Egyetértés, 1884. október (18. évfolyam, 271-301. szám)
1884-10-09 / 279. szám
1884 NOLCZADIK ÉVFOLYAM. SZERKESZTŐSÉG: BODA PEST, IV. HÍMZŐ-UTCZA 1. 8 Zi KÉZIRATOKAT VISSZA NEM KÜLDÜNK. CSAK BÉRMENTES LEVELEKET FOGADUNK EL. ELŐFIZETÉSI DU: Vidékre postán vagy helyben házhoz hordva; Egy egész évre 20 írt I Egy negyedévre 5 írt Egy fél évre 10 írt | Egy hóra 1 írt 80 kr. Külföldre: 3 hóra Németországba S frt 30 kr. Franczia-, Olasz-, Orosz-, Török-, Görög-, Spanyolországokba, Svájci-, Románia és Szerbiába, valamint amaz országokba, melyek a posta- Rearzedéshez tartoznak, negyedévre 9 frt 20 kr. Sgraim 0 krajcsár. A trónörökös és neje. Vajjon azok, kik a királynak és családjának közvetlen környezetében élnek, sejtik-e azt, minő nagy fontosságú dolog politikailag is, ha a király vagy a királyné vagy a trónörökös királyfi Magyarországra jön, itt látogatásokat tesz s gyakrabban és hosszasabban tartózkodik? Valószínűleg alig sejtik. Ha tudnák, mily nagy dolog ez a fejedelmi családra s államainak tartósságára nézve, bizonyára gyakrabban tanácsolnák a királynak a hozzánk jövetelt. Osztrák Albert volt az első magyar király, kinek uralkodása alatt az 1439-iki budai országgyűlésen törvényt hoztak őseink, hogy a király itthon lakjék az országban. E törvénynek meghozatalára nem a király, ki kora halála miatt alig uralkodott hét negyed évig, hanem boldogult apósa Sigmond király és római császár adott alkalmat untig és ismételve, jól tudván őseink, hogy monarkhikus államban minő fontos dolog a király jelenléte s az országlásnak személyes vezetése. Később második Ulászló alatt 1492-ben ismételték a törvényt, sőt a királlyá választásnak is egyik föltétele volt ez. Ő meg is tarta a törvényt pontosan. Első Ferdinánd alatt már valóban szükség volt e törvényre s azért őseink különös indokolással újították meg azt. «Es potissimum est advigilandum — mondják az 1546-iki pozsonyi országgyűlésen — ubi periculi plurimum timendum est.» Ahol a veszélytől legjobban kell félni, ott kell leginkább vigyázni s azért a királyi fölség elődeinek, Magyarország régi királyainak példájára idejének nagyobb részét Magyarországon töltse. E törvény vagy tízszer nyittatott meg azóta. Nagy sikere nem jön. Alig volt országgyűlés e század elejéig, melyen a rendek védelem gyanánt ne emlegették volna a király állandó távollétét. Csak Mária Terézia volt az, ki szive sugallatát követve, mind a veszedelmes külháboruknak, mind a békének idején gyakrabban meglátogatta Magyarországot. Lelkesült is érte a nemzet s trónjának megszilárdítására s egyéb országainak megvédelmezésére nemes áldozatkészséggel s a hőskor lovagiasságával hozta meg áldozatát. 1848-ban megreszkettek a habsburgi államszövetség fundamentumai. Olaszország fellázadt, Csehország fellázadt, Ausztria forradalomban tört ki, Bécs torlaszokat emelt s az osztrák költő igazán énekelhető, hogy már csak Radeczki tábora képezi egyedül az osztrák monarkhiát. Ha ekkor ötödik Ferdinánd nem az udvari cselszövőknek, hanem a hű magyar nemzet minisztereinek szavára hallgat, s menedéket a budai királyi várban keres , minő más, minő virágzó és boldog képe lett volna akkor e század történetének az uralkodó családra s Magyarországra nézve is! A történelem, mint a római író mondja, tanúja az időknek s tanítómestere az életnek. Tanúsítja azt, hogy a magyar nemzet és királya közt mindig benső volt a viszony valahányszor a király köztünk lakott vagy tartózkodott s tanítja azt, hogy ez igy lészen jövendőre is. Ő felsége első Ferencz József és a királyné és a királyi gyermekek megtanulták nyelvünket, ismerik népünket s 1865 óta