Egyetértés, 1884. október (18. évfolyam, 271-301. szám)

1884-10-09 / 279. szám

1­884 N­­OLCZADIK ÉVFOLYAM. SZERKESZTŐSÉG: BODA PEST, IV. HÍMZŐ-UTCZA 1. 8 Zi KÉZIRATOKAT VISSZA NEM KÜLDÜNK. CSAK BÉRMENTES LEVELEKET FOGADUNK EL. ELŐFIZETÉSI DU: Vidékre postán vagy helyben házhoz hordva; Egy egész évre 20 írt I Egy negyedévre 5 írt Egy fél évre 10 írt | Egy hóra 1 írt 80 kr. Külföldre: 3 hóra Németországba S frt 30 kr. Franczia-, Olasz-, Orosz-, Török-, Görög-, Spanyol­­országokba, Svájci-, Románia és Szerbiába, valamint amaz országokba, melyek a posta- Rearzedéshez tartoznak, negyedévre 9 frt 20 kr. Sgr­­aim 0 krajcsár. A trónörökös és neje. Vajjon azok, kik a királynak és családjának közvetlen környezetében élnek, sejtik-e azt, minő nagy fontosságú dolog politikailag is, ha a király vagy a királyné vagy a trónörö­kös királyfi Magyarországra jön, itt látogatá­sokat tesz s gyakrabban és hosszasabban tar­tózkodik? Valószínűleg alig sejtik. Ha tudnák, mily nagy dolog ez a fejedelmi családra s ál­lamainak tartósságára nézve, bizonyára gyak­rabban tanácsolnák a királynak a hozzánk jövetelt. Osztrák Albert volt az első magyar király, kinek uralkodása alatt az 1439-iki budai or­szággyűlésen törvényt hoztak őseink, hogy a­­ király itthon lakjék az országban. E törvény­nek meghozatalára nem a király, ki kora ha­lála miatt alig uralkodott hét negyed évig, hanem boldogult apósa Sigmond király és római császár adott alkalmat untig és ismé­telve, jól tudván őseink, hogy monarkhikus államban minő fontos dolog a király jelen­léte s az országlásnak személyes vezetése. Később második Ulászló alatt 1492-ben ismételték a törvényt, sőt a királ­lyá válasz­tásnak is egyik föltétele volt ez. Ő meg is tarta a törvényt pontosan. Első Ferdinánd alatt már valóban szükség volt e törvényre s azért őseink különös indo­kolással újították meg azt. «Es potissimum est advigilandum — mondják az 1546-iki po­zsonyi országgyűlésen — ubi periculi pluri­­mum timendum est.» A­hol a veszélytől leg­jobban kell félni, ott kell leginkább vigyázni s azért a királyi fölség elődeinek, Magyaror­szág régi királyainak példájára idejének na­gyobb részét Magyarországon töltse. E törvény vagy tízszer nyittatott meg azóta. Nagy sikere nem jön. Alig volt országgyűlés e század elejéig, melyen a rendek védelem gyanánt ne emlegették volna a király állandó távollétét. Csak Mária Terézia volt az, ki szive sugallatát követve, mind a veszedelmes külháboruknak, mind a békének idején gyak­rabban meglátogatta Magyarországot. Lelke­sült is érte a nemzet s trónjának megszilár­dítására s egyéb országainak megvédelmezé­­sére nemes áldozatkészséggel s a hőskor lova­giasságával hozta meg áldozatát. 1848-ban megreszkettek a habsburgi ál­lamszövetség fundamentumai. Olaszország fellázadt, Csehország fellázadt, Ausztria for­radalomban tört ki, Bécs torlaszokat emelt s az osztrák költő igazán énekelhető, hogy már csak Radeczki tábora képezi egyedül az osz­trák monarkhiát. Ha ekkor ötödik Ferdinánd nem az­ udvari cselszövőknek, hanem a hű magyar nemzet minisztereinek szavára hall­gat, s menedéket a budai királyi várban ke­res , minő más, minő virágzó és boldog képe lett volna akkor e század történetének az uralkodó családra s Magyarországra nézve is! A történelem, mint a római író mondja, tanúja az időknek s tanítómestere az életnek. Tanúsítja azt, hogy a magyar nemzet és ki­rálya közt mindig benső volt a viszony vala­hányszor a király köztünk lakott vagy tar­tózkodott s tanítja azt, hogy ez igy lészen jövendőre is. Ő felsége első Ferencz József és a királyné és a királyi gyermekek megtanulták nyelvün­ket, ismerik népünket s 