Élet, 1944 (35. évfolyam, 1-35. szám)
1944-01-02 / 1. szám
Már szétnéztünk, a lankákra, a pipáló házakra, már nevettünk a kezdőkön. Milyen szép, varázsos volt odalent a világ! Egy nagyváros hó alatt, fehéren, egészen átalakulva, idegenné és vonzóvá változva a mennyei fehérben. És jött az ismerkedés tovább. A Jánoshegy felé vezető úton tapostuk a havat, egy tündéri sikátorban a fák között, — elvarázsolt birodalom volt ez, a fák, a hó, a kéken sugárzó napfény mesevilága — elmerészkedtünk Mária-Makkig, a hóból barnán kicsillanó klastrom-romokig. Eltévedtünk a Jánoshegy derekán kanyargó utakon, egyszerre Budakeszi felett bukkantunk ki, a sárga parasztházak között. Nyakunkba vettük a léceket, gyalogosan mentünk át a falun, disznótor illatát éreztük, láttuk, ahogy valahol disznót perzselnek, a csípős rőzsefüst szaga mindörökké, felejthetetlenül belénkszívódott. Ha merészek voltunk, elmentünk a Pilisbe, megkockáztatni a Dobogókőt. Emlékszem egy kirándulásra, fúvó, havas szélben, ahogy gyalog baktattunk a végeláthatatlan úton Pilisvörösvártól az eldugott kis faluig, Pilisszántóig, ahol egyszerre meredek lett a Dobogókő dereka .. . Beesteledett, a hó világított csak, és a hóból kivillantak a kékre festett falú házak, olyan villogón és szomorúan, ahogy Erdélyi József írja le őket a «Téli rapszódia» csodálatos strófáiban. A nagyvendéglő akkor épült, ott aludtunk hatalmas, falusi dunyha alatt, durrogott a kis vaskályha, s reggelre mégis megfagyott a lavórban a víz .. . Milyen szép volt az ébredés, és milyen vidám a kiábrándulás : reggelre a szél lefújta a lejtőkről a havat, köveken, fagyos göröngyökön bukdácsoltunk lefelé. De mit zavart volna ez? Nem ismertük még a nagy lejtőket, ahol röpül a sí, nem ismertük a Mátrát sem, ahová csak vakmerő turisták merészkedtek el télen. Lillafüred ott gubbasztott dísztelenül, akkor építették és akkor fúrták a híres, feneketlen kutat, amelybe a béke boldogsága fulladt bele. Hol volt Kékes, Gallyatető, hol volt Borsafüred, hol voltak az erdélyi rengetegek ! így nőttünk fel a budai hegyek hófehér világában, így lett számunkra a tél is kicsit városi valami, közel az otthonhoz, — egy átszállóval lehetett eltalálni hozzá. És valahogyan — nekünk legalább is — ez volt az igazi tél: intim, kicsi, szinte marokra lehetett fogni. S ebben a szűk maroknyi téli világban azt érzetük: miénk a nagyvilág, a kinyílt és pompás világ, ami mindörökre elveszett, s bennünk sincs más ma már, mint a nosztalgia a huszas évek békés telei után. Én legalább is, — és talán nem vagyok egyedül, — nem irthatom ki többé az életemből. Fent: Indulás előtt. Középen: A Normafa lejtőjén. Lent: Egy kis sziesztázás. (Szőllösy Kálmán felvételei).3