Egyetértés, 1879. november (13. évfolyam, 301-329. szám)

1879-11-08 / 307. szám

XIII évfolyam Budapest Hirdetések ét nyiltterek íalvétttnek irttak&ly astrial­i kiadó hivatalban i §sdaput IV. himző-atcza és kalap­atcse sarkán 1. sz. Elitetének felvétetnek a kttiradíín j ttttban i Oppelik A.-nál, Stabanbauitíi Nr. 2. Mosat Rudolfnál, SeilsrstäU# Nr. 2. Haasenstein és Voglernél, Welinsahgüisa 10. Daube Q. L. ét társánál, Wollzan­» Nr. 12. HrMani Have,*, LafUtt dk Csmp.-nál, Püwe da 1» Baam. 307. szám. fnakfurtban 1/M.; Daniba &. L. it társánál.EGYETÉRTÉS POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP, Szombat, 1870. november 8. Bierkeutflksti klafiő-hÍTutel s JEjadaptst IV. hlmzí-utcza és kalap­alati sarkán 1. szám. Cwrt bérmentes levelek fogadtatnak el. Kéziratok vissza nem küldetnek. Előfizetési díj: Vidékre poétáig T»jfy helyben ltahot­t«y <ne ......................................j ©.— Félém. Negyedén« •••»«­,,» 19«“ ......... 5,~. TMgy hét« ..«««111$ «•«•elis Ely szén e krajetír, Kelet felé. Kelet felé borul a láthatár. Az az, hogy borongós az már nagyon régen. A mióta Törökország belső erői nyomorult államférfiak kapzsiságos gazdálkodása miatt fogyatékosakká váltak , a mióta Franczia­­ország leveretésével régi mérlegéből kibil­lent az európai egyensúly ; a mióta három császár szövetkezik egymás javára, hozik szabadság rovására s háborút alku­visz török nép nyakára; azóta állandóan sötét felhők borúja lepi el keletnek egét. Had­járatok és békekötések, döntő csaták és euró­pai kongresszusok, angol fenyegetődzések és sztambuli ígéretek, bolgár, szerb, monteneg­rói és görög villongások, mak szövetkezési kísérletei, nagy hatal­okkupácziók szárazon és szigeteken : mind valamennyi jelenség egy és ugyanazon betegségnek változása, fejlődése, előhaladása. Mint órán­ként és perczenként változik a sötétlő fek­­ig, de el nem enyészik addig, mig keb­lének záporteljes és villámteljes terhét ki nem önti vagy rettentő vihar által szét nem kergettetik: épen úgy változnak és alakulnak a keleti kérdés tünetei Európá­ban, Ázsiában, Afrikában, Sztambulban, Kairóban, Bagdadban, Mervben, Kabulban, mindenütt. Mit akar az angol most? Szultánt fenyegeti kormány épen Mahmud Nedimet fenyegeti trónváltozással, megbuktatás­sal, egész Törökországot fenyegeti feldara­bolással, rettenetes hadihajóit oda küldi a török vizekre, neszt üt, zajt üz egész vi­lágon; kétségbe ejti az iparnak, a békes­ségnek, a tőzsdének és az aluszékony dip­­lomácziának embereit — ugyan mit akar­hat az angol kormány? Hát bizony mi egy perczig sem hisszük el, hogy az an­gol kormány épen most komolyan akarná mindazt, a­mel­lyel komolyan vagy leg­alább a komolyság látszatával fenye­­getődzik. Vájjon megveté már lábát Afga­­nistánban ? Koránt­sem. Vájjon leverte, megsemmisítette vagy valóban kibékítette már a ITinrsikna svairaHátrai Irnvf­­­almi.A lm.­­czias és hitszegő törzsek százezeréit ? Sem­mikép sem. Vájjon megállította már a He­rat felé közelgető orosz hadsereget? Váj­jon tisztába hozta már az egytomi kérdést Francziaországgal, Olaszországgal és Eu­rópa egyéb hatalmaival ? Mindez még meg nem történt. Mindez még sokáig nem fog megtörténni. Épen azért teljességgel bizonyos az, hogy Angliának esze ágában sincs Török­ország feldarabolásának kérdését most sző­nyegre hozni. Az angol államférfiak min­denek előtt okos emberek s mindenek fölött jó mathematikusok. Tudják azt, hogy egy ember