többet voltak nálunk, mint őseik és elődeik 1526 óta. S az eredmény az jön, hogy a függetlenségi harcznak s a rá következő véres korszaknak iszonyuságai daczára a magyar nemzet és királya közt oly benső, oly családias, oly példás a viszony, melynél jobbal nem dicsekedhetik a föld kerekségének egyetlen uralkodója és nemzete sem. A nemzet kegyelettel áldoz a múlt idők szomorú emlékeinek, de azért rendülnie, hűséggel és ragaszkodással környezi a királyt ! Hátha vagy ő vagy a trónörököspár ott laknék állandóan, vagy huzamosan a budai királyi várban! Hátha ők visszaidéznék a fővárosra a Hunyady-törzsből származott nagy királynak dicsőséges napjait! És vissza idéznék, ha tanácsosaik úgy akarnák. Bizonyság erre a trónörökösnek és bájos nejének példája. Minő örömmel és mily otthonosan töltik ők idejüket Erdély kies bérczei közt! Holnap eljönnek onnan, hogy egy magyar országnagyot, gróf Károlyi Istvánt látogassák meg ősi fészkén a nagy-károlyi kastélyban. Hazafias örömmel üdvözöljük őket, mint egy magyar ember vendégeit! Utjuk a Hajdúságon és Debreczen városán és a majtényi síkon és a szathmári lapályokon visz keresztül. Báthoryak, Bocskayak, Bethlenek és Rákócziak diadalmas seregei tiporták egykor e vidék pázsitját, midőn kardot kellett rántaniok az országnak eltiprott függetlenségéért, a lelkiismeretnek elnyomott szabadságáért, a magyar nemzetnek eltagadott jövendőjéért. Arra vezet a trónörököspár útja. És a trónörökös és bájos neje meg fogják látni, hogy e vidék tiszta magyar népe örömében és lelkesedésében nem ismer határt, csakhogy koronás királyának fiát, leendő alkotmányos uralkodóját ott láthatja maga között. Hátha még gyakrabban láthatná! Élni, boldogulni, felvirulni, történelmi dicsőségére és nagyságára fölemelkedni akar és fog a magyar nemzet s a múltnak minden szomorú emléke se tudta az ő monarkhikus erényeit megzsibbasztani; — istenéért, királyáért lelkesül. És számít mind a kettő segedelmére. Üdvözöljük a nemes grófot is, hogy a trónörököspárt meghívta nagy-károlyi kastélyába. Bár követnék példáját a többi országnagyok. S az Andrássyak, Esterházyak, Pálffyak, Batthyányiak, Zichyek, Festetichek, Erdődyek és többen és sokan valósággal követhetnék. A trónörökös az előtt öt-hat évvel évszaka-Nem tudtam mihez folyamodni. A cselédek megvesztegetéséről szó sem lehetett, mert az ajtót mindig vagy Mrs. Wrench, vagy a húga nyitotta ki. Törvényes hatalmam pedig nem volt arra, hogy a házba erőszakkal belépjek, mert ha ezt teszem, per útján biztosan meg lehetett volna semmisíteni a haldokló végintézkedését. Végig belefáradtam az egész dologba s hazamentem, föltéve magamban, hogy holnap ismét kísérletet teszek, ámbár tudtam, hogy ez hasztalan lesz, hacsak Mr. Brownlow valami váratlan módon össze nem szedi magát s elég erős nem lesz ahhoz, hogy bebocsáttatásomat követelje. 279. SZÁM. BUDAPEST, CSÜTÖRTÖK, OKTÓBER 9. kiadóHIVATAL, BUDAPEST, IV. HIMZŐ-UTCZA 1-88. HIRDETÉSEKET ÉS NYILTTÉRBE VALÓ KÖZLEMÉNY EZT FELVESZ a KIADÓHIVATAL, Hirdetéseket felvissza külföldön: Bécsben: Főügynökségünk: Stero Morik hirdetési irodája: I. Wollzeile Nr* ■*» Oppelik A., I. Stubenbastei Nr. 2. Mosse Rudolf, I. Seilerstätte Nr. 2. Haasensiein és Vogler, I. Wallfisrbgasse 10. Daube G. L. és Társa, I. Wollzeile Nr. 11 Dukes Miksa, I. Riemergasse Nr. J2. Schalek Henrik, 1. Wollzeile Nr. 14. Herndl Alajos, I. Wollzeile Nr. 26. Frankfurtban a/M.: Daube G. L. és Társa. fáruban: R. Moase, 40, r. Notre*Dame»d#«Vi«l Ageoce Havas (place de la BoeraeX. kát állandóan töltött a cseh fönemességnél s most már bájos nejével együtt bizonyára töltene nálunk is, mig