Egyetértés, 1879. szeptember (13. évfolyam, 241-269. szám)

1879-09-16 / 255. szám

XIII. árfolyam Budapest Frankfurtban a/M.: Daubs G. L. is tártánál.EGYETÉRTÉS POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. Hirdetések és nyiltterek falvit«ta»k­irunb&ly »«érint ■ kiadó hivatalban s §ndapist IV. himzS-utcza is kalap-atcza sarkán 1. sz. Hirdetések felvétetnek a külföldiül: Heiben: Oppelik A.-nál, Stubenbaster Nr. 2. Mone Rudolfnál, Seilerutatte Nr. 2. Haasenstein és Voglernal'tVaMschgaege 10. Daube G. L. és társánál, Wollzeile Nr. 12. Hrlaban: Havas, Lafitte <Ss Comp.-nál, Place de la Bourse. 255 szám. A háborús hírek. Záporként ömlik a sok háború hir. Szövevényesebbnél szövevényesebb tervek merülnek fel, a­melyek jobbra, balra cso­portosítják a hatalmakat. Kijelölik mind­egyiknek helyét a tavaszi ágyukon ezer­­­ben. Most már biztosnak tekintik a kilá­­tást, hogy háború lesz a nagy­világon. Olaszországnak baja van Ausztriával. Forr az epéje, dühöng a szája, fegyvert markol a keze. A veronai vár erősítésére is felhatalmazást kérnek majd a parla­menttől. Csupa merő idegesség, kormány, ország, sajtó, hadsereg. Egy röpirat a „Italicae res“ elég fel­kavarni a rejtett haragot és előtérbe tolni az irredenta minden vágyát. Fenik a fo­gukat, köszörülik kardjaikat; emberek, ka­tonák és lapok az elodázható, de el nem kerülhető olasz-osztrák háborúról be­szélnek. Németországnak is nagy az ő baja. Felháborodik és sértődik. Nincs ínyére sa­ját belállapota, nem jó szemmel nézi Fran­­cziaország emelkedését, haladását, erősödé­sét. Bolondnak látszik, mégis úgy van, hogy a revanche nem Francziaország ré­széről hangzik, a­mely nagyon óhajtja gyarapodása végett a békét, hanem Német­ország az elfecsérelt milliárdok sarcza miatt, háborúra hajlandó az ellen, a kihez e milliárdok visszavándoroltak. Az ön re­vanche irigy politikája ez, a harcztól re­mélve megizmosodást, a győzelemtől a tár­sadalmi és közgazdasági szakadások befol­tozását. Jelenség, a­mely axiómává teszi az igazságot, hogy a karddal szerzett biro­dalmak csak kard által tarthatók fen, s karddal esnek el. Oroszország is elégedetlen. Van ezer baja, bent, Európában, Ázsiában, keleten, délen, nyugaton. Bent mard­angolja a ni­­hilismus.­­Saját karmaival tépi a húst ön­magán. Ázsiában gondot ád az angol ha­talom fészkelődése. Trompfra trompfot kell vágnia. Intrigál, bujtogat, veszteget, lázit, gyújtogat. Nyílt harcz helyett az emésztő zárt harczba fekteti erejét. Európában a keleti kérdés be nem végzése, a nyert diadalok fel­­használása, megtartása, további előnyök kiví­vása háborgatják, zaklatják. A bevégzetlen mű­ félmunkájának aggodalmat, féltékenységet, áldozatot követelő viszonyai nyugtalanná te­szik. A gyümölcs a kötényében, de az őrzés ébersége nem engedi meg, hogy egész lelkével élvezéséhez fogjon. Török­országot gyöngíteni, az angol diplomácziá­­val sakkot játszani, az osztrákot verembe csalni, gyöngíteni, elforgácsolni oly tömér­dek feladatot hárít rá, hogy nem csoda, ha Szent-Pétervárott nincsenek megelégedve a helyzettel, s a háborúban való lét mai állapotát, csak rés nyíljék, szívesen cse­rélik föl a több kilátást és több nyugal­mat ígérő befejező háborúval. Anglia is kedvetlen. Se