Élet, 1913. július-december (5. évfolyam, 27-52. szám)
1913-07-06 / 27. szám
CHOLNOKY VIKTOR ÍRTA: KÁRPÁTI AURÉL Keményen boltozott homlokát egy tudós megirigyelhette volna. Finom, ideges profilján a szatirikus bölcs maró gúnyja vont barázdát ajkai köré, és kék szemének révedező tükrében egy örök, nagy gyermek álmodott. A közelgő este ezüstös holdfénye már ott csillogott a hajában, a halántéka körül és mert egyre gyakrabban lett szüksége Tartini végzetes filozófiájára, — ezt a filozófiát legszebb írásaival halálig igazolta — reszkető, vékony ujjai már csak a ceruzát bírták el. Utolsó novellájának kéziratát itt őrzöm az íróasztalomon. Egész kötetre való papírhalmaz, teleszántva a puha grafit kusza nyomaival. Görbe, öreg betűk, ideges, elrántott, türelmetlen jegyei mindig lázas alkotó kedvének. Zsenialitása és tragikuma egyformán kiolvasható belőlük. Langyos tavaszi estéken a Ferencváros tarka, földszintes házsorai között kószálva, várom, mikor tűnik föl százrétű fekete köpenyének himbálódzó foltja, aminek ráncaiban misztikus mesék rejtőztek. Télen-nyáron ott lebegett ez a sötét köpenyeg szikár vállain. Zseb nem volt rajta, pénzt nem gyűjthetett bele és mégis arannyal volt bélelve, a fantázia aranyával. Néha leakasztotta magáról és odakölcsönözte Amanchich Trivulsionak, az üvegszemű kvarnero-kreolnak, máskor Malpertrix Guido úr vállán ékeskedett vagy Reid Alnisszor harcos termetén simogatta végig Tammot, az ébredő napisten álmoktól terhes tekintetével. Ferencvárosi „dárdás polgárok“ apró, görbe házai között, a Senkik szigetén vagy a Veszett ember söntésének gregg-párás félhomályán hiába keresem a kincses köpenyeget. Gazdája válláról lesegítette valaki, a Nagy Talán, — ahogy Rabelais szerette hívni, a Mors Imperator, aki minden novellát a legkerekebben fejez be már az első Amenhotep óta, aki a farkasfogú Szebek istenre mondott átkot, Mennonidesz Gergelyig sem tudta elfeledtetni. Az álmokat rejtegető, arannyal átszőtt köpenyeget a télen, hidegebb éjszakákon talán egy kis fiú terítette paplana fölé, hogy meleget adjon, amint meleget adott mindannyiunknak, akik ismertük és szerettük Cholnoky Viktort és hallgattuk mosolygósan bánatos történeteit. Tavaly nyáron, — most júniusban lesz egy esztendeje — szúrták sírja mellé a kerepesi temető száraz, sárga homokjába azt az egyszerű fakeresztet, amely külső, eseménytelen életének puritánságát és az igazi értékeknek nálunk még mindig kijáró részvétlenséget egyaránt példázza. A modern magyar irodalomnak legoriginálisabb és legsokoldalúbb poétája szállt vele sírba. Mert elsősorban poéta volt ez a különcségig eredeti zseni. Lírikus, akinek férfias szomorúságtól zengő mély hegedűje ott sír még görcsös kacajra fakasztó szatírája mélyén is, leggroteszkebb ötleteinek elképesztő nevetése alatt is. Őszintébben és szomorúbban nem vallott magáról Lermontoff sem a Korunk hősében, mint ahogy Cholnoky Viktor tette. Életének, gondolkodásmódjának, örömének, tragikumának, szeretetének és gyűlöletének, egész rejtélyes és csudás egyéniségének hieroglifáival szőtte át írásait. A gnótisze aután minden kínzó erejével kereste, boncolta magát. A külső világ csak azon a ponton érdekelte, ahol vonatkozásba jutott énjével. Az író egyetlen feladatának vallotta ennek a viszonylatnak kitapintását. Maga mondja egy helyen: „írónak, művésznek gondolod azt, aki nem a saját lelke borongásából, sötét mélységeiből hoz fel új alakokat, hanem a világ sablonjait írja valamelyes stíluskészséggel ? Ördög kell mibelénk ! Hát van igazi író és van igazi művész, aki nem a saját lelke kísérteteit rögzíti meg ?“ És ezért halljuk minden sorában még a hangja színét is, ezért válik az első novellája után személyes ismerősünkké. Amanchich Trivulsioban, akit minden hősénél jobban szeretett, épp úgy ráismerünk, mint Laád Bulcsúban vagy a régi keresztes lovag unokájában, akinek fátyolos a szeme egy régen megsebzett alerion-madár három csepp vérétől. Maga a Tammaz oda a naphoz, amit egy városba tévedt természetimádó szavalt el egy hajnalon a körút aszfaltján, a Képzelt beteg egy önmagát egészen közelről látó művész fogvacogtató, keserves szatirája. Őt halljuk mindenütt, az automatában, a Gomila éjszakájában, ahol az óceán néhai császárja sír az üvegszemével és Nehusztán meséiben. Nem olvasni kell a könyveit, hanem hallgatni. Lirizmusának ezt a mámoros, kényszerű 852