végre ide szoknék. Csak cselekedjék azt a magyar főurak, amit őseik és elődeik cselekedtek hajdanán. Budapest, okt. 8. Az országgyűlési függetlenségi és 48-as párt e hó 12-én (vasárnap) d. u. 6 órakor értekezletet tart. Irányi Dániel, elnök: A magyarországi ágostai evangélikusok egyetemes gyűlése ma kezdődött meg itt a fővárosban s az erről szóló kimerítő tudósítást lapunk más helyén találják olvasóink. Mind ma a gyűlésben, mind tegnap az előértekezletén oly kérdések merültek fel, melyek a mellett, hogy felekezetiek is, az országot általában érdeklik s jelentékeny politikai horderővel bírnak, melyekre tehát a publiczisztikának s esetleg a kormánynak ,a törvényhozásnak is ki kell terjesztenie figyelmét. A tegnapi előértekezleten mindjárt kezdetben szóba került az anyakönyvek nyelvének kérdése. A tiszai egyházkerület ugyanis régebben már azt indítványozta,hogy az anyakönyvek kizárólag magyar nyelven vezettessenek. Ez indítványt már a bányai és dunántúli egyházkerületek elfogadták s foganatosították, csak a dunáninneni nem fogadta még el. Geduly és Karsay püspökök, Fabinyi Theofil, Haviár Dániel , Szontágh Pál, Gyuriéri Adolf, Grekus István, Péchy Tamás, Szeberényi Gusztáv, Györy Elek szóltak a kérdéshez s abban állapodtak meg, hogy ezt most az egyetemes gyűlésen nem vetik fel. A hangulat azonban — s ezt örömmel konstatáljuk — az, mely biztosan engedi reményleni, hogy nemsokára minden kerületben az állam nyelve lesz a győztes. A konvent jegyzőkönyvi nyelvére egyhangúlag megállapodtak, hogy a német és tót elhagyásával ezentúl az egyedül magyar lesz. Érdekes volt Geduly Elek indítványa, melynek czélja az volt, hogy a konvent bizottságot küldjön ki, mely Húrban József klubokat lelkészt, 48-diki hírhedt pánszláv lázadót és fosztogatót legutóbbi pozsonyi sajtóperének inczidenséből idézze maga elé s 48-iki tényeit vizsgálja meg. Geduly püspök, Szontágh Pál és Bertalan s Péchy Tamás szóltak az indítványhoz s helyesen emelték ki, hogy az egyház most, 36 év múlva, ily politikai természetű dolgok vizsgálatába helyesen nem bonyolódhatik s Hurbánt a történelem s a hazafias társadalom ítéletére kell bízni. — Nagy fontosságú kérdést hozott szőnyegre ma Zsilinszky Mihály, indítványozván, hogy a protestáns középiskolák fentartási költségeihez az állam szükséges mérvben járuljon, azért mert a kath. középiskolák állami alapítvánnyal és segéllyel tartatnak fenn, tehát a felekezeti egyenlőség és viszonosság ezt hozza magával a protestánsokra nézve is ; és azért, mert az új középtanodai törvény intézkedései a protestánsokra állami érdekből oly terheket rónak, melyeket ezek meg nem bírhatnak. Az indítvány közöltetni fog az egyházkerületekkel. Végül a szlavóniai és horvátországi protestánsok sorsát említi fel megnyitó beszédében b. Prónay Dezső. Egyaránt érdekli ez is mind az ágostai, mind a helvét felekezetet, miután a horvátok valóságos irtóhadjáratot folytatnak az ottani protestánsok magyar nyelvű istentisztelete s elemi oktatása ellen. E kérdésben előbb-utóbb törvényhozásilag kell intézkedni. Az országos függetlenségi és negyvennyolczas párt válaszfelirati javaslatát Irányi Dániel pártelnök, kit a javaslat szerkesztésével megbíztak, már elkészítette, s azt a párt által kiküldött bizottságnak bemutatta. A bizottság a javaslatot elfogadta, s a párt azt vasárnap tartandó értekezletén veszi tárgyalás alá. A válaszfelirati vitát — mint értesülünk — nem hétfőn, hanem csak kedden kezdi meg a képviselőház. A válaszfelirati bizottság jelentését és javaslatát szombaton terjeszti be, s ekkor tűzik ki a tárgyalás megkezdésének határidejét. Ha