európában, se Ázsiában nem dicsekedhetik sikerekkel.Pénze úszik, költségei nagyok, az eredmény mind­össze Cyprus sziget. Nem bír tartós befolyást, nem bír döntő eredményt ki­vívni : a fél és balsikerek révei között him­bálódzik flottája. A kabuli esemény egész mélységében tünteti fel a britt^oroszlán helyzetét. Nagyon kényes, nagyon izgalmas helyzet ez. Olyanféle, mint mikor az óriás kígyóval kell viaskodni a tigrisnek, a­mely körülcsavarni készül testét. Hát Ausztria ? Boldog együgyűséggel készíti magának elő a kelepczét. Más­kü­lönben itt is annyi az elégedetlenségi gyú­­anyag, mint másutt. Közjogi belviszonyai zavarosak, hitelügye a megfeneklés pontján, terméshiány, uzsora, szegénység, adósság­­­csinálás, közvéleményellenes politika egész áradatot csapnak feje fölé. Az udvar kicsi­nyes kalandhajhászattal dugdossa a forrást. Olcsó sikerek kétes világánál keresi a gőz­gép biztositó szelentyűt. Fegyveres béke drága katonai kirándulásokkal tetézve. Meg­szállás, foglalás egyik őrszemmel Olaszor­szág, másik őrszemmel Oroszország felé. Állandó háborúra készülés, elintéző háború nélkül. Itt is kívánni fogják az eldöntést, a­mely jobb a bizonytalanságnál. Nem természetes-e, hogy az elégedet­lenség, kényelmetlenség és bajok ily özöne mellett a háború minden oldalról, mint közelálló szükség kerül szóba, és mind az udvaroknál, mind a vezető államférfiaknál, mind a hírlapokban komoly eshetőség ké­pében beszéltetik meg ? Ne­m természetes-e, hogy az udvaroknál is a napi érdek szín­vonalára emelkedett szövetségesek után ku­tatni, szövetségi csoportosulásokat össze­hozni ? Semmi kétség, hogy ez irányban már meglehetős tisztán állanak az egyes hatal­mak , s Bismarck maga már rendbe is hozta czirkulusait, mielőtt másoknak eszökbe jutna azokat megzavarni. — A készülő drámában okvetetlenül ki van jelölve mo­­narchiánk szerepe is, tőlünk függ, hogy e politika az érdekeinkhez méltó alakulást öltsön. Vigyáznunk kell, hogy a játék, mely B­é­c­s­b­e­n mindig ér­dekeinkkel ellentétes irányba tereli a politikát, úgy ne ak­názza ki el ámítás­unkat, hogy az események készületlenül ta­láljanak, s mi el­siklani enged­jük egy függetlenségünkre ked­vező al­k­alm­a­t. Budapest, szept. 15. Szimferopólból azon megdöbbentő hir érke­zett, hogy II. Sándor czár hirtelen meghalt. A A császári palota előtt járó-kelők oly gyanús sür­gés-forgást vettek ott észre, hogy a hir a czár haláláról az egész városban elterjedt. Vannak ugyan sokan, kik azt mondják, hogy csak súlyosan meg­betegedett. Az egyébiránt bizonyos, hogy a czáre­­vicsért és Giersért táviratoztak és mindketten azon­nal elutaztak Livádiába. Ezen hír Bécsben és Ber­linben is roppant szenzácziót keltett, de még ed­dig semmi hír nem érkezett a czár haláláról sem bécsi külügyi hivatalhoz, sem pedig a muszka nagy­követséghez. A czár halála előreláthatólag rendkí­vüli változást fog előidézni Muszkaország politiká­jában és a Muszka­ és Németország közti háború kitörését valószínűbbé teszi. A czarevics ugyanis nem viseltetik Vilmos császár iránt oly pietással, mint apja s igen hihető, hogy mindazon muszka j államférfiak, kik II. Sándort hasztalan unszolják Németország elleni háborúra, most a czárevicsben nagyon