Élet, 1944 (35. évfolyam, 1-35. szám)
1944-01-02 / 1. szám
A KNAYER. NOO Úgy nőttünk fel, hogy a legmagasabb hegy, amit férfikorunk küszöbéig idehaza láthattunk, a Jánoshegy volt. Abban az időben hó is ritkán volt, emlékszem telekre, amikor csak moziban láttunk havat, és ha nagynéha havazott, csodálkozva figyeltük a hulló pelyheket. Mire felnőttünk, sok minden megváltozott : az ország ismét hegyek karéjában áll, vonatra kell csak ülni, hogy a Kárpátokat láthassuk, és egy évtizede ismét havazik télen. Havazik a városban is, a hófoltok ott tapadnak december végén már a Gellérthegy oldalára, a budai hegyek hóba burkolódznak, és egy-egy januári reggelen előfordul az is, hogy hóviharban megyünk át, — akárcsak a régi Jókai-regényekben, csak éppen farkasoktól nem rettegve, — a város egyik kerületéből a másikba. De azelőtt is volt hó. Lennt Pesten piszkos-szürke, elolvadt a lábak nyomán, a Gellérthegyen már cukros, csillogó fehér, távolabb, a Svábhegy, a Jánoshegy, a Hármashatárhegy lankáin «igazi» magas hó, amelyen sikítva fut le a sí. A huszas évek végén még kevesebben síztek mint ma, és akik csak tanulták a boszorkányos mesterséget, nem fogaskerekűn, hanem a 81-es végállomásától gyalog kapaszkodtak fel a Disznófő mellett a Normafához. Micsoda kirándulások voltak azok ! Hosszú, fekete sorban kígyóztunk egymás nyomában a keskeny csapáson. Feltűnt a Disznófő, beszegezett ablakokkal, megdermedve, a tövében megfagyott a hatalmas disznófejben a víz. Ahogy a Normafa lejtőjének tövébe értünk, már kerülni kellett: a fák között, futó fekete kísértetekként leröppent egyegy síelő, vakmerőn kerülgetve a fákat. Ahogy elröppentek, a kopasz ágakról — mintha szellő hárfázott volna át rajtuk — lepergett a hó. A Normafánál — mert akkor még ott meredezett csonkán, szélütötten a Normafa is, ráccsal körülvéve, régi szép Norma-napokra, éneklő, piknikező színészekre emlékezve — az alacsony szelíd kis lejtőkön gyerekek (gyerekek, akárcsak mi!) próbálgatták tudományukat, nagyokat hemperegve. Itt csatoltuk fel a lécet. Ó, az első szédület! Az első lesiklás, óvatosan, félve, és mégis valami különös mámorral, a sebesség mámorával, ami nekünk, gyerekeknek akkor volt először szenzáció, mert még nem a sebesség világába születtünk bele ! A Normafától később beljebb merészkedtünk, a Svábhegy másik oldalára, arrafelé, ahol most a golfpálya van. Ez csendes világ volt, kevesen jártak erre, itt már nem piroslott a gesztenyesütők kis kályhája, nem árultak füles sapkában, kendőben, forralt bort. Halkan cincogott át a Normafa-vendéglőből a muzsika. Itt csak fák voltak, merész kis lejtők, melyeken egymásba gubancolódva bukdácsoltunk lefelé. De aztán növekedett a biztonság, a lábak és a szív biztonsága, már nemcsak a sebességnek örültünk, észrevettük azt is, hogy lesiklás közben furcsamód egyszerre kinyílik a világ. A Normafa mögött Behavazott budai hegyvilág