Élet és Tudomány, 2008. július-december (63. évfolyam, 27-52. szám)
2008-12-05 / 49. szám
A kortárs művészet fogalmát meglehetősen sokféleképpen értelmezik. Kortárs az, aki velünk egy időben él, alkot? Vagy az is kortársunk, aki már tudatra ébredésünk - azaz ízlésünk kialakulása, gyűjteményünk megalapítása — előtt meghalt ugyan, de hatása még eleven? Netán minden, a XX. század végi művészre ráragasztható a kortárs címke? A nemzetközi színtér Post War elnevezéssel illeti a kortárs művészetet, a II. világháborútól az ezredfordulóig tartó időszak termését értik ez alatt. (Nálunk ezt a fél évszázadot az Európai Iskola, a szentendrei avantgárd, az Iparterv generáció és a ’80-as, ’90-es évek progresszív alkotásai fémjelzik.) Csakhogy akkor hová soroljuk a legutóbbi két évtized művészeit? Ők a legek, a leginkább kortársak, a legújabb nemzedék, vajon hogyan férnek egy ízlésvilágba a múlt századiakkal? Többféleképp lehetne kategorizálni, de egy olyan kortárs anyag, mint amelyet Pados Gábor és Pajor Zsolt gyűjtött össze, ennél sokkal öntörvényűbb. Hogy mennyire az, és mit tartalmaz a két fiatal üzletember kollekciója, az kiderül a Magyar Nemzeti Galéria február 1-éig látogatható Az idő legújabb cáfolata Kortárs magyar műalkotások az Irokéz Gyűjteményből 1988-2008 című kiállításából, (az Irokéz Gyűjtemény neve a két tulajdonos, Pados Gábor és Pajor Zsolt által alapított írokéz Papír- és írószer Nagykereskedelmi cég nevéből származik). Mielőtt a művek részletezésébe kezdenénk, érdemes felidézni, hogyan is lett gyűjtővé Pados és Pajor. Nem tudatosan. Volt gimnáziumi évfolyamtársuk, a képzőművész Szarka Péter révén kerültek kapcsolatba a mára fogalommá lett Újlak csoporttal. [A csoportot Adám Kálmán, Adám Zoltán, Farkas Gábor, Komoróczky Tamás, Ravasz András, Szarka Péter és Szil(i) István hozta létre]. Első kiállításukat a Hungária fürdő elhagyott épületében rendezték meg, majd később birtokba vették az egykori Újlaki mozi romos épületét, s ennek 1990-es lebontásáig a csoport otthonává, intézményektől független, nonprofit kiállítási terévé vált. Kezdetben a közös munka dominált. Utóbb az egyesítés egyéni kiállítások és akciók kerültek előtérbe, de ezeken is érződött az együttgondolkodás hatása. Az 1990-es évek közepére az egyéni utak követése a csoportos alkotómunka megszűnéséhez vezetett.) A két, akkor már sikeres szombathelyi üzletember gyakran adott kölcsönt fiatal művészeknek, amit azok műveikkel fizettek vissza. Később a kölcsönadók már válogattak a munkákból, egy-egy kép megvétele az adott művész támogatását, mecenálását is jelentette amellett, hogy Pados és Pajor a művészekkel azonos kulturális érdeklődésű volt. Olyan új típusú gyűjteményt alapoztak így meg, amelynek indító Halász Péter: Első látásra trófeának kinéző tárgy (2004) Komoróczky Tamás: Ne búsulj, nagyfiú! (1996) Ravasz András: Relax (2000) 1 560 » Élet és Tudomány * 2008/49