1865 óta többet vol­tak nálunk, mint őseik és elődeik 1526 óta. S az eredmény az jön, hogy a függetlenségi harcznak s a rá következő véres korszaknak iszonyuságai daczára a magyar nemzet és királya közt oly benső, oly családias, oly példás a viszony, melynél jobbal nem dicse­kedhetik a föld kerekségének egyetlen ural­kodója és nemzete sem. A nemzet kegyelet­tel áldoz a múlt idők szomorú emlékeinek, de azért rendülnie­, hűséggel és ragaszkodással környezi a királyt ! Hátha vagy ő vagy a trónörököspár ott laknék állandóan, vagy huzamosan a budai királyi várban! Hátha ők vissza­idéznék a fővárosra a Hunyady-törzsből származott nagy királynak dicsőséges napjait! És vissza idéznék, ha tanácsosaik úgy akarnák. Bizonyság erre a trónörökösnek és bájos nejének példája. Minő örömmel és mily ott­honosan töltik ők idejüket Erdély kies bér­­czei közt! Holnap eljönnek onnan, hogy egy magyar országnagyot, gróf Károlyi Istvánt látogassák meg ősi fészkén a nagy-károlyi kastélyban. Hazafias örömmel üdvözöljük őket, mint egy magyar ember vendégeit! Utjuk a Hajdúságon és Debreczen városán és a majtényi síkon és a szathmári lapályo­kon visz keresztül. Báthoryak, Bocskayak, Bethlenek és Rákócziak diadalmas seregei tiporták egykor e vidék pázsitját, midőn kar­dot kellett rántaniok az országnak eltiprott függetlenségéért, a lelkiismeretnek elnyomott szabadságáért, a magyar nemzetnek eltaga­dott jövendőjéért. Arra vezet a trónörökös­pár útja. És a trónörökös és bájos neje meg fogják látni, hogy e vidék tiszta magyar népe örö­mében és lelkesedésében nem ismer határt, csakhogy koronás királyának fiát, leendő al­kotmányos uralkodóját ott láthatja maga kö­zött. Hátha még gyakrabban láthatná! Élni, boldogulni, felvirulni, történelmi dicsőségére és nagyságára fölemelkedni akar és fog a ma­gyar nemzet s a múltnak minden szomorú emléke se tudta az ő monarkhikus erényeit megzsibbasztani; — istenéért, királyáért lel­kesül. És számít mind a kettő segedelmére. Üdvözöljük a nemes grófot is, hogy a trón­örököspárt meghívta nagy-károlyi kastélyába. Bár követnék példáját a többi országnagyok. S az Andrássyak, Esterházyak, Pálffyak, Batthyányiak, Zichyek, Festetichek, Erdődyek és többen és sokan valósággal követhetnék. A trónörökös az előtt öt-hat évvel évszaka-Nem tudtam mihez folyamodni. A cselédek meg­vesztegetéséről szó sem lehetett, mert az ajtót min­­­­dig vagy Mrs. Wrench, vagy a húga nyitotta ki. Tör­vényes hatalmam pedig nem volt arra, hogy a házba erőszakkal belépjek, mert ha ezt teszem, per útján biztosan meg lehetett volna semmisíteni a haldokló végintézkedését. Végi­g belefáradtam az egész dologba s hazamen­tem, föltéve magamban, hogy holnap ismét kísérle­tet teszek, ámbár tudtam, hogy ez hasztalan lesz, hacsak Mr. Brownlow valami váratlan módon össze nem szedi magát s elég erős nem lesz ahhoz, hogy bebocsáttatásomat követelje. 279. SZÁM. BUDAPEST, CSÜTÖRTÖK, OKTÓBER 9. k­iad­ó­­­HIVATAL, BUDAPEST, IV. HIMZŐ-UTCZA 1-88. HIRDETÉSEKET ÉS NYILTTÉRBE VALÓ KÖZLEMÉNY EZ­­T F­ELVESZ a KIADÓHIVATAL, Hirdetéseket felvissz­a külföldön: Bécsben: Főügynökségünk: Stero Morik­ hir­­detési irodája: I. Wollzeile Nr* ■*» Oppelik A., I. Stubenbastei Nr. 2. Mosse Rudolf, I. Seilerstätte Nr. 2. Haasensiein és Vogler, I. Wallfisrbgasse 10. Daube G. L. és Társa, I. Wollzeile Nr. 11 Dukes Miksa, I. Riemergasse Nr. J2. Schalek Henrik, 1. Wollzeile Nr. 14. Herndl Alajos, I. Wollzeile Nr. 26. Frankfurtban a/M.: Daube G. L. és Társa. fáruban: R. Moase, 40, r. Notre*Dame»d#«Vi«l Ageoce Havas (place de la BoeraeX. kát állandóan töltött a cseh fönemességnél s most már bájos nejével együtt bizonyára töl­tene