Élet, 1915. július-december (7. évfolyam, 27-52. szám)
1915-07-04 / 27. szám
be kell hunynia szemét s a külső szemlélet helyett belső, fogalmi szemléletre kell irányítania figyelmét, hogy racionalista legyen, s fordítva. Ez az irányzat az egységes személyiség mellőzésével darabokkal, részekkel foglalkozik; de mikor már a határhoz ér, sőt még útközben minduntalan föltámad a személyiség joga, mert a darabokat valahogy össze kell foglalni, a részeket egészbe kell illeszteni. Ezt meg is teszi, csakhogy az élő személyiség egysége helyett holt egységet vesz föl s így lesz a személytelen és való — akár anyag a materializmusban, akár valami nem anyag a panteizmusban — a monizmus (egyelvűség) alapja. A monizmus a személyiség gondolatára épített világnézet torzképe. A torzképet senki se fogadja el, mint saját arcának mását, sőt tiltakozik ellene; mindamellett figyelmesebb vizsgálattal a torzképen föl lehet ismerni az eredetinek vonásait. Nem csoda tehát, ha a személytelen világnézetekben megtaláljuk a személyiség, az alanyiság vonásait. Ha például Büchner az ő művének „Erő és Anyag“ címet adja, az első névben a második iránt való bizalmatlanságot láthatunk, legalább is jellemző, hogy Büchner az Anyagot az Erő karján lépteti föl és mutatja be. S ha egyes materialisták az anyagban székelő szeretetről és gyűlöletről beszélnek, úgy már teljesen az ellentétes világnézettől kölcsönzött színekkel festik s így meghamisítják saját képüket. A racionalizmus területén ugyanazt tapasztaljuk. Hol itt a következetesen élettelen absztrakt én ? A holt absztrakció csak név vagy kezdet; a cégérnek kiállított trójai faló, melynek oldalát közben kinyitják s élőlényeket bocsátanak ki, hogy mozogjanak s hódítsanak. Ott van Hegel, a gigászi dialektikus; az ő fogalmai valóságos dinamidok, erőkifejtéssel és létesítő hatalommal, amint a dialektikus módszer szerint kibontakoznak. S főleg manap mozog minden az élet leheletétől. A természettudományos kutatások egyrészt s ismerettani és pszichológiai búvárkodások másrészt, mind hatalmasabban háttérbe szorítják a tárgyias anyagi vagy absztrakt felfogást; összetörik a bábokat, melyek eddig, is csak azért létezhettek, mert alakjuk szerint élőlényekre emlékeztettek. A legfelsőbb fokú élet és alany a személyiség. A kereszténység pedig a személyiség gondolatára épített legtökéletesebb világnézet. Személy az Isten, személy az ember, a kettő viszonya személyi viszony, bűnbeesés, megváltás, üdvözülés mind személyes tett. Már most ha az alanyiságnak és személyiségnek gondolatát végképp és abszolúte egyetlen bölcseletre nélkülözheti, mert különben halva születik s egyetlen lépést se tehet előre, akkor nyilvánvaló, hogy mindenütt megtaláljuk a kereszténység nyomait; sőt az egész szellemi világ a kereszténység táborában harcol, csak más uniformisban, ezrek és milliók az ellenség uniformisában, íme a nagy „egység felé“. Ez az egység végül is személyiségünkben gyökerezik s dönthetetlen, mint ahogy az emberi természetet nem lehet megváltoztatni. S ha vannak véleményeltérések és nagy eltévelyedések, a vége ennek mindig az, hogy sok utazás után a gondolat végre is visszatér oda, ahonnan kiindult s ezzel fokozódik a bizonyosság, hogy a föld csakugyan gömbölyű, vagyis hogy az ember saját köréből, a személyiségnek szférájából ki nem törhet. Egy nyelv van: a kereszténység; minden más nyelv a bábeli nyelvzavar után is fölfedezhető keresztény gyökereknek a maradványa. Részletesen kimutatni, hogy idegen néptörzsek is hogyan törik a mi édes anyanyelvünket , mindenesetre nagy érdekű filológiai, illetve filozófiai vállalkozás. Trikál egyetemi tanár művét ajánljuk mindazok figyelmébe, akik a témát egy nagy olvasottságú tudós magyarázatában kifejtve akarják látni. A VISSZAHÓDÍTOTT LEMBERG. — Háttérben a várhegy emlékdombbal. 635