ezer mázsa terhet is igen kön­­­nyen tova emel­­— mázsánként, lassan­ként, egymásután, — de tíz mázsát sem tud tova emelni egyszerre. És a keleti kérdés nehéz kérdés, bizony nehezebb ezer mázsánál is. Ha minden európai ál­lamférfi törekednék is arra, Törökország feldarabolását most kísérteni meg: biz­tosak lehetünk, hogy Angliának államfér­­e fiai óriási befolyásuk egész hatalmával csak kísérlet meghiúsítására törekednének. Miért ? Egyszerűen azért, mert Anglia had­serege és kincstára igen kicsiny, még az övé is igen kicsiny arra, hogy egy és ugyanazon időben viseljen esetleg háborút a Kalföldön, hátsó Indiában, Afghanisz­­tánban, Konstantinápoly környékén és Kis- Ázsiában. Pedig a feldarabolás kérdése mindezt mathematikai bizonyossággal vonná maga után. De mit jelent hát akkor sir Harry Layard urnák haragos duzzogása s erélyes fenyegetődzése ? Két dolgot bizonyosan je­lent. Az egyik az, hogy az angol kormány nem szeretné, hogy Stambulban Mahmud Nedim és az orosz párt, Angliában pedig Gladstone és a whig-párt jusson uralomra. Mert tudni kell azt, hogy Angliában épen most folynak a választások és tudni kell azt,­­ hogy a kormányok mindenütt, még Angliában is mindenféle megengedhető és meg nem engedhető eszközzel törekednek megma­radni a hatalomban s elzárni az ellenzéket a hatalomtól. És különösen tudni kell, hogy a ravasz kormány, midőn a belpolitikai álla­potok szilárdságával s a társadalmi jóllét hatalmas bizonyítékaival meg nem szerez­heti a nemzet rok­onszenvét, hát akkor ugyanazt törekedik megszerezni fényes vív­mányokkal a külpolitika terén. Hollónak és embernek az a természete, hogy szereti a fényességet. Az angol nemzet sem jobb, habár talán kissé okosabb is, mint egyéb nemzet. Beaconsfieldnek klasszikus szavai és Salisburynek erélyes mondásai bizony örömére válnak az angol ember tüdejének A mezőgazdasági állapotok rosszak ipari és kereskedelmi viszonyok pangás­ban, a szép Izlandnak szerencsétlen népei keserű forrongásban, defic­it az államház­tartásban, három háború két messze világ­részben. íme — ebből áll most az angol politika valóságban. Nem természetes-e, nem kézzel fogható-e, hogy az angol kor­mány most a választók figyelmét másfelé, Sztambul felé, arra felé akarja fordítani, a­hol, ha egyelőre haszon nem is, de hal­vány dicsőségnek sugara mindenesetre visszafénylik az angol kormány cse­lekményeire. — Elfoglalni azt a fész­ket, mely Cyprusnak neveztetik; ural­kodni e fészekből sasként kisázsiai Török­ország felett; mellesleg megbuktatni az orosz zsoldban álló vén Mahmud basát s hátraszoritani Lobanoffnak nagyon is nagy erőre pezsdült befolyását; mindezekkel fe­dezni, mentegetni és igazolni a berlini kongresszusnak angol politikáját, épen azt, melyet Hartington és Gladstone a legke­ményebben ostromolnak: vajjon nem a legjobb választási taktika-e ez Salisbury­­nak, a nemes marquisnak s társainak javára ? Szíria fölött biztos az angol befolyás mindaddig, míg Mi­hád lesz ott a hely­tartó. Amerika fölött biztos lesz az befolyás, mihelyt Baker lesz ott a angol hely­tartó. A szultán fölött biztos az angol be­folyás, mihelyt Mahmud eltávolittatik. Mit­­hádot meghagyni, Bakert kinevezni, Mah­­mudot megbuktatni: egyedül ide irányul mellesleg ez­úttal az angol kormány politi­kája — kifelé. Ezért duzzog s ezért fenyege­­tődzik Layard s ezért mozog nagy lom­hán az angol hajóhad a Márványtenger felé. Ha az angol kormány nem ezt akar­ná, hanem ennél sokkal többet, ha Törökország feldarabolását akarná , akkor az angol kormány nem nagy zajjal, nem külső zajjal kezdené a dolgát, hanem pénz­zel és pedig sok pénzzel Stambulban, Er­­zerumban, Bagdadban és Szmirnában s szövetségesekkel és pedig biztos szöve­tsé­­gesekkel Európában. Mindaddig mig er­szényét meg nem nyitja, mindaddig, mig ?,512vel.