnokok teljesen megakarnak győződni a plevljei lakosság hangulatáról, úgy látszik tehát mégis, hogy dacára azon állítólagos szives fogadtatásnak a kaimakám, a novavárosi mudir és a lakosság részéről, a hadparancsnokok még most sem bíznak a helyzetben. Mindeddig tehát bizonytalanság és remény mind az, mivel magukat biztatják. Még a legutolsó táviratok sem hoznak újabb híreket az északi hadoszlopról. A bécsi uj „Pressének“ magántudósítója a bevonulást a novibazári szandiákságban nem oly rózsás színben látja, mint némely más lapok. Először is azt mondja, hogy míg a csapatok jelenlegi táborukba Han Kotlinába érkeztek, nagyon sokat szenvedtek a hőségtől és az utak oly borzasztók némely helyütt, kivált Kovácson túl, hogy a lovasok leszállottak lovaikról és azokat vezették. 9-én szerte húzó törzsek között, mindinkább gyengült. Indiában egyik tartomány a másik után veszett el, a sikhek hatalma alá kerülvén. Az ötödik afghan királyival Shah Shujával 1839-ben a Szadvezai-dynastia Dost Mohamed által elüzetett a trónról s az afghan monarchia felbomlott, daczára, hogy az angolok mindent elkövettek, hogy Shah Shuját trónjára fegyvererővel visszahelyezzék. Az összeomlott birodalom romjain egy uj alakult, határaira nézve sokkal kisebb, melynek uralkodója politikai előrelátásból a királyi czimről lemondott s szerényen csak amirnak, vagy emirnek (fejedelem) nevezve magát. Doszt Mohamed, az uj dynasztia alapítója, a Barkzi-család ama nagyszámú herczegei közé tartozott, kik az India éjszakán uralkodó sikhekkel folytatott küzdelmekben megaczélozodva, nagyobb erély és nagyobb ravaszság által tűntek föl. Az angolok benyomulásakor, midőn Ghaszni mellett a csatát elvesztő, 600 lovassal az Oxuson túlra menekült, Kabul is — még előbb Kandahar — az angolok kezeibe került s a háború befejezettnek látszott. Ekkor merültek föl az afghán hadak a Kheiber-szorosban, Doszt Mohamed legidősb fia Mohammed Akhbár alatt, ki ugyan több ízben megveretett, de azért minden sziklát külön védelmezett az angolok ellen. 26,000 ember esett el itt, nem annyira az afghánok vitézsége, mint az idő viszontagságai miatt, s az itteni seregből csak egyetlen egy ember, Brydon tudott eljutni hírmondóul Dzsellalabadba. Az sőbb boszul álltak vereségükért, angolok ugyan kéde a veszteség, erkölcsi tekintetben is pótolhatatlan volt s Doszt Mohamed emir maradt, kivel az angolok megalkudni voltak kénytelenek. Doszt Mohamed khán 1863-ban hunyt el, amikor is trónját kedvencze és harmadik fia, Sir Ali foglalta el, ki ellen a mellőzött idősebb testvérek és híveik elkeseredett harczot folytattak. Uralkodásának első évei ezek ellen folytatott küzdelemben folytak el. Később fiával, Jakub khánnal keveredett viszályba, ki atyjának az év elején történt halála után Afghanisztán emírje lett, és oly sok trónkövetelővel szemben, mint egykor atyja. Ez már azonban a legújabb idő történetéhez tartozik s mind Sir Ali uralkodásának utolsó évei az angol-afghán viszállyal mind fogva tartott fiának trónra jutása sokkal actuálisabb érdeküek, semhogy itt azokra ez alkalommal kiterjeszkedhetnénk.