nálunk is, mig végre ide szoknék. Csak cselekedjék azt a magyar főurak, a­mit őseik és elődeik cselekedtek hajdanán. Budapest, okt. 8. Az országgyűlési függetlenségi és 48-as párt e hó 12-én (vasárnap) d. u. 6 órakor értekez­letet tart. Irányi Dániel, elnök: A magyarországi ágostai evangélikusok egyetemes gyűlése ma kezdődött meg itt a fővárosban s az erről szóló kimerítő tudósítást lapunk más helyén találják olvasóink. Mind ma a gyűlésben, mind teg­nap az előértekezletén oly kérdések merültek fel, melyek a mellett, hogy felekezetiek is, az országot általában érdeklik s jelentékeny politikai horderővel bírnak, melyekre tehát a publiczisztikának s eset­leg a kormánynak ,a törvényhozásnak is ki kell terjesztenie figyelmét.­­ A tegnapi előértekezleten mindjárt kezdetben szóba került az anyakönyvek nyelvének kérdése. A tiszai egyházkerület ugyanis ré­gebben már azt indítványozta,hogy az anyakönyvek ki­zárólag magyar nyelven vezettessenek. Ez indítványt már a bányai és dunántúli egyházkerületek elfogad­ták s foganatosították, csak a dunáninneni nem fo­gadta még el. Geduly és Karsay püspökök, Fabinyi Theofil, Haviár Dániel , Szontágh Pál, Gyuriéri Adolf, Grekus István, Péchy Tamás, Szeberényi Gusztáv, Gy­öry Elek szóltak a kérdéshez s abban állapodtak meg, hogy ezt most az egyetemes gyű­lésen nem vetik fel. A hangulat azonban — s ezt örömmel konstatáljuk — az, mely biztosan engedi reményleni, hogy nemsokára minden kerületben az állam nyelve lesz a győztes. A konvent jegyzőkönyvi nyelvére egyhangúlag megállapodtak, hogy a német és tót elhagyásával ezentúl az egyedül magyar lesz. Érdekes volt Geduly Elek indítványa, melynek czélja az volt, hogy a konvent bizottságot küldjön ki, mely Húrban József klubokat lelkészt, 48-diki hír­hedt pánszláv lázadót és fosztogatót legutóbbi pozsonyi sajtóperének inczidenséből idézze maga elé s 48-iki tényeit vizsgálja m­eg. Geduly püspök, Szontágh Pál és Bertalan s Péchy Tamás szóltak az indítványhoz s helyesen emelték ki, hogy az egyház most, 36 év múlva, ily politikai természetű dolgok vizsgálatába helyesen nem bonyolódhatik s Hurbánt a történelem s a hazafias társadalom ítéletére kell bízni. — Nagy fontosságú kérdést hozott szőnyegre ma Zsilinszky Mihály, indítványozván, hogy a protestáns középiskolák fentartási költségeihez az állam szükséges mérvben járuljon, azért mert a kath. középiskolák állami alapítván­­­nyal és segél­lyel tartatnak fenn, tehát a fe­lekezeti egyenlőség és viszonosság ezt hozza ma­gával a protestánsokra nézve is ; és azért, mert az új középtanodai törvény intézkedései a protestán­sokra állami érdekből oly terheket rónak, melyeket ezek meg nem bírhatnak. Az indítvány közöltetni fog az egyházkerületekkel. Végül a szlavóniai és horvátországi protestánsok sorsát említi fel meg­nyitó beszédében b. Prónay Dezső. Egyaránt ér­dekli ez is mind az ágostai, mind a helvét felekeze­­tet, miután a horvátok valóságos irtóhadjáratot folytatnak az ottani protestánsok magyar nyelvű istentisztelete s elemi oktatása ellen. E kérdésben előbb-utóbb törvényh­ozásilag kell intézkedni. Az országos függetlenségi és negyvennyolczas párt válaszfelirati javaslatát Irányi Dániel pártelnök, kit a javaslat szerkesztésével megbíztak, már elkészítette, s azt a párt által kiküldött bizottságnak bemutatta. A bi­zottság a javaslatot elfogadta, s a párt azt vasárnap tar­tandó értekezletén veszi tárgyalás alá. A válaszfelirati vitát — mint értesülünk — nem hétfőn, hanem csak kedden kezdi meg a képviselő­­ház. A válaszfelirati bizottság jelentését és javasla­tát szombaton terjeszti be, s ekkor tűzik ki a tár­gyalás megkezdésének határidejét. Ha