^íi:ea.%Y?i..t.isztában nincs, mindad-5 1111^ |joii laiiujiiiii u/uívumi mi Mijuiucuiuouu­i meg nem erősödik: az angol kormánytól keleti kérdés új fordulatát várni — egy­­ügyüség. ________ Budapest, november 7. A „Pester Lloyd“ mai első c­ikkében helyre akar igazítani némely adatokat, melyeket az udvartartási költség tárgyában tegnap tartott be­szédemben idéztem. Ha valaki nézeteim ellen tesz kifogást a hir­­apok terén, azt rendesen szó nélkül hagyom , de mikor az általam felhozott számadatokat vonja kétségbe, azt annál kevésbé tartom hallgatás­sal mellőzhetőnek, nehogy képviselőtársaim, ha ezentúl is netalán idézni fognék ilyeneket, meg­­indatlanoknak tehessék föl azokat. A kifogások, melyeket tesz a „P. Lloyd“, nevezetesen két adatra vonatkoznak: az angol és az olasz civillistára. A német császár udvartartását illetőleg hallgatag elismeri adataim helyességét. Az angol királyné czivillistájára nézve is megegyez ugyan velem a főszámban, t­­s hogy az négyszázezer s egynéhány fontot tesz, csakhogy ő ezen összeget az ag­o hozzáadásával 5 millió frtra teszi, én ellenben, az agrót mellőzve, négy millió 50 ezer, illetőleg egy másik forrás szerint négy millió 450,000 forintnak mondtam. Más alkalom­mal egyébiránt a fontokat is említettem s most is csak feledékenységből hallgattam el. Egyébiránt miután a német császár udvartartásáról szólva a 4 millió tallért hat millió forinttal mondottam egyen­lőnek, a hallgató az előbbi esetre nézve is tisztá­ban lehetett az iránt, hogy a forintokat név szerinti értékben veszem. Az pedig, hogy a királyné által élvezett jó­szágokból származott jövedelmet,, valamint a gyer­mekeinek teljeskorúságuk elérése, illetőleg házas­ságuk vagy férjhezmenetelük alkalmával megszava­zott apanageokat nem érintettem, onnan eredt, mert egy az, hogy azok összegét sehol feljegyezve nem találtam, más meg, mert a jószágok jövedelme tudtommal nem nagy, az apanageok pedig nem a királynőnek, hanem az illető herczegeknek, vagy herczegasszonyoknak adatnak s egészen a parla­ment jóakaratától függnek. Egyébiránt miután azt mondottam, hogy a királynő czivillistája négy mil­lió ötven­ezer, más külforrások (Laferriere) szerint pedig négy millió négy­száz­ötvenezer tesz, a czikkíró épen nem gáncsoskodhatik, forintot mert azt, hogy a jószágokból bevett jövedelem a négy­száz­ötvenezer forintot meghaladná, maga sem ál­líthatja. Különben Fischer (Verfassung England’s) az angol czivillistát csakis 385,000 fontra teszi, s így nem is tudom, várjon a 405.000 fontban, mi az újabb keletű munkákban előfordul, a jószágok jövedelme nincs-e befoglalva? A­mi pedig az olasz király czivillistáját il­leti, a „P. Lloyd“ tagadja, hogy az csak 5,440 000 lrtát tesz, s azt állítja, hogy 20,860.000 lírára rúg, hivatkozva Kolb statisztikájának II-ik kötetére s ennek 170-ik lapjára. Először is megjegyzem, hogy jegyzeteim sze­rint nem 5,440,000, hanem 5,540,000 frtot mondtam vagy legalább akartam mondani, a­mit az is bizo­­nyít, hogy mikor beszédem további folyamában azt adtam elő, mennyivel nagyobb a mi czivilis­­tánk az