is tanácsukra hallgató fejedelmet fognak találni. Ekkor alkalmasint más államok is határo­zottabban fognak fellépni, mint eddig, jelesül Fran­­czia- és Olaszország s felhasználandják az időt és alkalmat, mely lehetetlenné teszi Angliának a be­­leavatkozást Európa ügyeibe s ekkor több, mint valószínű az is, hogy monarchiánknak is kijut az általános zavarban jó nagy rész. Kedd, 1879. szeptember 16. BaerkentS­­s kiadó-hivatal t <§adapest IV. hímző-utcza és kalap-utcza sarkán 1. szám. Csak bérmentes levelek fogadtatnak eL Kéziratok vissza nem küldetnek. Előfizetési díj: Vidékre postán vagy helyben háxban hordva. Egy évre . Félévre. Negyedévre . Egy hón Egy szám 6 krajozír. 20.— 10.­k­LM Egy uj programúi. Az ifjú csehek tehát akczióba lépnek. Prága városában összegyűltek mintegy öt­százan s négy erős pontozatokban megál­lapították programijukat, mely egyúttal legalább erkölcsileg kötelező utasítá­sul szolgáland képviselőiknek, kiknek a par­lamenti munkában való részvétele egyene­sen m­eghagyatik. Nincs tehát benne kétség, az osztrák reichsrath, a kontinens e legtarkább tör­vényhozása, egy új színnel szaporodni fog. Igaz, hogy az ifjú cseh párt reichsrathbeli képviselői, kik a prágai pártértekezletekben részt vettek, s határozatait magukévá tették, mindössze csak öten vannak. Hanem azért erős a bors, ha kicsi is. A passiv ellenállásnak, melyre eddig Csehország cseh pártjai elszánták magukat, vége van. Nem csak fölhagynak vele az ifjú csehek, de egyenesen el is kárhoztat­ják s a reiehszát­ból kilépésüket egyene­sen a feudálisok nyakába sózzák. Ezzel egyidejűleg dokumentálni kívánják a német liberálisoknak, hogy ők valódi liberálisok, s midőn megtagadják Clam-Martinitzet s egy oldalvágással elbánnak a csehországi németekkel is, kik a kinyújtott béke­jobbot számba se vették, a radikális elemeknek is tesznek konczessziót, s a munkás-vezérek kivonatára bele veszik a választási rednek olyatén revisióját, melynek alapja az álta­lános szavazati jog. A program út első pontozata nem lep­het meg senkit. A valóságos nyelvi egyen­lőség, a tartományi autonómia kiszélesítése s a cseh tartományok önkormányzata régi jelszavak, melyek viszhangra találnak min­den cseh párt kebelében. De a cseh tarto­mányok összetartozandósága ellen aligha­nem emelkednek szavak — Morvaország­ban, hol igen kevés számmal vannak olya­nok, a­kik azt óhajtják s maga Prazsák, az új miniszter is ellensége. A második pont föladata bebizonyítani az ifjú csehek valóban liberális voltát. Egyenes hadüzenet foglaltatik abban a reak­­cziónak és a klerikális irányzatoknak. Az osztrák liberálisoknak e tekintetben nem le­het panaszuk, ha csak az nem, hogy az ifjú csehek egyszerre tán sokat is markol­nak a jóból, é s ki tudja, nem ezzel szol­gálnak-e épen a reakcziónak. Mert így is lehet. A harmadik pont elég homályosan van­­ tartva. Sok minden elfér általánossága alá.­­ Az ifjú cseh képviselők, ha bele­szólnak a­­ boszniai okkupáczióba „ne tegyenek sem­mit, a szláv szolidaritást sértené, s a dél­­szlávság szabad fejlődését akadályozná.