Élet, 1915. január-június (7. évfolyam, 1-26. szám)
1915-01-03 / 1. szám
faji önérzet teljesen összefolyik a hatalom tudatával. A germán faj kétségkívül vezet a világkultúrában, tehát ad és kap kulturális világhatásokat, de féltékenyen őrzi faji egyéniségét s mikor a Deutschland, Deutschland über alles-t énekli, legmélyebb érzése és legkitörőbb lelkesedése a Deutschiumnak, a germán fajiságnak szól. A dolog természetéből, meg a nagy fajok viselkedéséből könnyen ki lehet olvasni az öntudatos faji politika törvényét. Ez a törvény így szól: Valamely nemzetfentartó, államalkotó fajnak (mert itt és most csak ezekről beszélünk) haladása akkor helyes, ha a haladás a faj természetes és történelmi erőinek, erényeinek, képességeinek irányában történik, más szóval: a haladásnak a faj egyéniségében kell egyenesülnie. A kultúrával nem lehet hatások és idegen értékek elfogadása nélkül lépést tartani; a hatásokat és értékeket azonban át kell számítani a fajiság valutájára és csak úgy elfogadni és feldolgozni. A magyar nem vezető faj az európai nagy fajok között, de vezető és államalkotó faj a magyar birodalomban. Szerepe és jövője van, feladatai vannak, amelyek őt valószínűleg fontos helyre állítják majd abban a nagy dinamikus feszültségben, amelyre az európai nagy fajok a most folyó háború után berendezkednek. S ha a nagy fajok szükségét érzik az öntudatos fajfejlesztésnek, nekünk százszorosan kell, hogy gondunk legyen nemzeti haladásunknak faji szempontból való ellenőrzésére. Ilyen szűk helyen nem állhatunk neki sem faji tulajdonságaink elemzésének, sem az utolsó évtizedek részletes bírálatának. Azt azonban megállapíthatjuk, hogy a magyar fajiság nem részesül abban a védelemben, ápolásban és fejlesztésben, amelyre szüksége volna, sőt, sajnos, meggondolatlan kezek olyan irányok felé erőszakolják, amelyek nem felelnek meg a faji tulajdonságok, energiák összetevőjének, mint főiránynak. Csak néhány szempontot említünk. Hogyan alakul a magyar faj gazdasági helyzete az országban ? A magyar a földet szereti, a mezőt, a rétet, az erdőt, a szőlőt. Századokon keresztül minden nemzedék újra és újra rászületett erre a szeretetre és erre a munkára. Nótáiban, meséiben, beszédjének képeiben és hasonlataiban a föld illata érzik és a mezők, ringó vetések színei ragyognak, eszejárását, logikáját, konzervativizmusát, hagyományait, szokásait a föld hordozza, igazítja. Úgy kellene, hogy nagy koncepciójú agrárpolitika minél több magyart kötne magyar földhöz. Hogy százezerszámra keletkeznének a régiek mellett új, független egyszerű jómódban gyarapodó kisbirtokos családok. Ez a réteg volna fajiságunk kimeríthetetlen előtermelője. Ez népesítené be a középiskolák padjait és az egyetemek, főiskolák termeit. Ez adná a nemzetnek az írókat, művészeket, tudósokat, orvosokat, ügyvédeket, mérnököket, tanárokat, politikusokat, ez adná a magyar intelligencia gerincét, ez őrizné meg lent és ez teljesítené tovább fönt a magyarság hagyományait, stílusát, lelkét, művészetét. Ellenben mi történik ? Pulverizálódik és bankjobbágyságba kerül a magyar kisbirtok. Nő az ipari és agrárproletárok halványarcú serege. Középiskolai és egyetemi termelésünkben a magyarság nincs arányai szerint képviselve. A magyar faj leszorul és leijed a lukrativ pályákról s az ország értelmiségét, irodalmát, politikáját, művészetét nem ő hordozza. Másik nagy baj az, hogy az ország hangos ugyan mindenféle demokratikus jelszótól, de azért a nép lelkével, öntudatával, érzéseivel — a tisztán lelki vezetőket kivéve — kevés avatott törődik. A nép az állam óriása. Óriás és gyermek; tehát szent, mert minden történelmiségünk belőle buzog fel és szent, mert gyermek. Következőleg csak szent dologhoz illő komolysággal és avatottsággal szabad hozzányúlni és szó és betű útján lelkiséget fejleszteni, gazdagítani. A népnek nincs irodalmi és művészeti kritikája, amivel megvédhetné magát selejtes hatásokkal szemben, tehát kivételt nem tűrő törvény az, hogy a népnek tudományból, irodalomból, művészetből a szolidat, biztosat, kifogástalant, a legjobbat kell nyújtani. Ennek a törvénynek majdnem az egész vonalon éppen az ellenkezője érvényesül. A „népszerű tudomány“ cégére alatt temérdek lelkiismeretlenség működik s a népnek szánt ilyen iratok, cikkek, előadások legnagyobb része valóságos bűn a tudomány, valamint a nép bizakodó, gyanútlan lelke ellen. Művészetünk és iparművészetünk nem sokat törődik azzal, hogy bel- és külföldi selejtes ostoba-