olasznál, három millió hót­száz nem nyolcz száz ezer forintot említettem, a mennyit pedig kellett volna mondanom, ha az olasz czivil­­listát 5,400,000 frtra tettem volna csak. S ezen adatomat is fel­­tartom. A P. Lloyd czikkírója azon állítása mellett, mely szerint az olasz király­ udvartartási költsége a húsz millió lírát vagy­is ^olcz millió meghaladja, hivatkozik ugyan egy forrásra, forintot Kolb statisztikájának 2-ik kötetére, de egy az, hogy én Kolb statisztikájának két kötetét nem ismerem, hanem csak egyet, s két kötetes kiadás az ország­ház könyvtárában sincsen , úgy maga Kolb mun­kájában, mint a többi statisztikai évkönyvekben azt találom, hogy az én adatom az igazi, nem pe­dig a Lloyd írójáé.­­ Így nevezetesen Kolb munkájában (Handbuch der vergleichenden Statistik 1875) az 554-ik la­pon ez áll Olaszország fejezete alatt: „udvar 13.850.000 lira, melyből a tulajdonképi czivillista : 12.250.000 lira“, — vagyis maga a czivillista millió, az apanageokkal együtt pedig 5.540.000 frt 5 a­mennyit mondottam. De miután ezen adat régibb, ma aztán, hogy a ,,Lloyd“ czikkét elolvastam, utána néztem, ha vájjon újabb időben nem emeltetett- e fel az olasz király czivillistája, a­nélkül, hogy arról tudomást nyertem volna, s íme mit találtam ? Azt, hogy a czivillista változatlan, az apanageok azonban vala­mivel nagyobb összeggel vannak ugyan felvéve, de míg a régi összeghez, melyet idéztem, közel álla­nak, attól, melyre a „P. L1.“ hivatkozik, igen-igen messze maradnak. Nevezetesen az Annuaire d l’Economie poli­tique et de la Statistique czimü 1877-iki évkönyv­ben (a 78-ikit és 79-it nem kaphattam még meg) az 501-ik lapon ezt olvassuk Olaszország fejezete alatt : czivillista 12 250.000 lira, az apanageokkal 14.250.000 lira vagyis maga a czivillista újra 5 millió, az apanageokkal egyetemben pedig 5.700.000 forint. Pfeiffer Eduard könyvében (Europäische Staatsausgaben 18771 szintén “bho* ka*»] állószá­­mö 30 aóuu ihT — A legújabb keletű munkában végre, melyből meríthettem, az 1879-iki gothai udvari naptárban (Genealogischer Hofkalender nebst diplomatisch-statistischem Jahrbuch) Olasz­ország fejezete alatt a 733-ik lapon ez áll: Civil­­lista és apanageok 15.333,333 lira, azaz hat millió száz egynéhány ezer frt. Valóban le leszek kötelezve a „P. L.“ czikk­­írójának, ha megmondja nekem, hol s mikor je­lent meg Kolb azon munkája, melyre ő hivatko­zott, s mely olyan adatot foglal magában, mely a többi statisztikai könyvvel valamennyivel oly rop­pant mértékben ellenkezik. Mindaddig azonban, mig azt nem teszi, engedje, hogy azon adatoknak adjak hitelt, melyek az ismert munkákban talál­hatók. Én ezekre támaszkodva mondottam, hogy „ő felségének az osztrák császár és magyar király­nak udvartartása kétszer akkora mint Viktoria ki­rályné udvartartása, (azt is mondhattam volna pedig, hogy több mint kétszer akkora) hogy 3.600.000 írttal haladja meg a német császár czi­villistáját (a­mit a „P. L.“ sem tagad) és végre hogy 3.740.000 írttal múlja felül Umberto király udvartartási költségét.