“ Szerencsére megadja a kommentárt ez ál­talános utasításhoz a dr. Gfregr beszédje. Az ifjú csehek kárhoztatják a boszniai ok­­kupácziót, mint a­mely éket vert a dél­szláv tartományok egyesülésébe. Ausztria foglalt, de senki nem mondja szabadítónak, holott Oroszország szabadított s nem fog­lalt. Roppant áldozatai ingyenesek. Erre kimondják az ifjú csehek, hol kell keresni a krisztallizaczionális pontot, mely körül a szláv szolidaritás és a dél­szláv szabad fejlődés megvalósulhat. Nem Ausztriában van az, de Oroszországban. Bennünket magyarokat ez a pontja érdekelhet leginkább az egész ifjú cseh programaiban. Nekünk is ki jut -e benne. Dr. Gregr, arra a törvényre czélozva, hogy a magyar nyelv is oly kötelező tantárgy legyen minden iskolában, mint egy kis számtan, egy kis földrajz, vagy természet­­história, azt mondja, hogy ez „kitépi a ma­gyarországi szlávok nyelvét, s a nyelvtépő magyarok voltak azok, kik a bosnyák po­litikát behozták és végrehajtották! Mintha nem tudná az egész világ, hogy egy nemzet se tiltakozott e politika ellen oly erősen és hatalmasan, egy se hozta nyilvánosságra oly határozottan e tekintet­ben meggyőződését, mint a magyar. Hol voltak az ifjú csehek akkor, midőn Ma­gyarország mint egy ember elkárhoztatta a foglalás politikáját! — persze egészen más indokból, mint most az ifjú csehek. Igazán bátor férfiak s nem is képzel­hető másként a magyarok elleni hadoná­­zása dr. Griegrnek, mint úgy, hogy szá­mított hallgatói informálatlan voltára. Hanem a bátorság azonnal a lábuk szárába száll, mikor a programainak egy oly pontjára jutnak, a­mely által aztán igazán segíteni lehetne a monarchia anyagi szomorú helyzetén, a pogramm eredeti szövegezésében ott volt: a hadsereg reduk­­cziója s a hadügyi kiadások apasztása. Ezt a bölcs és circumspectus ifjú csehek nagy óvatosan kihagyták s megelégedtek azzal, hogy szónokuk Forst hangsúlyozza a szol­gálati időnek három évről kettőre szállítá­sát. De a programmba ez se vétetett bele, ott beérték azzal, hogy a takarékosságról, az adó apasztásáról és igazságos felosztá­sáról, a mezőgazdaság, ipar és kereskedés emeléséről ismételjék párt által minduntalan az ezerszer, minden csépelt hangzatos szavakat. Most csak ennyit kívántunk általáno­san megjegyezni az alább közlött prog­ramaira és pártgyülésre. Lesz alkalmunk tüzetesebben is foglalkozni egyik-másik pontjával. Az okkupáczió. Megszállás a novi-bazári passalikban a legna­gyobb rendben foly tovább. Ez a rend és csend szinte túlságosnak látszik. Maguk a katonai körök soknak tartják a jóból s némi hátborzongással gon­dolnak rá, hogy a némaságban aligha a barátságos odaadás rejlik. Annyi bizonyos, hogy gyanúsan meglepő az albánok magatartása. E gyanú annál több valószí­nűséget ölt, mert Bécsben nem volt titok, hogy Boszniából is mennyi mohamedán lábolt el a meg­szállás hírére. A megszállt helyeken is „sokan vannak jelen, a kiket nem lát“ a békés meghó­­dolók között Würtemberg herczeg. Hozzá a lako­sok szokásaik ellenére fegyvertelenül járnak. Félve a fegyverek elszedésétől, jobb időre és jobb alka­lomra dugták el azokat. A föld nyelte-e el a készülődő ellenállást a bosnyák elraboltakkal és a Novi­ Bazárból eltűntek­kel ? A jellemek és erélyek változott-e meg valami csodatevő nyomásra e harczias szellemű népnek? Bár ezek a kérdések nem kedvesek s nem s igen kellemes rájuk a nyílt felelet. Összevetve