Élet, 1936. július-december (27. évfolyam, 27-52. szám)

1936-07-05 / 27. szám

Ismered-e már önmagadat, vagy a világot? Vagy téged ismer-e a világ? Olyan könnyen rámondod, hogy igen, mert hiszen ez kell a hiúságodnak, ez kell bizonyos megnyugtatásnak a folytonos és kínos keresgélések és nyugtalan hányódások között, ez kell kielégítettségnek, hogy öntudatodban minden elrendeződjék és te a minden-tudás, a minden­tapasztalás, a minden-megismerés ízével hajthasd magadat a mindennapok azonos és egyébként még elviselhetetlenebb igájába. Látszólag így még unalmasabb volna minden, hiszen nem lenne, ami vonzana, ami húzna magá­hoz. És még sincsen így. Ennyi kevélység ugyanis kell a létezésünkhöz. És úgyis minden hiába. Telje­sen megnyugodni sohasem tudunk. Hiszen mindig van valami, amiről azt gondoljuk, hogy no, még csak ezt az egyet láthassam, még csak ezt az egyet élhes­sem meg, még csak ezt az egyet tapasztalhassam meg. És utána már úgysem lesz igényem. Beérem vele. Megelégszem. És amikor mindez megtörténik, talán rögtön, talán nem sok idő múltán, ismét ki­kezdi valami az érdeklődésünket, ismét nyugtalanít, izgat, kerget, hogy kielégülve megint újra kezdjünk mindent. Mert itt nincsen megállás, itt nincsen végső megpihenés, ez az élet sngere, ez a folytonos célkergetés, újságvárás és keresés a változatosság, a lendítő erő a földön. Vájjon ismerjük-e mi a világot? Mindenesetre, minden pillanatban a leghatározottabban merjük állítani, hogy igen. De az idő múlásával mégis foly­tonosan változik annak a tartalma, amit ezen az igenen értünk. Tehát a maga egészében, a teljességé­ben és változatosságában is mindig azonos voltában nem ismerhetjük. Talán többet, többet, mindig többet ismerünk belőle, de sohasem az egészet. Milyen esetleges az, hogy melyik sorsot dobja hoz­zánk a történés, a véletlen, a hivatal, az utca, az ismerősök, a barátságok és ellenségeskedések kibo­gozhatatlan sora! Milyen véletlen az, hogy milyen lelkiállapotban vagyunk éppen akkor, amikor vala­kivel, vagy valamivel találkozunk? És így mit és hogyan veszünk fel belőle, tartunk meg róla? Mert egészen másként fényképeződik belénk minden, ha jókedvvel nézzük a világot és egész másként, ha a kedvetlenség ködén keresztül mosódnak felénk kör­vonalak. És milyen fontos az, hogy ma vagy holnap, ma, vagy egy esztendő múlva, hogy ilyen vagy olyan környezetben, hogy reggel, vagy este, hogy egyedül­létben, vagy társaságban találkoztunk valakivel, vagy valamivel. Száguld az idő és mi minden pontján mások és mások vagyunk. Alakul a tartalmunk, másként ren­deződnek az ismereteink, más lesz ugyanazon dol­gokból és tényekből beszűrődött tapasztalatunk, mások lesznek az eligazodásaink és ítéleteink. És érdekes, hogy mindig lazább lesz a kapcsolatunk, mindig felületesebb az érdeklődésünk és elnagyol­tabb a külvilágról, az emberekről az ismerősünk, mint volt a fiatalságban, mint volt a lelkesedésben, az elinduláskor. Lehetett akkor egyoldalúbb, de melegebb volt. Lehetett erőszakosabb, de őszintébb volt. És ezek az emlékek kísérnek el legtovább, ezek az emlékek lesznek a legjobb barátaink később is, mindenkor. Viszont: ugyanígy vagyunk, létezünk mi is mások számára. Érdemes volna egyszer végiglátni, hogy hol élünk mi magunkon és közvetlen környezetünkön kívül, hogyan élünk, hogyan élünk még önmagunk­ban iS, még közvetlen környezetünkben is? Me­ XXVII. ÉVF. 27. SZ. 1936 JÚLIUS 5. AMIKOR A DOLGOK MEGINOGNAK Irta Horváth Richárd

Next