Élet, 1918. január-június (10. évfolyam, 1-26. szám)
1918-01-06 / 1. szám
TÉLI ÉJSZAKA A FALUMBAN 1918 BOROS FERENC A téli éj bágyadtan, andalogva a szállongó ezüst havat szitálja . . . Az ég, a lobogó szürkés,barna rongy ráakadt az akácok sudarára. Fehér fal... Szentkép ... A száraz kútágas az utcán elbóbiskolva ácsorogó, élnek-e most a zsibongó terek, a tornyos, zagyva, távoli városok ? Az éjszakában csengős szán csilingel. Haj! szaporán . . . gyi te Villám, gyi Madár! Rohan a táltos ... se tanya, se város: az egész világ egy nagy fehér határ. Haj szánka, szánka, csengős szánka állj meg, vidd meg az én szegény, halott anyámnak. Ám elküldőm néki sebes szivemet, szép, égő-piros, kinyíló virágnak. Ha sokat sírtam, nem magamért sírtam vak fájdalommal a vak éjszakába Álltam az élet zsivajos piacán s a halálnak fekete pitvarába. Anyám, lobog a zúgó förgetegben szegény szivednek éles sikoltása ... Anyám, anyám ... te a szivemben lakó friss tavasznak zuhogó áradása . . . A szélbe kiáltok . . . Hajhó ! Hahhó! Állj meg, — mondom a szájas förgetegnek. Kicsoda vaklélek felel szavamra? Micsoda véres sóhajok felelnek? Tán hajnalra már ujjongó szél kacag. Éj, szitáld, szitáld ezüstös friss havad, vagy tán az ég, a komor, nagy kriptakő éjfélkor zuhanva ránkszakad ? . . . NIKOLAJ ESETE ELBESZÉLÉS. IRTA: PÉCZELY JÓZSEF Azt mondják a felületesen ítélő papirosemberek, hogy a magyarok alig várták a háborút. „Hol az a muszka ? Hol az a francia ?“ Nem igaz ám ebből semmi! Az se való, hogy a magyar ember a taljánt, a szerbet utálná. „Az is Isten teremtménye !“ Maga mellé nem teszi, az való. De ennek is van gyökere... A szerb csak disznót hizlal, a talján citromot termeszt, a francia haszontalan gyermekjátékokat, miket , ellenben a földhöz egyik se ért ! Márpedig az olyan ember, aki a földanyánkkal nem tud s nem is szeret bajlóskodni, az csak aféle semmi ember, aki leginkább a készet lesi. Ellenben ha akad közöttük egy-egy „jóravaló ember", aki tud ism ért is, szeret is dolgozni, napfeljöttől-naplementig verejtékezni a rögök között, hát az igen „rémisztő" kár, hogy nem született becsületes magyar embernek ! Nikolaj Ravaruszkánál került bele a hálóba, olyanformán, mint a jó potyka szokott nagy néhanapján kerülközni a Bárzsiny Péter gazda merítőjébe, ki rendszerint a nagy kanyarulatnál, a papzúgban halászgat időtlen idők óta a maga saját külön tudományával eszkábált mesterséggel. Nono! Az a különbség megvolt, hogy Nikoláj nem vergődött a hálóban, hanem szépen megadta magát. Dole puska, hát dole puska s a nagy gyilkos szerszámot letette a gyepre. A fogolytáborból azután idekerült a mi kis falunkba... Ott osztogatták ki őket a faluházánál... Dobszó hívta össze az embereket. De nem is kellett őket hívni, összesereglettek maguktól is a csodát nézni. Húsz tenyeres-talpas nagy mohamed ember. Földszinti felleghajtókban, fejükön meg valóságos posztótányérok ... „Itt vannak a ruszlik !" A kövesen kettes sorban lépegettek egy szál öreg csont előtt, ki egész módosan terelgette őket. Hát ami azt illeti, húsz muszkára elégséges is egy jó öreg magyar baka. Erre kár volna több szót vesztegetni. — Ehole, ez a kendér — mondta a bíró úr Bárzsing Péternek.