a tárgyalás kedden kezdődik, az esetben a ház hétfőn nem tart ülést. A főrendiház reformja és a protes­táns püspökök. A tiszáninneni helvét hitvallású egyházkerület rimaszombati gyűlésén — mint lapunkban közölve volt — fölmerült a kérdés, várjon, ha a főrendiház reformja akként terveztetik, a protestáns püspökök és főgondnokok lehetnek-e a főrendi tábla tagjai, illetőleg elfoglalhatják-e helyüket s nem lesz-e ez ártalmas a prot. egyház függetlenségére és önkor­mányzatára? A kérdéshez többen szólottak s végül Mocsáry Lajos indítványára az a határozat fogad­tatott el, hogy a kerület megvárja a kormánytól, hogy ha ily irányú törvényjavaslatot akar be­adni, előzőleg meghallgatja a protestáns egyhá­zak képviseletét. A kormány félhivatalos lapja e határozatot mai számában megtámadja, s kifej­teni törekszik, hogy a hozandó törvény egyes fele­kezet beleegyezésétől függővé nem tétethetik, s hogy a protestáns egyházfők főrendi joga az egyházi önkormányzatra veszélyes nem lehet. A félhivatalos lap nem a fölvetett kérdésre felel. Bizonyára egy felekezetnek se juthat eszébe az állami törvény ellen revoltálni, valamint az is kétségtelen, hogy a protestáns pap, ha képviselővé választatik, vagy ha mint — esetleg születésénél fogva gróf vagy báró — a főrendiházba meghivatik, ezzel a protestáns egyház szabadságai veszélyeztetve nincsenek. Ha­nem miután még az esetben is, ha a prot. püspö­köknek és főgondnokoknak az uj törvény főrendi jogot adna, e jog eredete háromféle módon képzelhető, tudniillik: vagy királyi kinevezés, vagy előre való törvénybe iktatás, vagy a felekeze­tek választása által, — a kormány csak javaslatát teszi jobbá, magát tájékozottabbá s a reformhoz kötött előnyöket biztosabbá, ha előzetesen kikéri az egyházak véleményét. A két prot. felekezet végre is hatalmas integráns része a magyar állam társadal­mának és ha a kormány ennek előzetes megnyug­vásával terjesztheti elő s emelheti törvényerőre re­formjavaslatát : ez csak előnyére válik minden tör­vénynek és kormánynak s felekezetnek egyaránt. Ez világos, hanem úgy látszik, hogy a félhivatalos lap már azt is röstelli, hogy miniszteri engedély nélkül valaki politizálni mer, habár az a valaki egy egyház­­kerület is , habár a fölvetett kérdés szorosan érdek­körébe tartozik is. A képviselőházi bizottságok köréből. A képviselőház állandó igazoló bizottsága ma megkezdte működését. Délelőtt 11 órakor Busbach Péter elnöklete alatt ülést tartott, melynek tárgyát a képviselők megbízó leveleinek megvizsgálása képezte. Előadóként Engelmayer József szerepelt. A bizottság mindenekelőtt elhatározta, hogy miután hozzá a bíráló bizottsági tagok ellen délelőtt 11 óráig (házszabályok 40. 5) kifogások be nem­­ jelentettek, a bí­ráló bizottságok működésük megkezdésére hívandók fel. Következett a napirend : Megbízó-levelek tárgyalása. — A bizottság első­sorban N­yáry Béla b., az Ipolysági és Teleky Domokos gróf, a magyar­ láposi kerületben megválasztott képviselők megbízó-leveleit vette tárgyalás­­ alá, és tekintettel arra, hogy mindkét választás kérvény­­t aTMdt­?tett,, meg­ elrendelte, hogy azok a VIII., illetőle­g IX. bíráló bizottsághoz tétessenek át. . Ezután a bizottság tárgyalás alá vette és feltétlenül igazolandóknak találta a következő képviselők választá­si­ Tr?