Élet, 1918. január-június (10. évfolyam, 1-26. szám)

1918-01-06 / 1. szám

TÉLI ÉJSZAKA A FALUMBAN 1918 BOROS FERENC A téli éj bágyadtan, andalogva a szállongó ezüst havat szitálja . . . Az ég, a lobogó szürkés,barna rongy ráakadt az akácok sudarára. Fehér fal... Szentkép ... A száraz kútágas az utcán elbóbiskolva ácsorog­­ó, élnek-e most a zsibongó terek, a tornyos, zagyva, távoli városok ? Az éjszakában csengős szán csilingel. Haj! szaporán . . . gyi te Villám, gyi Madár! Rohan a táltos ... se tanya, se város: az egész világ egy nagy fehér határ. Haj szánka, szánka, csengős szánka állj meg, vidd meg az én szegény, halott anyámnak. Ám elküldőm néki sebes szivemet, szép, égő-piros, kinyíló virágnak. Ha sokat sírtam, nem magamért sírtam vak fájdalommal a vak éjszakába Álltam az élet zsivajos piacán s a halálnak fekete pitvarába. Anyám, lobog a zúgó förgetegben szegény szivednek éles sikoltása ... Anyám, anyám ... te a szivemben lakó friss tavasznak zuhogó áradása . . . A szélbe kiáltok . . . Hajhó ! Hah­hó! Állj meg, — mondom a szájas förgetegnek. Kicsoda vaklélek felel szavamra? Micsoda véres sóhajok felelnek? Tán hajnalra már ujjongó szél kacag. Éj, szitáld, szitáld ezüstös friss havad, vagy tán az ég, a komor, nagy kriptakő éjfélkor zuhanva ránkszakad ? . . . NIKOL­AJ ESETE ELBESZÉLÉS. IRTA: PÉCZELY JÓZSEF Azt mondják a felületesen ítélő papirosembe­rek, hogy a magyarok alig várták a háborút. „Hol az a muszka ? Hol az a francia ?“ Nem igaz ám ebből semmi! Az se való, hogy a magyar ember a taljánt, a szerbet utálná. „Az is Isten teremtménye !“ Maga mellé nem teszi, az való. De ennek is van gyökere... A szerb csak disznót hizlal, a talján citromot termeszt, a francia haszontalan gyermekjátékokat, mi­ket , ellenben a földhöz egyik se ért ! Már­pe­dig az olyan ember, aki a földanyánkkal nem tud s nem is szeret bajlóskodni, az csak aféle semmi ember, aki leginkább a készet lesi. Ellenben ha akad közöttük egy-egy „jóravaló ember", aki tud ism ért is, szeret is dolgozni, napfeljöttől-naplementig verejtékezni a rögök között, hát az igen „rémisztő" kár, hogy nem született becsületes magyar embernek ! Nikolaj Ravaruszkánál került bele a hálóba, olyanformán, mint a jó potyka szokott nagy néhanapján kerülközni a Bárzsiny Péter gazda merítőjébe, ki rendszerint a nagy kanyarulat­nál, a pap­zúgban halászgat időtlen idők óta a maga saját külön tudományával eszkábált mesterséggel. Nono! Az a különbség megvolt, hogy Nikoláj nem vergődött a hálóban, ha­nem szépen megadta magát. Dole puska, hát dole puska s a nagy gyilkos szerszámot le­tette a gyepre. A fogolytáborból azután idekerült a mi kis falunkba... Ott osztogatták ki őket a faluházánál... Dobszó hívta össze az embereket. De nem is kellett őket hívni, összesereglettek maguk­tól is a csodát nézni. Húsz tenyeres-talpas nagy mohamed ember. Földszinti felleghaj­­tókban, fejükön meg valóságos posztótányé­rok ... „Itt vannak a ruszlik !" A kövesen kettes sorban lépegettek egy szál öreg csont előtt, ki egész módosan terel­gette őket. Hát ami azt illeti, húsz muszkára elégséges is egy jó öreg magyar baka. Erre kár volna több szót vesztegetni. — Ehol­e, ez a kendér — mondta a bíró úr Bárzsing Péternek.

Next