Élet, 1942. július-szeptember (33. évfolyam, 27-39. szám)
1942-07-05 / 27. szám
melyek ízletesebbek, mint a más országbeliek. Van rajta negyven-ötven hajó, amelyek egyik várból a másikba viszik a kereskedőket és látogatókat . . .». A Balaton a dunántúli táj jellegzetes része, pannon hagyomány s békés magyar századok örököse. Amikor legszebb a balatoni vidék, valami árkádiai szelídség, teltség, természetesség és átszellemítettség jellemzi. A lágyan hullámzó vizen halászcsónakok suhannak, mint az álomban, a szőlőkből dalok szállnak s a finom párában úgy lebegnek a japán metszetekre emlékeztető finom vonalú hegyek, a Gulács, a Szigliget s a többiek, mint valami szép mese díszletei. A költészetnek és művészeteknek egyszerre tárgya és otthona ez a vidék. A Balaton vidékén élő múltból is első pillanatban az látszik igazán elevennek, amit művészek és költők alkottak : romok, épületek, képek és költemények. Ami a tó regés múltjáról a köztudatban él, nagyobbrészt Kisfaludy Sándor alkotása. Ez a művelt és önérzetes, szellemes és hagyománytisztelő nemesúr, a magyar romantika egyik úttörője, úgy érezte, az édes otthoni táj, amelyhez az ifjúság, a szerelem s a férfiévek boldog emlékei kötötték, szegényes, lélek nélkül való, mert a nép nem énekel festői váromladékairól, természeti érdekességeiről, hegyeiről, szikláiról, hozzáfogott hát, hogy megteremtse a balatoni regevilágot. Amit akart, romantikus ábránd volt ; a «nép» általában nem énekel sehol sem ilyenféle regéket s a múlt nem ilyen regék világában él és hat igazán tovább. De Kisfaludy mégis hagyományt teremtett; a táj múltjára gondolok emlékezetéből először bizonyosan Csobánc, Szigliget, Tátika neve bukkan fel ma is s talán még Sümegé, Rezié. A másik közkeletű emlék is a mesés múltba mutat vissza ; a tihanyi királyleány aranyszőrű kecskéiről szóló mondát Garay helyezte el az ősi monostor templom visszhangot verő falai alá. Pedig mennyivel nagyobb s fontosabb alkotásokban él itt tovább a múlt. Az őstörténet derengő félhomályába nehéz már visszatalálnunk, az edények, fegyverek, csontok, kő- és fémtárgyak, amelyeket felvert a kapa s az ásó, s amelyeknek egy, véletlenül megmentett része múzeumba gyűlt össze, arról beszélnek, hogy a rómaiak nem telepesek, kezdeményezők, hanem folytatók voltak ezen a vidéken. Bronzkorbeli sírokat Keresztúron, Berényben, Füreden találtak, a hallstatti kultúrához tartozó illyr urnatemetőket Szigligeten, a Csobánc oldalán, a Szentgyörgy-hegyen ; a La Téne kori kelta kultúra emlékei Tátika mellett, Keszthelyen és Tihanyban bukkantak fel. A római kor Balatonjáról ma már meglehetősen tiszta képünk van. A legfontosabb, mert hadászatilag jelentős hely a Balkánra vivő főutat védő Valcum (a mai Penék) volt ; a tó partjai mellett utak vezettek s az északi oldalon nemcsak virágzó szőlőművelés folyt, de a fürdőkultúra első nyomai is megtalálhatók (Fonyód, Győrök, Gyulakeszi, Füred, Csopak, Kenese stb. ; ezideig több mint félszáz lelőhely). A részletekre a régészeti kutatások derítettek fényt, a lényegről azonban tudtak ükapáink is, még azok is, akik — mint a Tudományos Gyűjtemény 1817. évfolyamának egyik cikkírója — a költőre bízták e hagyomány ápolását. A népvándorlás hullámverésében persze ez a kies balatoni világ is elmerült. Azt, hogy pár századon át hunok, szarmaták, osztrogótok,longobardok,avarok laktak itt, inkább csak a történelemből tudjuk; a földvári, boglári, fonyódi és tihanyi földvárak avar eredete erősen vitatható.A szlovének korának, Privina rövid dicsőségének sem maradt más emléke, mint a zalavári erősség egy-két faragott köve, s több szláv eredetű helynév (a Balaton is). Tartós, alkotásokban s emlékekben gazdag kultúrát a magyarok adtak újra a vidéknek. A Balaton a magyar élettel, sorssal és tudattal kezdettől fogva szorosan összekapcsolódik. Róla ad hírt már legrégibb magyar szavakat őrző oklevelünk, a tihanyi apátság 1055- A Balaton a Badacsonyról (Sugár Kata felvétele)