a történteket az olasz katonai ké­szülődésekkel s az Italia irredenta hirtelen hallga­tásával, a dolognak ördöngössége a küzdelem el­napolásában lelheti egyedül magyarázatát. Az al­bánok jól fegyelmezett nép hitében állottak s a tények bebizonyították, mily pontosan teljesitik főnökeik parancsát. Várakozóban vannak, míg va­lamely komoly helyről a harczi jelszót meg nem kapják. Csakis tudva azt, hogy jobb alkalom ke­rül bosszusok számára, érthető e vészesnek ígérkező megnyugvás. Ismételjük, a­mit a Kabul és Novi-Bazár összehasonlítása alkalmából mondottunk, Ausztria­­afghán békét élvez háttérben a kabuli vérengzés­sel, csakhogy az afghánokat itt albánoknak, Ka­bult Novi-Bazárnak hívják. * Mint a tegnapi táviratok jelentették, tegnap déli fél 12-re az osztrák-magyar csapatok a har­madik az okkupáczióhoz tartozó helyet, Priepoljót is megszállottak. A csapatok bevonulásánál semmi ellenszegülés nem mutatkozott s azokat elég barát­ságosan fogadták, így tehát a Lim-terület elfogla­lását bevégzettnek tekinthetni. A csapatok, a­me­lyek tegnapelőtt reggel Plevljét elhagyták és Ka­raula Jabukában meghaltak, Priepolje előtt egy több­ségből és a kaimakámból álló­ küldöttségtől fogadtattak. De később a török csapatok parancs­noka, noha különben magatartása igen megelőző volt, még­is tiltakozott szóval az osztrák-ma­gyar csapatoknak a városon át teendő bevonulása ellen, sőt több török tiszt igyekezett ezt meg is gátolni. Azonban Killies vezérőrnagy ezen tün­tetést figyelembe nem vette és még átvonult városkán. Egy oldalcsapat vadász Grivicic százados a parancsnoksága alatt az elég rohamos Lim-folyót átgázolta Kolowratnál és a Priepoljen túli keleti magaslatokat megszállotta. A főhadoszlop Killies személyes vezénylete alatt hídon ment át a Lim­­folyón. A lakosság barátságosnak mutatkozik, a tö­rök boltok nyitva voltak, a keresztényeké zárva a vasárnap miatt. A város körüli magaslatokat ré­szint osztrák-magyar, részint török csapatok száll­ták meg. Az összes török őrizet mintegy 16 AZ „EGYETÉRTÉS“ TÁRCZÁJA. Haymerle báró: Mikor Andrássy lemondásának híre eleinte majd minden ember csóválta rá fejét, ment, kü­lönösen Magyarországon, a­hol Tisza Kálmán már megszoktatta az embereket, hogy a lemondási hí­reknek ne higyjenek. Mikor aztán a hírt mind ha­tározottabb alakban kezdett feltűnni, az lett a ta­lálgatások tárgya, miért mondott le s lemondása jelenti-e és mennyiben a külügyi vezetésben az irány­változást? E kérdés magában foglalta azt a további kérdést, mely a fentebbi kérdésre is vála­szul szolgálandott, hogy ki lesz az utódja? Kétség se látszott hozzá­férni, hogy mág­násnak kell lennie. E magas állást Ausztriában soha sem viselte még más, mint főrangú ember, kinél a magas születés, rang és társadalmi tekin­tély még szükségesebb kelléknek látszott, mint a diplomácziai jártasság. És magyarnak kell — a magyarok megnyugtatása és a végett, lennie, hogy minél kevésbé különbözzék Andrássytól. így gondoltak legelső sorban is gr. Károlyi Alajosra, a volt berlini, most londoni nagykövetre, a ki előbbi állásában a berlini kongresszuson az osztrák-magyar monarchiának Andrássy mellett másod képviselője volt s igy eléggé módjában állt Andrássy politikájának