Íá? (Karánsebes), Andrássy Tivadar ! Bánffy György b. (Szilágy-Somlyó), Pa! (Dees), Somogyi Gyula (Nyíregyháza), Elu­ Károly (Besztercze), Bissingen Ernő gr. (Lúgos), Lits Gyula(Vaál). b ’’ Ezzel az ülés véget ért. rz képviselőház bíráló bizottságai közül az I., II., III., VII., Vili­ s IX-ik ma délelőtt alakuló ülést tartottak, s így alakultak meg : I. biráló bizottság: El­­nök Busbach Péter, jegyző Darányi Ignácz. II. biráló bi­zottság: elnök Grom­on Dezső, jegyző Lázár Ernő. III. bíráló bizottság: elnök Szatmáry Miklós, jegyző­­­ Kazy János. VII. biráló bizottság: elnök Bárczay Ödön, jegyző Zsilinszky Mihály. VIII. biráló bizottság : elnök Andaházy Pál, jegyző Münich Aurél. IX. biráló bizott­ság : elnök Horváth Gyula, jegyző Szerb György. A képviselőház válaszfelirati bizottsága ma d. u. 6 órakor értekezletet tartott Tisza Lajos gr. el-FIA blrtlrt alatt ~ —.el___1. 1 ’ ■ . ■ 1 " ° _ noklete alatt, a válaszfelirat szövegének megállapítása tárgyában. Az értekezleten a kormány részéről Tisza K Kálmán miniszterelnök és Szapáry Gyula gr. pénzügy­miniszter volt az leien . A képviselőház I. bíráló bizottsága ma délelőtt tartott alakuló ülésén elhatározta, hogy legközelebbi ülését e no 13-án d. u. 4 órakor tartja, a­mikor is min­denekelőtt meg fogja vizsgálni, hogy a hozzá utasított kérvények a házszabályok 79. §-ában előírt külkellékek­­nek mennyiben felelnek meg s azon kérvényeket illető­leg, melyek az előirt kellékeknek megfelelnek, ugyan­­akkor a tárgyalás sorrendjét és napját is ki fogja tűzni. Előadokka választattak: a Chok­a Ferencz és tichtritz Zsigmond b. választása ellen beadott kérvényekre nézve 1 Jar­any­i Ignácz, — az Imre Aurél választása elleni kérvényre : Engelmayer József, és ----­választása ellen Antal Gyula, v -------- a Maller Rezső benyújtott kérvényre vonatkozólag: VIDÉK. * Szatmár megye tegnapi közgyűléséről, melyről egy félhivatalos távirat már adott hírt, a következő tudósí­tást kapjuk . Szatmár megye okt. 7-én tartott őszi rendes közgyűlésén Vállyi Árpád hosszabb indokolás kíséreté­ben a következő indítványt tette : «Mondja ki határozatilag a t. megyei bizottmány, mi­szerint több megyei választott tisztviselőnek a képviselő­­választások alkalmával tanusított eljárását helytele­­nit i s elvárja, hogy jövőben a megyei tisztviselők semminemű zajos kortes­kedéssel vagy hivatalos pressziók alkalmazásával a szabad nép­választást zavarni nem fogják.» Beszédében Vállyi­­ Árpád a választókra vonatkozólag többek közt így nyilatkozott: «A lezajlott képviselőválasztások, valljuk be őszintén, néhány annál tiszteletreméltóbb kivételt leszámítva — országszerte elszomorító látványt nyújtottak. Láttuk, hogy egy a hatalom birtokához görcsösen ragaszkodó kormány hivatalos pressziók és a választási törvények lábbal tapodásával hova tudta sülyeszteni a szabad nép­­választás magasztos rendszerét s láttuk, hogy a kormány törvényellenes erőszakoskodásai itt*ott mily elitélendő végletekre ragadhatják az ellenzéki érzelmű választókat. Igaz, hogy a kormány melynek pedig első sorban lenne kötelessége a választások tisztasága felett őrködni, maga követte vagyis inkább követtette el a legtöbb ete­­tést-itatást és vesztegetést.­­ Közegeivel pedig oly mérvű hivatalos pressziót fejtetett ki, mely még a 72-iki hires Lónyay-féle választásokat is elhomályosítá. (Élénk helyeslés.) De minthogy a világon mindig történi kell olyasminek ami a nevető idegeket ingerelje, a kormány vezéregyéniségei a törvényellenes eszközökkel kivívott győzelem után — most a nyár végén egymásután keltek ki beszédeikben a választási visszaélések ellen s ezek orvoslásául még az országgyűlés tartama meghosszabbí­tásának kérdését is napirendre hozták. Kitűnő gyógymód valóban, mely a harmadnapos hideglelésből, ötödnapos hideglelést akar csinálni.» (Élénk derültség.) Tisza Lajos gróf Dicsőszentmártonban tett ama nyilatkozatára, «hogy a nem irigylendő hírre szert tett üzérkedő választókerü­ AZ ELSŐ KLIENSEM (EGY ÜGYVÉD ELBESZÉLÉSE.) — Angolból. — — Azonnal