“ Hogy az utóbbi könyvek valamivel többre teszik az olasz civillistát, mint a­mennyit a beszédem elmondásakor általam ismert s most igazolt adatok mutatnak, az igaz, de míg az én számadatom és ezen újabb statisztikai ada­tok közt a különbség csekély, addig ezek és a „P. Lloyd“ írójának adata közt, hol több mint öt millió, hol pedig épen több mint 6 millió líra, vagyis két millió, illetőleg két millió négyszázezer frt kü­lönbség van. Csak ezt akartam megmondani. Irányi Dániel: séges ágy és ágynemű, a legszükségesebb öltözék, az utolsó darab haszon marha, a földmiveléshez szükséges igás barom, az iparűzéshez szükséges szerszám, a kenyérkeresethez szükséges könyv, tizenötnapi élelem és a szükséges vetőmag. E törvényt azonban az adóvégrehajtók egy­általán nem veszik figyelembe s a megyékhez, szolgabirákhoz, kormányhoz, sőt a felséghez is e tárgyban m­ár számtalanszor panasz nyujtatott be, mely azonban a végrehajtó közegeknek a kor­mánytól jövő örökös sürgetése s adóhajtási unszo­lása miatt is eredménytelen maradt. Ennek figye­lembe vételével most egyik dunántúli megyé­nek közigazgatási bizottsága azt ha­tározta, ha a törvénynek illető rendelkezéseit kő­nyomatú példányokban sokszorosítja, minden köz­ségnek megküldi, minden községháznál kifüggesz­­tetni rendeli, s a községi elöljárókat ezen törvény végrehajtásáért felelőssé teszi, utasítván egyúttal a járási szolgabirákat, hogy e tekintetben szigorúan felügyelni el ne mu­lasszák. Mi ez eljárást helyeseljük s egyúttal köve­tendő például a többi megyék figyelmébe ajánl­juk. De a mellett megjegyezzük, hogy a várme­gyék közönségének módjukban, tehát kötelessé­gükben is állana az vétó közegeit szigorú adóbehajtásnak törvény ellen felelősségre vonni s ellenük a fegyelmi törvény szigorát annyiszor-mennyiszer alkalmazni. A törvény szigorú alkalmazásának né­hány kézzelfogható példája bizonyosan vigyázatra intené a zsaroló urakat. A fővárosi bizottsági tagok vá­lasztása holnap és holnapután fog megtörténni s a választóknak módjukban áll reggeli 8 órától esti 6 óráig beadni szavazatukat. A választók összeírásánál alig menthető kö­zönyt tanúsított a fővárosi polgárság s e kö­zöny némi részben csak most hozható helyre. A fővárosi bizottság óriási értéket, több mint 50 milliót kezel s azo­n kívül a fővárosnak éven­ként több millióra menő javadalmait kezeli, igaz­­gatja, ellenőrzi. De a fővárosi bizottság egyúttal a parlament után a legfontosabb politikai hatóság is, melynek hazai közügyek intézésében is az ország többi törvényhatóságai előtt vezérszerepet kell em­eJzet képviseletére á fává'' -- - ■ önzetlen, ügybuzgó s mmu "kli­kk a politikai állás és vagyon tekintetében füg­getlen polgárait kell megválasztani, tekintet nélkül a sógorság, komaság, klikkuralom vagy jogosulatlan magánérdekek üzelmeire. — Ám, ha a választók most is közön­nyel gyakorolják egyik legszebb és legértékesebb politikai jogukat s most is léhán teljesitik igazán komoly kötelessé­güket , akkor hiábavaló lesz a késő panasz e fö­lött, hogy a fővárosi bizottságba selejtes elemek is jutnak s a fölött, ha a fővárosi terhek mind sú­lyosabbakká válnak s az óriási közvagyon mind helytelenebből kezeltetik. Mint a „N. fr. Presse“ írja, a czár a fran­­czia kormánynak levélben fejezte ki köszönetét azon szives fogadtatásért, melyben a muszka nagy herczegeket elárasztotta. A franczia kormány köz­lönyeinek meghagyta, hogy ennek utána is min­­­dennemű­ előzékenységet tanúsítsanak a c­árnő és környezete iránt, de kerüljék el nyilatkozataiknak politikai szint kölcsönözni. Chanzy franczia nagy­követ Pétervárott nem mulasztotta el felemlíteni, miszerint oly nyilatkozatok, mint azok voltak, mi­ket Gorcsakoff herczeg a „Sóiétt“ munkatársa előtt tett, Francziaországot kétes helyzetbe tehetik. S mint Walk­er berlini franczia nagykövet is írt e