vezérelveivel megismerked­nie s azok értelmében követni elődje nyomdokait. A mellett a leggazdagabb főurak egyike, ki Ber­linben leginkább híres ebédjeiről volt ismeretes és magyar, tehát nem nagy megerőltetésébe kerülend Andrássy méltó utódjának szerepébe beleélni magát. A számadást azonban a gazda nélkül csinál­ták. Károlyi gróf kijelenté, hogy ő nem lesz kül­ügyminiszter, mert neki ez állásában a magyar delegácziók előtt védelmezni kellene mi neki igen nehéz dolog, mert nem politikáját, a elég jártas a magyar nyelvben s a magyar idegen külügyminiszternek elnézné delegáczió egy talán, ha tol­mács által érintkeznék a delegatus urakkal, de egy ily történeti nevű magyar főurtól rész néven ve­hetnék. Szóval túlságos jó véleményt táplált a ma­gyar delegáczió felől. Ekkor gr. Széchenyi Imrét hozták kombiná­­­czióba. Ez is főur és ez is magyar. De ez se fo­­­­gadta el az ajánlatot, mert nincs elegendő parla­menti gyakorlata.­­ Most hát már tisztába kezdettek jönni a magas körök az iránt, hogy a külü­gyminiszterséghez fel­­állított főkvalifik­ácziók valamelyikéről le kell mon­dani, ha oly embert akarnak találni, a ki And­rássy politikájának oly­an folytatója legyen, a minő a nemes gróf maga volna, ha álását to­vábbra is megtartani hajlandónak mutatkoznék. Mert ez volt a legislegfőbb kellék a leendő utódnál. A félhivatalosak gondoskodtak a tudat kellő elterjesztéséről, hogy Andrássy gróf nem úgy, mint a legtöbb miniszter, megbukva, hanem az uralkodó legmagasabb kegyelmével, sőt ennek sajnálkozása mellett távozik s lemondása legke­vésbé sem jelenti a lemondást az általa inaugurált irányról. Sőt sejteni engedték, hogy a távozó gróf ezentúl is készségesen szolgáland tanácsával gyakorolni fogja befolyását a külügyek vezetésére. s Röviden, az fog történni, a­mit Andrássy akar, de más fogja viselni érte a felelősséget. Keresni kellet tehát egy nyerget, a­melyet a delegácziók üssenek viselője helyett. Ily szerep elvállalásához jókora adag erős — természet kell s nem túlságos nagy ambiczió. Csökönyös önállóságú ember erre nem való. Azok közt kellett tehát keresni, kik Andrássy iskolájában nőttek nag­gyá, általa lettek emberekké s pártfogójuk szerint járni el még erénynek tekintsék : intencziója a hála erényének. Ha magyar főúr e szerepre nem akad, hát jó lesz más is. így akadtak rá aztán báró Haymerlére. Ebben az emberben Andrássy fedezte föl a nagy diplomatát, ő tette római nagykövetté, ő vitte ma­gával a berlini kongresszusra, — a világ addig nem sokat tudott államférfim talentumai felől. Ez jó, engedelmes utód lesz, lehet a fejével szólni s nem igen fogja elhomályosítani okosan be­az An­drássy dicsőségét. A nevet kidobták a piaczra s ime­n nem keltett resenzust. Nem volt irigye. Se neve nem volt programm, melynek elvi ellenségei lehetné­nek. Színtelen ember, épen diplomatának való. Rejtélyes, mint a sphynx, melyről nem tudhatni, benne mi lakik, úgy, hogy még a mindent kifür­késző bécsi lapok sem tudták földeríteni egész életrajzát s mi is csak egy csehországi jelen lapnak, a „Bohemiának“ egy rejtett jelenték­­hasáb­jain tudtuk véletlenül fölfedezni az alább közlött életrajzi adatokat. Mióta Haymerle neve, mint külügyminiszteri utódé