a tárgyalás kedden kezdődik, az esetben a ház hétfőn nem tart ülést. A főrendiház reformja és a protestáns püspökök. A tiszáninneni helvét hitvallású egyházkerület rimaszombati gyűlésén — mint lapunkban közölve volt — fölmerült a kérdés, várjon, ha a főrendiház reformja akként terveztetik, a protestáns püspökök és főgondnokok lehetnek-e a főrendi tábla tagjai, illetőleg elfoglalhatják-e helyüket s nem lesz-e ez ártalmas a prot. egyház függetlenségére és önkormányzatára? A kérdéshez többen szólottak s végül Mocsáry Lajos indítványára az a határozat fogadtatott el, hogy a kerület megvárja a kormánytól, hogy ha ily irányú törvényjavaslatot akar beadni, előzőleg meghallgatja a protestáns egyházak képviseletét. A kormány félhivatalos lapja e határozatot mai számában megtámadja, s kifejteni törekszik, hogy a hozandó törvény egyes felekezet beleegyezésétől függővé nem tétethetik, s hogy a protestáns egyházfők főrendi joga az egyházi önkormányzatra veszélyes nem lehet. A félhivatalos lap nem a fölvetett kérdésre felel. Bizonyára egy felekezetnek se juthat eszébe az állami törvény ellen revoltálni, valamint az is kétségtelen, hogy a protestáns pap, ha képviselővé választatik, vagy ha mint — esetleg születésénél fogva gróf vagy báró — a főrendiházba meghivatik, ezzel a protestáns egyház szabadságai veszélyeztetve nincsenek. Hanem miután még az esetben is, ha a prot. püspököknek és főgondnokoknak az uj törvény főrendi jogot adna, e jog eredete háromféle módon képzelhető, tudniillik: vagy királyi kinevezés, vagy előre való törvénybe iktatás, vagy a felekezetek választása által, — a kormány csak javaslatát teszi jobbá, magát tájékozottabbá s a reformhoz kötött előnyöket biztosabbá, ha előzetesen kikéri az egyházak véleményét. A két prot. felekezet végre is hatalmas integráns része a magyar állam társadalmának és ha a kormány ennek előzetes megnyugvásával terjesztheti elő s emelheti törvényerőre reformjavaslatát : ez csak előnyére válik minden törvénynek és kormánynak s felekezetnek egyaránt. Ez világos, hanem úgy látszik, hogy a félhivatalos lap már azt is röstelli, hogy miniszteri engedély nélkül valaki politizálni mer, habár az a valaki egy egyházkerület is , habár a fölvetett kérdés szorosan érdekkörébe tartozik is. A képviselőházi bizottságok köréből. A képviselőház állandó igazoló bizottsága ma megkezdte működését. Délelőtt 11 órakor Busbach Péter elnöklete alatt ülést tartott, melynek tárgyát a képviselők megbízó leveleinek megvizsgálása képezte. Előadóként Engelmayer József szerepelt. A bizottság mindenekelőtt elhatározta, hogy miután hozzá a bíráló bizottsági tagok ellen délelőtt 11 óráig (házszabályok 40. 5) kifogások be nem jelentettek, a bíráló bizottságok működésük megkezdésére hívandók fel. Következett a napirend : Megbízó-levelek tárgyalása. — A bizottság elsősorban Nyáry Béla b., az Ipolysági és Teleky Domokos gróf, a magyar láposi kerületben megválasztott képviselők megbízó-leveleit vette tárgyalás alá, és tekintettel arra, hogy mindkét választás kérvényt aTMdt?tett,, meg elrendelte, hogy azok a VIII., illetőleg IX. bíráló bizottsághoz tétessenek át. . Ezután a bizottság tárgyalás alá vette és feltétlenül igazolandóknak találta a következő képviselők választási Tr?