Élet, 1935. július-december (26. évfolyam, 27-52. szám)
1935-07-07 / 27. szám
Akik most hallgatnak Nemrégiben a kitűnő német hetilap, a Schönere Zukunft vezető cikkben ismertette az európai művelődés nagyságainak — közöttük a protestáns Goethének, a protestáns Schillernek, a protestáns Bismarcknak, a protestáns Moltkenek, a protestáns Johannes Müllernek és más nemkatolikus szellemi kiválóságoknak elismerő szavait az Egyházról, a pápaságról, a katolicizmus hatalmas kulturális jelentőségéről. Ma ugyan már meglehetősen túl van az európai kultúrvitág azon a korszakon, amikor még nagyon is divat volt szembeállítani egymással vallást és tudományt. Egyházat és művelődést, vallási dogmát és emberi haladást, de mert annak a komoly gondolkozók előtt végkép likvidált korszaknak — amely a reformációtól a «felvilágosodás» századán át hajolt bele a XX. század első éveibe — akadnak még elkésett utóhangjai, nem árt minden dokumentumot kéznél tartani arról, hogy az igazi tudás, az igazi szellemi kiválóság soha nem állott ellentétben a vallás igazságaival, soha sem volt kénytelen mély és végső ellentétbe kerülni az Egyházzal, a katolicizmussal. Maga a mi korunknak élete is, ez az előttünk rohanó-kavargó modern élet is szolgál nem egy döntő dokumentummal. Akik nem akarnának hinni egy mindig alázatosan hívő és bátran hitvalló Marconinak, kénytelenek felfigyelni, mikor egy Aldous Huxley, az angol szellemi világ kiválósága katolizál, és kénytelenek méginkább felfigyelni most, amikor annak vesszük hirét, hogy Henry Bergson nemcsak Franciaországnak, hanem az egész mai kultúrvilágnak egyik legnevesebb filozófusa őseinek tórája mellől megtért Jézus Krisztus Anyaszentegyházába. Egy holland napi XXVI. ÉVF. 27. SZ. 1935 JÚLIUS 7. Írta LENDVAI ISTVÁN lap, a Maasbode híradása nyomán a magyar katolikus sajtó is közölte, hogy Henry Bergson katolizált és az idén nagyszombaton egyik párisi templomban megkeresztelkedett. Henry Bergsonnak, a francia Akadémia hét évvel ezelőtt irodalmi Nobel-díjjal is kitüntetett tagjának a neve töretlen fénnyel ég évtizedek óta a modern bölcselet égboltján. A XX. század első évtizedében a felületes szemlélő könnyen afféle divatbölcselőnek, szalon-lángelmének gyaníthatta volna magából abból a tényből, hogy Bergsonnak egyegy előadását meghallgatni, Bergsonról beszélni épúgy «hic» volt a párisi modern hölgyvilágban, mint ahogy bölcseleti fejtegetéseinek egy-egy elkapott foszlányát csillogó stílusban megírt filozofémájának meg nem értett alaptételeit sok művészeti vagy társadalmi szabadosságnak, hóbortnak, múló divatnak sallangjává tették az akkoriban nyughatatlanul erjedő, kavargó irodalmi, művészeti és társadalmi életben. Pedig bármennyi kivetni való akadt is szigorúan katolikus szempontból Bergson egyes tanain, bármily jogosultan hadakozott ellenük az éppen Franciaországban előretörő neo-skolasztika — élén a kiváló Jacques Maritainnel, aki maga külön könyvben adta alapos kritikáját a bergsoni filozófiának — szellemtörténeti szempontból nagy jelentősége volt Bergson föllépésének, hogy a durván anyagelvű, a világegyetemet és az emberi szellemet elgépiesítő, a szabadakaratot összezúzó bölcseletek akkori orgiája közepette mégis a lelki élet érzékfölötti vonásaira, az életjelenségek autonómiájára és az akarat szabadságára figyelmeztetett. Mint rendszerint történni szokott , abban a reakcióban.