felszinre került, egyetlen közlemény se je­lent meg, mely jelöltetése komolyságát kétségbe vonta volna. Sőt már az is hallatszott, hogy kine­­veztetése alá van jegyezve, s közzétételével csupán addig várnak, mig Andrássy gróf a keleti kérdés­ben még függőben levő néhány ügyet lebonyolít, egy berlini lap közleménye szerint pedig Bis­marck e napokban Bécsbe jön, egy két napig An­drássy­val konferál, a konferencziákon a Rómából immár Bécsbe érkezett Haymerle is jelen lesz. Bismarck eltávozása után négy-öt nappal Haymer­­s­zének külügyminiszterré kineveztetése is hivatalo­san közzé tetetik. így állván a dolgok, nincs többé ok véka alatt rejtegetni a külügyminiszterré már minden bizon­nyal kinevezendő államférfiut s elérkezettnek látszik az idő, mikor diplomácziai élete pályájára a nagy­közönség is kiváncsi lesz. Báró Haymerle Henrik egy csehországi német régi polgári családból származik, melyből már nem egy tekintélyes államhivatalnok került ki. Egyik közülök nagy hirü jogtanár volt a bécsi egyetemen, ki a hires jogászok és államférfiak egy egész nemzedékét nevelte föl Ausztriának. A leendő külügyminiszter tanulmányait a bé­csi keleti akadémián végezte, melyből 1850-ben került ki s azonnal mint segédtolmács a konstan­tinápolyi internunciaturában talált alkalmazást. 1854-ben harmadik tolmácscsá léptettetvén elő, egész 1857-ig itt maradt, a­mikor is mint követségi tit­kárt Athénbe helyezték át. 186 L nyarán a drezdai követségnél volt, ugyancsak követségi titkári minőségben, honnan a következő évben a német szövetség elnöki kö­vetségéhez került a Majna melletti Frankfurtba, itt részt vevén a fejedelmek emlékezetes congres­­szusán. Ez állásában Haymerlónek annyi alkalma nyílt bebizonyíthatnia nem mindennapi diplomá­cziai képességét, hogy ettől kezdve a legkénye­sebb és nehéz missiók egész sorával kezdték meg­bízni. 1864 deczemberében Kopenhágában találjuk mint ügyviselőt, a­hol is követségi tiszteletbeli ta­nácsossá léptettetett elő. 1865-ben, e kritikus idő­ben a Majna melletti Frankfurtba hívták s innen csak a háború kötése után távozott el, hogy 1866. aug. 3-án beosztassék ama konferenciához, mely­­ Prágában az osztrák és porosz békekötés föltételei­­ fölött tanácskozott. Midőn arra került a sor, hogy Ausztria és Poroszország között a háború előtti diplomáciai jó viszony ismét helyreállittassék, Haymerle volt az, ki erre a végtelen kényes megbízatásra válasz látott. 1866. szeptember havában berlini ideiglenes ügyviselővé neveztetett ki, mely nehéz állásában helyes tapintatot s a helyzetnek megfelelő finom érzéket tanúsított. 1868-ban Beust Béc be hívta, hogy ott ideig­lenesen a külügyminisztériumban alkalmazza, oly ügyekben, melyekre nézve őt találta a legilletéke­sebbnek. Innen az akkori konstantinápolyi inter­­nuncius, báró Prokesch-Osten különös kivánatára a török fővárosba ment, s ott maradt egész 1869. végéig, a midőn is deczember havában a görög udvarhoz neveztetett ki követté s Athénbe ment. Itt, Athénben hivataloskodott abban az idő­ben is, a mikor ő felsége a suezi csatorna meg­nyitására utazván, meglátogatta a görög királyt is fővárosában s ez alkalommal nyerte Haymerle ő felségétől a Ferencz-József rend comthur-keresztjét a csillaggal. 