Íá? (Karánsebes), Andrássy Tivadar ! Bánffy György b. (Szilágy-Somlyó), Pa! (Dees), Somogyi Gyula (Nyíregyháza), Elu Károly (Besztercze), Bissingen Ernő gr. (Lúgos), Lits Gyula(Vaál). b ’’ Ezzel az ülés véget ért. rz képviselőház bíráló bizottságai közül az I., II., III., VII., Vili s IX-ik ma délelőtt alakuló ülést tartottak, s így alakultak meg : I. biráló bizottság: Elnök Busbach Péter, jegyző Darányi Ignácz. II. biráló bizottság: elnök Gromon Dezső, jegyző Lázár Ernő. III. bíráló bizottság: elnök Szatmáry Miklós, jegyző Kazy János. VII. biráló bizottság: elnök Bárczay Ödön, jegyző Zsilinszky Mihály. VIII. biráló bizottság : elnök Andaházy Pál, jegyző Münich Aurél. IX. biráló bizottság : elnök Horváth Gyula, jegyző Szerb György. A képviselőház válaszfelirati bizottsága ma d. u. 6 órakor értekezletet tartott Tisza Lajos gr. el-FIA blrtlrt alatt ~ —.el___1. 1 ’ ■ . ■ 1 " ° _ noklete alatt, a válaszfelirat szövegének megállapítása tárgyában. Az értekezleten a kormány részéről Tisza K Kálmán miniszterelnök és Szapáry Gyula gr. pénzügyminiszter volt az leien . A képviselőház I. bíráló bizottsága ma délelőtt tartott alakuló ülésén elhatározta, hogy legközelebbi ülését e no 13-án d. u. 4 órakor tartja, amikor is mindenekelőtt meg fogja vizsgálni, hogy a hozzá utasított kérvények a házszabályok 79. §-ában előírt külkellékeknek mennyiben felelnek meg s azon kérvényeket illetőleg, melyek az előirt kellékeknek megfelelnek, ugyanakkor a tárgyalás sorrendjét és napját is ki fogja tűzni. Előadokka választattak: a Choka Ferencz és tichtritz Zsigmond b. választása ellen beadott kérvényekre nézve 1 Jaranyi Ignácz, — az Imre Aurél választása elleni kérvényre : Engelmayer József, és ----választása ellen Antal Gyula, v -------- a Maller Rezső benyújtott kérvényre vonatkozólag: VIDÉK. * Szatmár megye tegnapi közgyűléséről, melyről egy félhivatalos távirat már adott hírt, a következő tudósítást kapjuk . Szatmár megye okt. 7-én tartott őszi rendes közgyűlésén Vállyi Árpád hosszabb indokolás kíséretében a következő indítványt tette : «Mondja ki határozatilag a t. megyei bizottmány, miszerint több megyei választott tisztviselőnek a képviselőválasztások alkalmával tanusított eljárását helytelenit i s elvárja, hogy jövőben a megyei tisztviselők semminemű zajos korteskedéssel vagy hivatalos pressziók alkalmazásával a szabad népválasztást zavarni nem fogják.» Beszédében Vállyi Árpád a választókra vonatkozólag többek közt így nyilatkozott: «A lezajlott képviselőválasztások, valljuk be őszintén, néhány annál tiszteletreméltóbb kivételt leszámítva — országszerte elszomorító látványt nyújtottak. Láttuk, hogy egy a hatalom birtokához görcsösen ragaszkodó kormány hivatalos pressziók és a választási törvények lábbal tapodásával hova tudta sülyeszteni a szabad népválasztás magasztos rendszerét s láttuk, hogy a kormány törvényellenes erőszakoskodásai itt*ott mily elitélendő végletekre ragadhatják az ellenzéki érzelmű választókat. Igaz, hogy a kormány melynek pedig első sorban lenne kötelessége a választások tisztasága felett őrködni, maga követte vagyis inkább követtette el a legtöbb etetést-itatást és vesztegetést. Közegeivel pedig oly mérvű hivatalos pressziót fejtetett ki, mely még a 72-iki hires Lónyay-féle választásokat is elhomályosítá. (Élénk helyeslés.) De minthogy a világon mindig történi kell olyasminek ami a nevető idegeket ingerelje, a kormány vezéregyéniségei a törvényellenes eszközökkel kivívott győzelem után — most a nyár végén egymásután keltek ki beszédeikben a választási visszaélések ellen s ezek orvoslásául még az országgyűlés tartama meghosszabbításának kérdését is napirendre hozták. Kitűnő gyógymód valóban, mely a harmadnapos hideglelésből, ötödnapos hideglelést akar csinálni.» (Élénk derültség.) Tisza Lajos gróf Dicsőszentmártonban tett ama nyilatkozatára, «hogy a nem irigylendő hírre szert tett üzérkedő választókerü AZ ELSŐ KLIENSEM (EGY ÜGYVÉD ELBESZÉLÉSE.) — Angolból. — — Azonnal