megírom, mondám­, írószerért nézve körül. De a halogató természet ismét fölébredt benne. — Nem, ne most, mondá. Már jobban vagyok. Talán fel is épülök. Hanem hozza el holnap reggel, hogy aláírhassam. Nem akartam magamat kitenni annak, hogy a halál elibem vágjon, így tehát, szavaira nem is ügyelve, leültem írni. Még alig írtam meg két sort, midőn láttam, hogy öreg kliensem elájult. Odasiettem, hogy eszméletre hozzam, de nem sikerült. Nehéz szívvel bár, de segítséget hív­tam. . Mrs. Wrench a folyosón volt. Meg voltam róla győződve, hogy csak abban a pillanatban vette le fülét a kulcslyukról. Húga a háta mögött állott. Tekintetek, melyet rám vetettek, eléggé mutatta, hogy minő véleményben vannak eljárásom felől. Agyába vittük a beteget. A cseléd elszaladt az orvosért, én pedig hazamentem, hogy elkészítsem a pótvégrendeletet, azon imádkozva, hogy Mr. Brown­­lownak elegendő testi és lelki ereje legyen ahhoz, hogy másnap reggel bebocsáttatásomat követelje. Másnap reggel kilencz órakor ismét ott voltam, s legkevésbbé sem csodálkoztam azon, hogy kereken megtagadták a bebocsáttatást. Vártam, a­míg az orvos el nem jött, megszólítottam, mielőtt bement, s kértem, hogy legyen segítségemre, vagy legalább mondja meg betegének, hogy künn vagyok. Az orvos azonban semmit sem akart megígérni, s modora eléggé elárulta, hogy a két nő mit beszélhe­tett neki tegnapi látogatásom felől. Bent léte alatt kétségkívül még több hazugságot is mondtak neki, mert mikor kijött a házból, azt a véleményét fejezte ki, hogy olyan magaviselettel, mint az enyém, egy fiatal ügyvéd csak árthat magának. Mérsékeltem magamat, s iparkodtam vele megér­tetni a tényállást. De meg sem akart hallgatni. — Mondja meg legalább azt, hogy betegét milyen állapotban találta, mondom. — A milyen rosszban csak lehet. Legfölebb pár óráig élhet még. — Akkor, mondom, — azzal, hogy segítségemre lenni vonakodik, végső ínségre kárhoztatja azt, a­kit Mr. Brownlow a világon legjobban szeretett. — Semmi közöm, a családi viszályokhoz, viszonzá az orvos hidegen, kocsija ajtaját berántva. Elmentem, de­ a nap folyamában több ízben tér­tem vissza a házhoz. Mindannyiszor elutasítottak. A North Roadtól meglehetős távolságnyira lak­tam. A házban más lakók is voltak s a fölöttem való lakást olyan ember bírta, a­kivel barátságos vi­szonyban voltam. Épen megittam teámat s leültem olvasni, midőn Robinson lejött hozzám s kért, hogy menjek föl barátjaival whistezni. Nem volt kedvem társaságba menni. Levert, szomorú voltam. Egy haldokló aggastyán, meg egy viruló gyermek arcza lebegett előttem szüntelen. Nem fogadtam el barátom meghívását s jobbnak láttam, az estét könyvem és pipám társaságában töltem­ el. Sokáig, igen sokáig olvastam, nem zavartatva magamat a vidám kaczaj által, mely felülről játék­közben le-lehallatszott hozzám. De bármilyen figyelmesen olvastam is, folyvást Mr. Brownlowra gondoltam. Talán e pillanatban haldoklik s engem szólít, hogy kívánságát telje­sítsem. Borzadtam, a mint elképzeltem azt a két kemény­szívű nőt, a mint ágya fölött őrködnek és halálát várják. Láttam, hogy kiáltásaira ép oly keveset ügyelnek, mintha kőbálványok volnának . . . Azután a füstbodrok közt fölszállt előttem a Li­lian derűs fiatal arcza. Milyen más lesz ez, gondo­lom magamban, félév múlva, ha majd a bánat és nélkülözés megváltoztatta! Kárhoztattam öreg kliensemet gyöngeségéért. És kárhoztattam magamat is, a­miért nem sürgettem és unszoltam, hogy gondoskodjék a leánykáról . . . Az óra felet ütött tizenegy után. Betettem köny­vemet s azon tanakodtam, hogy lefeküdjem-e, vagy más pipáit gyújtsak. E pillanatban kopogtatást