tárgyban Waddingtonnak és ebben hangsúlyozta, miszerint a berlini kabinet elismeri és méltá­nyolja a franczia kormány magatartását. De Salisbury beszéde nagy mérvben rész benyo­mást tett Francziaországban. A köztársasági párt, mely Francziaországnak szoros benső viszo­nyát Angliához kívánatosnak látta, nem kevéssé csodálkozott azon, hogy Salisbury lord mintegy protektornak mutatkozott a német-osztrák szövet­ségnél. Azt hiszik, hogy ő többet tud ezen szö­vetségről, mint bevallja. Nem csoda tehát, hogy iránta Párisban gyanú támadt és azt tartják róla, hogy Francziaországot elárulta, mivel mit sem közlött azzal. Ez Francziaországot még inkább megerősíti szándékában, hogy magába visszavonul­jon. a franczia külügyér mindent megtesz, hogy Francziaországot minden összeköttetésből kibonyo­­lítsa és csak akkor fog akczióba lépni, ha­ a fran­czia érdekek valóban fenyegetnék. Mindaddig sza­bad kezet akar fentartani. A Szapáry-ü­gy. A S­z­a­p­á­r­y-ü­g­y­r­ő­l beszélt s be­szél ma a főváros közönsége. Politikai kö­rökben, párt­klubbokban s kaszinóban erről folyt a komoly társalgás. Abban, hogy gróf Szapáry pénzügyminiszter helytelenül s politikai állásának teljes kom­­promittálásával járt el mind a papírok el­adása, mind az azóta felmerült kérdések elintézése körül, minden vélemény meg­egyez. A fölött azonban eltérők a vélemé­nyek, vájjon odáig jutott-e már az ügy, hogy gróf Szapárynak a pénz­ü­g­y­m­i­n­i­s­z­t­e­r­i állástól meg kelljen válnia. Hogy meg kell vál­nia : erre nézve az összes ellenzék, s­ő­t a kormánypártnak függetlenebb elemei is egyetértenek, nyilatkozataik legalább e tekintetben semmi kételyt nem engednek. A kormánypárti körök ekként okos­kodnak: nem az a súlyosan terhelő, a­mit Szapáry cselekedett, hanem az, a­m­i­­ként cselekedett. Azon állítása, hogy ő szeptember végén adta el papírjait, telje­sen valótlannak bizonyult, tehát va­lótlanságot tartalmazott a képviselőházban tett hivatalos nyilatkozata is, melyben fentartotta a szeptemberben tör­tént eladásra nézve tett előbbi nyilatkoza­tát. Az ügy felett tegnap a képviselőházi ülés után a miniszterek nézetet cseréltek s gróf Szapáry eljárásában meg­nyugodtak ugyan, de kormánypárti körök attól tartanak, hogy B­é­c­s­b­e­n legmagasabb helyen a niszterek megnyugvása, mi­sőt a kormánypárt megnyugvása is az ügy elintézésére nézve kielégítőnek nem fog tekin­tetni s gróf Szapárynak az a tanács adatik, hogy önként vonuljon v­i­s­­­­sza. Tartanak attól, hogy a Zichy-Fer­­rari­s-V­ik­t­o­r-féle jelenet ismétlődik, a­mikor Tisza Kálmán s a kormány tagjai Zichy mellett állást foglaltak, neki mindamellett legfelsőbb intésre le kellett mondani. És Szapáry gróf ügyét min­denesetre nehezebbé teszi az a körülmény, hogy rokonai — mint most már bi­zonyosnak tekinthető — teteme­sebb összegű állampapírt adtak el, sőt ma­gas rangú államtisztviselők is kötöttek ha­sonló üzletet. L­e­e­b Péter miniszteri ta­nácsosról mondják —­ pár nap előtt egy fővárosi lap már közölte — hogy 60,000 forint áru úrbéri p­a­p­í­r­t adott el. A „Pesti Napló“ szerint „a gróf egyik rokona nyolcz­vanez­er forintnyi ily kötvényt adott el, de a gróf szavára mondja, hogy e rokona tőle nem tudott meg semmit, az illető saját intencziói szerint járt el, sőt e rokon a nemzeti kaszinóban nyíltan kijelenté, hogy neki ez eljárásban „jó orra volt.