megírom, mondám, írószerért nézve körül. De a halogató természet ismét fölébredt benne. — Nem, ne most, mondá. Már jobban vagyok. Talán fel is épülök. Hanem hozza el holnap reggel, hogy aláírhassam. Nem akartam magamat kitenni annak, hogy a halál elibem vágjon, így tehát, szavaira nem is ügyelve, leültem írni. Még alig írtam meg két sort, midőn láttam, hogy öreg kliensem elájult. Odasiettem, hogy eszméletre hozzam, de nem sikerült. Nehéz szívvel bár, de segítséget hívtam. . Mrs. Wrench a folyosón volt. Meg voltam róla győződve, hogy csak abban a pillanatban vette le fülét a kulcslyukról. Húga a háta mögött állott. Tekintetek, melyet rám vetettek, eléggé mutatta, hogy minő véleményben vannak eljárásom felől. Agyába vittük a beteget. A cseléd elszaladt az orvosért, én pedig hazamentem, hogy elkészítsem a pótvégrendeletet, azon imádkozva, hogy Mr. Brownlownak elegendő testi és lelki ereje legyen ahhoz, hogy másnap reggel bebocsáttatásomat követelje. Másnap reggel kilencz órakor ismét ott voltam, s legkevésbbé sem csodálkoztam azon, hogy kereken megtagadták a bebocsáttatást. Vártam, amíg az orvos el nem jött, megszólítottam, mielőtt bement, s kértem, hogy legyen segítségemre, vagy legalább mondja meg betegének, hogy künn vagyok. Az orvos azonban semmit sem akart megígérni, s modora eléggé elárulta, hogy a két nő mit beszélhetett neki tegnapi látogatásom felől. Bent léte alatt kétségkívül még több hazugságot is mondtak neki, mert mikor kijött a házból, azt a véleményét fejezte ki, hogy olyan magaviselettel, mint az enyém, egy fiatal ügyvéd csak árthat magának. Mérsékeltem magamat, s iparkodtam vele megértetni a tényállást. De meg sem akart hallgatni. — Mondja meg legalább azt, hogy betegét milyen állapotban találta, mondom. — A milyen rosszban csak lehet. Legfölebb pár óráig élhet még. — Akkor, mondom, — azzal, hogy segítségemre lenni vonakodik, végső ínségre kárhoztatja azt, akit Mr. Brownlow a világon legjobban szeretett. — Semmi közöm, a családi viszályokhoz, viszonzá az orvos hidegen, kocsija ajtaját berántva. Elmentem, de a nap folyamában több ízben tértem vissza a házhoz. Mindannyiszor elutasítottak. A North Roadtól meglehetős távolságnyira laktam. A házban más lakók is voltak s a fölöttem való lakást olyan ember bírta, akivel barátságos viszonyban voltam. Épen megittam teámat s leültem olvasni, midőn Robinson lejött hozzám s kért, hogy menjek föl barátjaival whistezni. Nem volt kedvem társaságba menni. Levert, szomorú voltam. Egy haldokló aggastyán, meg egy viruló gyermek arcza lebegett előttem szüntelen. Nem fogadtam el barátom meghívását s jobbnak láttam, az estét könyvem és pipám társaságában töltem el. Sokáig, igen sokáig olvastam, nem zavartatva magamat a vidám kaczaj által, mely felülről játékközben le-lehallatszott hozzám. De bármilyen figyelmesen olvastam is, folyvást Mr. Brownlowra gondoltam. Talán e pillanatban haldoklik s engem szólít, hogy kívánságát teljesítsem. Borzadtam, a mint elképzeltem azt a két keményszívű nőt, a mint ágya fölött őrködnek és halálát várják. Láttam, hogy kiáltásaira ép oly keveset ügyelnek, mintha kőbálványok volnának . . . Azután a füstbodrok közt fölszállt előttem a Lilian derűs fiatal arcza. Milyen más lesz ez, gondolom magamban, félév múlva, ha majd a bánat és nélkülözés megváltoztatta! Kárhoztattam öreg kliensemet gyöngeségéért. És kárhoztattam magamat is, amiért nem sürgettem és unszoltam, hogy gondoskodjék a leánykáról . . . Az óra felet ütött tizenegy után. Betettem könyvemet s azon tanakodtam, hogy lefeküdjem-e, vagy más pipáit gyújtsak. E pillanatban