hal­lottam az utczaajtón. — Bizonyosan újabb vendége jött Robinsonnak, gondolom magamban. — Jó mulatságot csapnak ott fenn. Hallottam, hogy takarítónőm mint felelt valaki­nek a kérdésére; azután ajtóm megnyílt s nagy bá­mulatomra — sőt rémületemre — belépett Mr. Brownlow. Azt gondoltam, álmodom, olyan lehetetlennek látszott a dolog. Mr. Brownlow, a­ki tegnap alig volt képes arra, hogy a lépcsőn levánszorogjon, kinek elhaló tekintete azóta folyvást szemem előtt volt, most itt állt előttem abban az öltözetben, a­melyben utolszor láttam járni! Csak olyan betegnek és halottszerűnek látszott, mint tegnap az ebédlőjében, de lépése nem volt olyan gyönge. A váratlan látvány megfosztott a szólás, mozgás képességétől. Az egyetlen, a­mire gondolni tudtam, az volt, hogy mikép jöhetett ide ez az ember, a­ki tegnap olyan gyönge volt, hogy pár lépés és néhány szó után elájult. Megmagyarázhatatlan volt, de mégsem lehetetlen, mert itt áll előttem. Erőt vettem magamon s széket toltam ebibe. Fá­radtan ült le. — Kedves jó uram, mondá, — ez igazán meg­gondolatlanság. Felém fordítá fejét s rám nézett. Mi volt abban a tekintetben, ami megfagyasztotta véremet, a­mi felborzasztotta hajamat, a­mitől őrült gondolatok villantak agyamba? Máig sem merek erre a kérdésre felelni. De volt benne valami meg­nevezhetetlen, valami, a­mi az álmélkodást rette­géssé változtatta, olyan rettegéssé, hogy az első pillanatban ki akartam szaladni a szobából, hogy elrejtőzzem. — Alá kell írnom a végrendeletet, mondá. Hangja, bár különös rezgésü volt, magamhoz té­rített. Kivettem zsebemből az Írást s eb­be tettem. — Várjon egy perczig, mondám. — Hozok ta­nukat. — De siesse n, felelt é s szeme ismét találkozott az enyémmel.‘Kerültem tekintetét, de a mint az aj­tón kiléptem, éreztem, hogy reszket minden tagom. A folyosón már nevettem magamon. Előbb csak hadd hozzak le Robinsontól két tanút s írassuk alá a kodiczil­ust, azután is ráérek megtudni, hogy Mr. Brownlow hogyan tudott idejönni. Két ügyvéd ismerősöm, Thomas és Hicks, felszó­lításomra azonnal otthagyta a whist-asztalt s velem jött. A társaság többi tagjai is mind személyes isme­rőseim voltak. Eszembe jutott azonban, hogy nem ártana több tanú sem. — Minthogy ebből a dologból okvetlenül pör lesz, mondom, szabad-e mindnyájokat fölkérnem, hogy jöjjenek le egy perezre ? — Ilyen dologban nem lehet az ember elég óva­tos, mondá Hicks, mialatt az egész vidám társaság fölállott és utánam jött. — Az öreg Brownlow! suttogó Thomas, a­mint szobámba beléptünk .— Valóban ő az, viszonzó Hicks. — Azt hallot­tam, hogy szegény öreg halálán van. Kezébe adtam kliensemnek a tollat. Kezünk ös­­­szeért, s ettől az érintéstől fagyos borzongás futott rajtam végig. Meglehetősen erős vonásokkal írta alá nevét. Thomas és Hicks mint tanuk bizonyították az alá­írás valódiságát, a többiek pedig nagy kíváncsiság­gal nézték az egész dolgot. Mr. Brownlow udvariasan hajtotta meg magát előttök, én pedig megköszöntem szivességeket és bocsánatot kértem a háborgatásért. Jó éjszakát kívántak s visszamentek whistezni. El­zártam az írást s visszafordultam kliensemhez, kér­dezősködni. De a szó torkomon akadt, a mint szemébe néz­tem s újra láttam benne azt a rejtelmes, leírhatat­lan tekintetet, mely az imént annyira megdöbben­tett. Ismét reszketés fogott el. — Vissza kell mennem, mondá, fáradtan föl­­állva. — Hozatok bérkocsit, szólok én, szavától ismét magamhoz térve. Ő azonban fejét rázta, az ajtóhoz ment, kinyitotta s kilépett. Utána mentem. A küszöbön túl megfordult, s szeme utolszor találkozott az enyémmel . .. Tehetetlenül roskadtam egy székre s szivem ve­résén kívül semmi mást sem