“ E kijelentésben csak az­t íö4fjátL­­ áeros' h ° 8T ez utólagosan té­­nyilatkoíl?Jií? fillJ.Y,ó8ün terhelőnek tekintik benő kijelenti, hogy „az bank egyik főhivatalnokától Escompt értesültem arról, hogy gróf Szapáry úr az expose megtartása előtt szintén személyesen ott árt és hasonemű papírokat el­adott; bővebb felvilágosítást azonban nem nyerhettem azon bevallott fogva, hogy gróf Szapáry­éknál Gyu­­laur az igazgatót megkérte, hogy az ü­gyr­ől hallgasson.“ Gróf Szapáry Gyula tiszter és Pázmándy Dénes pénzügymi­képviselő között mai napon párviadalnak kel­lett történni, mint erről már mai lapunk­ban értesítettük a közönséget. Az erre vo­natkozó tudósítást a nevezett képviselő, sőt a pénzügyminiszter is d­e­m­e­n­t­á­lt­á­k ugyan, de a dementb­ől a „P. Lloyddal együtt meg kell jegyeznünk, hogy ez az ilynemű dolgokban jogosult kölcsönös figyelem eredményének tekintendő csupán. A párviadal indokáról egyébiránt úgy értesülünk, hogy arra nem a képviselőházi felszólalás adott okot, a­mi egyébiránt egé­szen természetes, hanem a nevezett képvi­selőnek egy magánnyilatkozata, melyet a képviselőházi ülés után ő a nemzeti ka­szinóban tett. E nyilatkozatban a nevezett képviselő állítólag tagadta gróf Szapáry igazmondását és állította az ellenkezőt. Erre küldött hozzá gróf Szapáry segé­deket. Felesleges megjegyeznünk, hogy mi a magán elégtétel semmiféle nemét sem tart­juk a S­z­a­p­á­r­y-ü­g­y elintézésére alkal­masnak. Ez ügy igen súlyos beszámítási­ politikai botrán­nyá nőtt már, mely a kül­földi s különösen a bécsi sajtóban még sokkal jobban szellőztetik, mint a hazai sajtóban. Mi gróf Szapárytól vagy a haladéktalan lemondást, vagy az ügynek parlamenti bizott­ság általi gyors és elfogulat­lan vizsgálatát követeljük. Minden más elintézés, sőt még maga a vizsgálat is sokkal rosszabb elintézés, mint a lemondás. Láthatta ezt a pénzügyminisz­ter gróf Zichy Viktor esetéből s ha gyor­san nem határoz, bizonyosan látni fogja majd saját esetéből is. A kormánypárti sajtónak sem reg­geli, sem esti lapjai nem szólnak a Sza­­páry-ügyről, s ez ügyet a tegnapi­ képvise­lőházi jelenettel befejezettnek tekintik. „P. Ll­o­y­d“ esti lapja minden megjegy­­­zés nélkül közli Pázmándy Dénes kép­viselő nyilatkozatát, „Hon” és „Ellen­őr“ azonban ezt sem teszik. Hallgatagsá­­guk azonban nem sokáig tart, csak a jel­szót várják Tisza Kálmántól, a­k­i d. u. Budapest, nov. 7. Az orsz. függetlenségikor holnap, nov. hó 8-án a órakor értekezletet tart. A me­gyéknek adandó ins­égi köl­csön tárgyában rövid időn törvényjavaslatot fog T­i­s­z­a Kálmán mint belügyminiszter ház elé terjeszteni. Már eddig is, mint értesülünk, több megyének utalványoztattak ins­égi köl­csön előlegek, mint például Te­m­es, To­r­o­n­t­á­l, S­z­a­t­m­á­r, Sáros sőt még S­o­p­ron vármegyének is. a megyék főispánjai részletes utasí­tással láttattak el megyéjükben az inségi viszonyok kipuhatolása s a mulhatlanul szükséges inségi se­gélyezés mérvének megállapítása s ez iránti javas­lataik indokolt fölterjesztése tárgyában. Ezek beér­keztével a kormány azon helyzetben lesz, hogy az inségi ügyről kimerítő, részletes előterjesztést te­het s ugyanakkor az illető törvényjavaslatot is elő­terjeszti. A közadók kezeléséről a különö­sen az adóvégrehajtásról is­ szóló 1876-dik évi törvény 54. §-a részletesen fel­sorolja azon ingósági értéktárgyakat, melyek köz­adóbeli tartozások fedezésére és kielégítésére vég­­rehajtásilag le nem foglalhatók. Ilyenek: a szük­Lftprifc ma! §i&ip$?!os fél fv saellefolst veu csstolvs*

Next