kopogtatást hallottam az utczaajtón. — Bizonyosan újabb vendége jött Robinsonnak, gondolom magamban. — Jó mulatságot csapnak ott fenn. Hallottam, hogy takarítónőm mint felelt valakinek a kérdésére; azután ajtóm megnyílt s nagy bámulatomra — sőt rémületemre — belépett Mr. Brownlow. Azt gondoltam, álmodom, olyan lehetetlennek látszott a dolog. Mr. Brownlow, aki tegnap alig volt képes arra, hogy a lépcsőn levánszorogjon, kinek elhaló tekintete azóta folyvást szemem előtt volt, most itt állt előttem abban az öltözetben, amelyben utolszor láttam járni! Csak olyan betegnek és halottszerűnek látszott, mint tegnap az ebédlőjében, de lépése nem volt olyan gyönge. A váratlan látvány megfosztott a szólás, mozgás képességétől. Az egyetlen, amire gondolni tudtam, az volt, hogy mikép jöhetett ide ez az ember, aki tegnap olyan gyönge volt, hogy pár lépés és néhány szó után elájult. Megmagyarázhatatlan volt, de mégsem lehetetlen, mert itt áll előttem. Erőt vettem magamon s széket toltam ebibe. Fáradtan ült le. — Kedves jó uram, mondá, — ez igazán meggondolatlanság. Felém fordítá fejét s rám nézett. Mi volt abban a tekintetben, ami megfagyasztotta véremet, ami felborzasztotta hajamat, amitől őrült gondolatok villantak agyamba? Máig sem merek erre a kérdésre felelni. De volt benne valami megnevezhetetlen, valami, ami az álmélkodást rettegéssé változtatta, olyan rettegéssé, hogy az első pillanatban ki akartam szaladni a szobából, hogy elrejtőzzem. — Alá kell írnom a végrendeletet, mondá. Hangja, bár különös rezgésü volt, magamhoz térített. Kivettem zsebemből az Írást s ebbe tettem. — Várjon egy perczig, mondám. — Hozok tanukat. — De siesse n, felelt é s szeme ismét találkozott az enyémmel.‘Kerültem tekintetét, de a mint az ajtón kiléptem, éreztem, hogy reszket minden tagom. A folyosón már nevettem magamon. Előbb csak hadd hozzak le Robinsontól két tanút s írassuk alá a kodiczilust, azután is ráérek megtudni, hogy Mr. Brownlow hogyan tudott idejönni. Két ügyvéd ismerősöm, Thomas és Hicks, felszólításomra azonnal otthagyta a whist-asztalt s velem jött. A társaság többi tagjai is mind személyes ismerőseim voltak. Eszembe jutott azonban, hogy nem ártana több tanú sem. — Minthogy ebből a dologból okvetlenül pör lesz, mondom, szabad-e mindnyájokat fölkérnem, hogy jöjjenek le egy perezre ? — Ilyen dologban nem lehet az ember elég óvatos, mondá Hicks, mialatt az egész vidám társaság fölállott és utánam jött. — Az öreg Brownlow! suttogó Thomas, amint szobámba beléptünk .— Valóban ő az, viszonzó Hicks. — Azt hallottam, hogy szegény öreg halálán van. Kezébe adtam kliensemnek a tollat. Kezünk összeért, s ettől az érintéstől fagyos borzongás futott rajtam végig. Meglehetősen erős vonásokkal írta alá nevét. Thomas és Hicks mint tanuk bizonyították az aláírás valódiságát, a többiek pedig nagy kíváncsisággal nézték az egész dolgot. Mr. Brownlow udvariasan hajtotta meg magát előttök, én pedig megköszöntem szivességeket és bocsánatot kértem a háborgatásért. Jó éjszakát kívántak s visszamentek whistezni. Elzártam az írást s visszafordultam kliensemhez, kérdezősködni. De a szó torkomon akadt, a mint szemébe néztem s újra láttam benne azt a rejtelmes, leírhatatlan tekintetet, mely az imént annyira megdöbbentett. Ismét reszketés fogott el. — Vissza kell mennem, mondá, fáradtan fölállva. — Hozatok bérkocsit, szólok én, szavától ismét magamhoz térve. Ő azonban fejét rázta, az ajtóhoz ment, kinyitotta s kilépett. Utána mentem. A küszöbön túl megfordult, s szeme utolszor találkozott az enyémmel . .. Tehetetlenül roskadtam egy székre s szivem verésén kívül