hallottam. Az óra tizenkettőt ütöttt. Néhány másodpercz múlva nagy erőfeszítéssel fölálltam s utána mentem. Házához csak egy út ve­zetett. Olyan gyorsan siettem végig ezen az uton, a­mint csak bírtam, de nyomát sem láttam. Azt gondolva, hogy talán elhagytam valahol, vis­­­szafordultam. Sehol sem volt látható. Megint vis­­­szafordultam s addig szaladtam, a­míg a házhoz nem értem. Becsöngettem. Ajtót nyitottak — most már nyil­ván nem féltek a jövevényektől. Az ajtóban egy cselédleány állott, kötényét szemére tartva. — Hazajött Mr. Brownlow ? kérdem. A leány bambán bámult rám. Ismételtem a kér­dést, hozzátéve, hogy gazdája az imént jött el tőlem. A leány nem értett.­­—Fél tizenkettőkor halt meg, mondá, könnyes szemét törölgetve. Meghalt — fél tizenkettőkor! Akkor én őrült va­gyok, vagy álmodom! Hazamentem. Robinsonék még javában kártyáz­tak és mulattak. Kizártam szekrényemet, benne volt az épen éjfél előtt aláirt végrendelet! Hogyan lehetett ez ? Hogy micsoda zajt ütött az, mikor én pótvégren­deletet jelentettem be, azt leírni lehetetlen. A sze­retetreméltó testvérek megrohantak s biztosítottak, hogy addig nem nyugosznak, a­mig engem mint okmányhamisitót, csalót s isten tudja mit el nem ítéltetnek, ha­ az utolsó fillérek rámenne is. Szerencsére a végrendeleti végrehajtók eszes em­berek, az ügyvédjeik pedig becsületes emberek vol­tak, a­kik nem akarták engedni, hogy klienseik olyan pert indítsanak, a­melyet okvetlenül elvesz­tenek. Nekem semmi titkolni valóm sem volt s csak­hamar bebizonyult, hogy James Brownlow a pót­­végrendeletet tiz nem-érdekelt tanú jelenlétében írta alá, az én takaritónémat, a ki bebocsátotta, nem is számítva. A tanuk mindannyian tiszteletre­méltó polgárok voltak, kiknek a szava döntő lehe­tett a biró és az esküdtek előtt. Esküdjenek bár amazok arra, hogy James Brown­­lownak fizikailag lehetetlen volt akkor éjjel ágyá­ból fölkelni, nekünk czáfolhatatlan bizonyítékunk volt arra, hogy odajött s aláírta a végrendeletet. A mi tanúskodásunk, ezen kívül, önzetlennek volt tekinthető, míg az övéket harag és önérdek sugal­mazhatta. A hamis tanuk tehát csakis ők lehettek volna. Nem is háborgatták hát a hatóságot ezzel a do­loggal. Nagyon egyszerű volt. És így, miután min­den egyezség visszautasíttatott, kifizették a hatezer fontot, s az általános vélemény az volt, hogy klien­sem észrevétlenül elhagyta ágyát, kiosont a házból s eljött hozzám, hogy végakaratának teljesülését biztosítsa. Évek teltek el, a­míg szóba álltam az orvossal, a­ki olyan készséggel adott hitelt rágalmazóimnak. De ezt a hibáját jóvá tette s én végül megbocsátottam neki. Különös dolgot mondott nekem. Betege minden látszat­a szerint akkor éjjel fél ti­zenkettőkor halt meg. Ö, az orvos, lement s tőle telhetően vigasztalta a nőket. Távozás előtt még egyszer fölment a halottas szobába, hogy az el­hunytat megnézze. Mialatt a nyugodt arczot szemlélte, a halottnak mondott ember egyszerre csak fölnyitotta szemét, nagyot sóhajtott, mint mikor az ember megkönnyeb­bültnek érzi magát, azután szeme ismét lecsukó­dott s ezzel vége is volt mindennek. — Meg mernék esküdni bármely törvényszék előtt, mondá az orvos, hogy teljes lehetetlen lett volna rá nézve, hogy egy tagját is megmozdítsa. Hála isten­nek, erre az esküre nem került a sor. Az ön bizo­nyítékai olyan c­áfolhatatlanok voltak, hogy tönkre­tették volna orvosi hírnevemet. Ha az ember hinne a természetfölötti dolgokban, akkor . .. Az ám. Csakhogy én is ép oly kevéssé hiszek benne, mint az orvos. A törvény legalább még nem ismerte el. Hanem ennek az én első kliensemnek az esete mégis nagyon, nagyon különös! (Vége.) (Folyta­táa.)

Next