Élet, 1911. július-december (3. évfolyam, 27-53. szám)
1911-07-02 / 27. szám
770 EMLÉKEZZÜNK PETHŐ SÁNDOR A véderőjavaslatok vitája nemsokára megint nagy események szféráiba emeli a politikusokat, ellenzékieket és kormánypártiakat egyaránt, hogy megvívják egymással a kettészakadt nemzeti lélek csatáit, az opportunista és sérelmi politika irányzatai. A most következő küzdelmek nagyvonalúságából azonban sok készség hiányzik. Nem érezzük a nagy eseményeket megelőző ünnepélyes szélcsöndet, amelyekből azután egyszerre kicsattannak a véresen lángoló Indulatok villámai. A kiábrándulás, elfásultság, ideáltalanság, a nagy koncepciókra való képtelenség jellemzik ezt a nemzedéket és a parlamentjét, hol csak a leleplezéseknek a felfordult eszméknek, a felekezeti villongásoknak és a durva élceknek van hatása. A magyar közéletre, amely az utolsó időkig bőségesen ontotta a változatos tehetségeket, valami kiegyenlítő szürkeség fátyola vonult. A parlamenti vitatkozás a politikai színvonal mérsékelt magaslatai és unalmas sejtései közt himbálódzik. Csaknem egészen kidőltek közülünk azok a férfiak, akik színt, elevenséget és tartalmat adtak a közéleti dolgoknak s akiknek helyébe éretlen, sivár és törtető utódok léptek. Hol keressük méltó örökösét a nagytehetségü s tragikus véget ért Grünwald Bélának, vagy Beöthy Ákosnak, e keserű, de mindig emelkedett politikai sztoikusnak? Van-e utódja a nemes és folyvást tisztuló képességű Horánszky Nándornak, a Deák feddhetlen hagyományait megtestesítő Hódossy Imrének, Szilágyi Dezső hajthatatlan logikájának, az öreg Tisza guvernamentális képességeinek ? És — ha csak az utolsó veszteségekre gondolunk — nem fogjuk-e nélkülözni a következő harcokban a 89-iki véderő vita sirályait. Ugron Gábort, a szónokot és Kaas Ivort, a publicistát ? A következő sorokban e két férfiú történeti arcképéhez néhány vonást óhajtunk megrajzolni. Egyéniségükben megvolt az az elvont hasonlóság, amely szükséges, hogy az ellentétek annál élesebben szembetűnjenek. Mindketten örökösen rügyező temperamentummal birtak, s szellemük folytonos vonatkozásoktól szikrázott. Mindketten erős érzésekben, közvetlenül nyilatkozó politikai gyűlölködésekben és vonzalmakban éltek s levegőjük az események forgószele volt. Ama férfiak közzé tartoztak, kik csak a hullámzó atmoszférában lélekzenek biztosan. Nagy nemzeti mozgalmak idején Ugrón szónoklataiban, Kaas Ivor pedig vezércikkeiben a gondolatoknak csaknem ugyanazon készletéből merítettek. Egyéniségük ahhoz a magyar történeti típushoz tartozik, amely a négyszáz esztendős sérelmi politika termése. Jól ismerjük históriánkból a békétlen magyarokat, a nem is annyira eszméiknél, mint vérmérsékletüknél fogva kurucokat. Ők, az álmodozó és terméketlen turáni passzivitás emberei, e folyvást újjászülető Petur bánok, ezek a magyar délibábkergetők a mi lelkünk rokonai. Az ősmagyar Ugrón, és a beszármazott Kaas Ivor tehetsége egyformán a magyar föld közvetlen kisugárzása, a közös politikai érzés spontán megnyilatkozása. Sem Ugrón beszédei, sem Kaas írásai közt nincs egyetlen sor, amelyen a költő kifejezése szerint nem volna érezhető a haza füstje. Kétségkívül mellékbolygók voltak s azok is maradtak, nem a maguk, hanem fajuk történetének fényét visszatükröző csillagok, de ez a fény közelről, serényebben szikrázott, mint a távolság végtelenébe vesző tejút elsőrangú napjai. Mindkettejük lelkének mélyén bizonytalan költői fantazmagóriákban a nagy és független hazának valami epesztő ideálja nyugtalankodott s mint a legtöbb magyarnak, nekik is fájtak a századok valami végtelen szerény fájdalommal, mely csöndes, mint a hold és kifürkészhetlen, mint az éjszaka. Mindketten azonban az átlagnál sokszorosabban finom szeizmográfjai voltak a magyar lélek mélyében lefolyt elváltozásoknak. Ők megérezték, hogy a levegő villamossággal van tele s a tárogatóba fújtak akkor, midőn az emberek többségének öntudatában, a rothadt béke hosszú korszaka alatt ünnepi csendben és mozdulatlanabbul nyugodott a nagy küzdelmek emléke, mint ahogy egy királyi múmia nyugszik a földalatti boltozat mélyében. Noha mindegyiküknek megadatott, hogy a nemzeti lélek vajúdásai közt kinyilatkoztatói vagy szószólói legyenek a közvéleménynek, politikai pályájuk legkétségesebb fordulatánál gyakran érezhették, hogy a pártokon kívül magukra maradtak, politikájukat túlhaladták, avagy eszméiket kisajátították. Életük alkonyán, politikai elszigeteltségük csaknem tökéletes volt s mikor a halál elszólította őket, nem