semmi mást sem hallottam. Az óra tizenkettőt ütöttt. Néhány másodpercz múlva nagy erőfeszítéssel fölálltam s utána mentem. Házához csak egy út vezetett. Olyan gyorsan siettem végig ezen az uton, amint csak bírtam, de nyomát sem láttam. Azt gondolva, hogy talán elhagytam valahol, visszafordultam. Sehol sem volt látható. Megint visszafordultam s addig szaladtam, amíg a házhoz nem értem. Becsöngettem. Ajtót nyitottak — most már nyilván nem féltek a jövevényektől. Az ajtóban egy cselédleány állott, kötényét szemére tartva. — Hazajött Mr. Brownlow ? kérdem. A leány bambán bámult rám. Ismételtem a kérdést, hozzátéve, hogy gazdája az imént jött el tőlem. A leány nem értett.—Fél tizenkettőkor halt meg, mondá, könnyes szemét törölgetve. Meghalt — fél tizenkettőkor! Akkor én őrült vagyok, vagy álmodom! Hazamentem. Robinsonék még javában kártyáztak és mulattak. Kizártam szekrényemet, benne volt az épen éjfél előtt aláirt végrendelet! Hogyan lehetett ez ? Hogy micsoda zajt ütött az, mikor én pótvégrendeletet jelentettem be, azt leírni lehetetlen. A szeretetreméltó testvérek megrohantak s biztosítottak, hogy addig nem nyugosznak, amig engem mint okmányhamisitót, csalót s isten tudja mit el nem ítéltetnek, ha az utolsó fillérek rámenne is. Szerencsére a végrendeleti végrehajtók eszes emberek, az ügyvédjeik pedig becsületes emberek voltak, akik nem akarták engedni, hogy klienseik olyan pert indítsanak, amelyet okvetlenül elvesztenek. Nekem semmi titkolni valóm sem volt s csakhamar bebizonyult, hogy James Brownlow a pótvégrendeletet tiz nem-érdekelt tanú jelenlétében írta alá, az én takaritónémat, a ki bebocsátotta, nem is számítva. A tanuk mindannyian tiszteletreméltó polgárok voltak, kiknek a szava döntő lehetett a biró és az esküdtek előtt. Esküdjenek bár amazok arra, hogy James Brownlownak fizikailag lehetetlen volt akkor éjjel ágyából fölkelni, nekünk czáfolhatatlan bizonyítékunk volt arra, hogy odajött s aláírta a végrendeletet. A mi tanúskodásunk, ezen kívül, önzetlennek volt tekinthető, míg az övéket harag és önérdek sugalmazhatta. A hamis tanuk tehát csakis ők lehettek volna. Nem is háborgatták hát a hatóságot ezzel a dologgal. Nagyon egyszerű volt. És így, miután minden egyezség visszautasíttatott, kifizették a hatezer fontot, s az általános vélemény az volt, hogy kliensem észrevétlenül elhagyta ágyát, kiosont a házból s eljött hozzám, hogy végakaratának teljesülését biztosítsa. Évek teltek el, amíg szóba álltam az orvossal, aki olyan készséggel adott hitelt rágalmazóimnak. De ezt a hibáját jóvá tette s én végül megbocsátottam neki. Különös dolgot mondott nekem. Betege minden látszata szerint akkor éjjel fél tizenkettőkor halt meg. Ö, az orvos, lement s tőle telhetően vigasztalta a nőket. Távozás előtt még egyszer fölment a halottas szobába, hogy az elhunytat megnézze. Mialatt a nyugodt arczot szemlélte, a halottnak mondott ember egyszerre csak fölnyitotta szemét, nagyot sóhajtott, mint mikor az ember megkönnyebbültnek érzi magát, azután szeme ismét lecsukódott s ezzel vége is volt mindennek. — Meg mernék esküdni bármely törvényszék előtt, mondá az orvos, hogy teljes lehetetlen lett volna rá nézve, hogy egy tagját is megmozdítsa. Hála istennek, erre az esküre nem került a sor. Az ön bizonyítékai olyan cáfolhatatlanok voltak, hogy tönkretették volna orvosi hírnevemet. Ha az ember hinne a természetfölötti dolgokban, akkor . .. Az ám. Csakhogy én is ép oly kevéssé hiszek benne, mint az orvos. A törvény legalább még nem ismerte el. Hanem ennek az én első kliensemnek az esete mégis nagyon, nagyon különös! (Vége.) (Folytatáa.)