1872-ben Haymerle Haagába neveztetett ki követnek s ez állásában kapta meg — 1876-ban a báróságot. Ezen 1876-iki év szept. Gyula külügyminiszter, ki báró havában Andrássy Haymerle keres­kedelmi politikai számos jelentéseiből eléggé meg­­győződhetett a hangai követ nem közönséges ál­lamférfim képzettségéről, Bécsbe a külügyminisz­tériumba hivatta szolgálattétel végett. Az arány­lag fiatal kora daczára is szép tapasztalatokkal dicsekedhető, szerencsés modorú s a nemzetközi jogban kiválóan jártas diplomata csakhamar meg­nyerte Andrássy bizalmát s ez ezóta nem szűnt meg őt kiváló figyelemmel kísérni s meggyőződ­vén hasznavehetőségéről, már 1877 január elején, titkos tanácsosi minőségben az olasz király mel­letti, kivált az újabb évek alatt rendkívül fontos­nak mondható nagyköveti állással bizta meg Ró­mában. Andrássy rendkívüli bizalma Haymerle iránt azonban nem ebben mutatkozott a legszembeöt­lőbbben, hanem abban, hogy a Berlinben összeült kongresszusra őt választó kísérőjének s az akkori berlini nagykövet, gr. Károlyi Alajos mellett, báró Haymerle volt az osztrák-magyar monarchiának e kongresszuson a harmadik megbízottja, hol a leg­bővebb alkalma nyílt nem csak Európa intéző ál­­lamférfiaival személyesen, úgy szinte azok jellemé­vel, gondolkozásmódjával és politikájával megis­­merkedhetnie, de még inkább az Andrássy gróf terveivel és czéljaival, miután ezzel az üléseken kívül is konferálnia kellett, így mialatt Haymerle tökéletesen megbarátkozhatott Andrássynak néze­teivel, másfelől a külügyminiszternek is eléggé módjában volt egész közelről kiismerhetnie emberét. A berlini kongresszus után b. Haymerle vis­­­szatért állás­b­a Rómába, hol már előbb is, de különösen a berlini kongresszus óta monarchiánk irányába bizonyos, barátságosnak épen nem mond­ható tünetek mind sűrűbben kezdtek jelentkezni. Az „Italia irridenta“ ugyancsak működött. A nagykövetnek nem igen sikerült élét venni az osztrák-magyar monarchia ellen folytatott izgatá­soknak. Meglehet, hogy másnak se sikerült volna, s Haymerle eleget tett kötelességének, ha hű je­lentéseket küldött az ottani hangulatról. Annyi bi­zonyos, hogy mint egyén, oly rokonszenvet vívott ki magának mind az olasz udvarnál, mind a nép­nél, a minőhöz hasonlóval osztrák követ Olaszor­szágban még nem igen dicsekedhetett. Öc­csének, a római nagykövetségnél katonai attad­óként alkalmazott Haymerle ezredesnek „Ita­licae res“ czím alatt kiadott röpirata ugyan ő ellene is elkeseríthette az olaszok hangulatát. Nehezen tudják elhinni, hogy öc­cse röpiratához ő is ne járult volna hivatalos anyaggal, habár azt Bécsből megczáfolják. Távozása Rómából épen apropos jön, mert ki tudja, hogy e vádirat után oly szemmel néznének-e még rá az olaszok, mint eddig. Ennyi az, a­mit Haymerle báró diplomácziai pályájáról följegyezhetni. Nem sok, s még ezután fog kelleni megcsinálnia életrajzát. Ha külügyminiszteri működése is oly zajtalan lesz, mint eddigi carriereje volt, — gratulálhatunk hozzá a monarchiának és Andrássynak, hogy oly embert talált utódul, a­ki, mihelyt ő excellencziája megunta a magányt, azonnal kész lesz — legalább ez a vélemény — elődjévé válni. Lapunk mai isäm&hos fél ít melléklet van csatolva.

Next