Irodalmi Ujság, 1952. január-június (3. évfolyam, 1-13. szám)
1952-04-10 / 8. szám - Páldy Róbert: Petőfi az általános iskolában • Olvasóink írják (5. oldal) - Süle Sándor: Juhász Gyula ismeretlen versei (5. oldal) - Juhász Gyula: Morus Tamás halála | A munkásnak | Hiszek | Középkor • vers (5. oldal) - Zelk Zoltán: Juhász Gyula (5. oldal)
1952 április 10. Gimmná írják Petőfi az általános iskolában Az irodalom tudatos tanulmányozását iskoláinkban Petőfin kezdik el " gyermekeink s tőle tanulják, hogy mire való az irodalom- Tőle tanulják az emberi helytállás gyönyörű példáját is. Petőfi irodalmi típusai mutatják meg először élményszerűen a társadalom és ember összefüggéseit. A legkedvesebb olvasmány a János vitéz. Kukorica Jancsival minden fiú, Puskával minden leány azonosítja magát. Teljes szívvel vesznek részt a a szegényparaszt mesehős küzdelmeiben, bánatában, diadalában. János vitézben azt az embertípust ismerik meg, aki tisztaszívű, bátor, erős, a gyengékért küzd, igazát nem hagyja érzéseiben gazdag. A haladás kerékkötőjét, az ellenséget is Petőfi mutatja meg először maradandó típusként. A magyar nemes többet mond a nemesi társadalomról a gyermeknek, mint akármennyi magyarázat. Pató Pál úr figuráját mélyen tudatába véste a gyermek A vers elolvasása és megbeszélése után ezt az írásbeli házifeladatot kapták: „Hogy viselkednék ma köztetek Pató Pál?” Ilyen válaszokat kaptam: „Pató Pál ebéd után nem fogna a tanuláshoz hanem először játszana, ,csavarogna az utcán. Este megint nem tanulna, hanem lustálkodna. Reggel későn kelne fel, édesanyja figyelmeztetésére nem hallgatna, későn jönne iskolába, vagy el is kerülné az iskolát■ Ruhája rendetlen volna, könyvei piszkosak, füzetei telefirkáltak. Soha nem tanulna, nem dolgozna, mindenre azt mondaná: ej, ráérünk arra még!” (Nagy László). Vagy: „Pató Pál nem venne részt semmiben, ami jót közösen akarunk az osztályban. Nem segítene, hogy egymás hibáját kijavítsuk, mert mindig csak lustálkodna. Az osztály szégyene lenne Pató Pál” (Jéna Sándor.) Valóban a későnjárókat, feladatot mulasztókat, hanyagokat sokáig Pató Pálnak hívták a gyermekek a tanújságcikkekben és beszélgetések során. De tanulnak a gyermekek Petőfi fegyelméből is. Elolvastuk Illyés Gyula rajzát Petőfiről, amint kiképzőtisztként tudatos fegyelemre neveli a forradalmi" hadsereg "katonáit: „Nekünk a fegyelem arra való, hogy így könnyebben betörhessük a nagyurak ajtajait. Azért parancsolunk magunknak, hogy mindenkinek parancsolhassunk” Az óra végén fölírtam a táblára: „Mire való nekünk a fegyelem?” Másnap kaptam a válaszokat: „Ha például az utcán nincs fegyelem, közlekedési szerencsétlenség történik. Ha az iskolában nem lenne fegyelem, még ma sem tudnánk írni és olvasni, mert nem tudnának a tanítók tanítani. A katonáknál is fontos a fegyelem, különösen harcban- Fegyelem nélkül nem lenne ilyen fejlett az ország”. (Rozsos Ferenc) . Az Alföld, A Tisza, A Kiskunság példáján megbeszéltük, hogyan kell leírni egy tájat. A gyermekek is megpróbálták leírni először utcájukat, azután a téli Balatont, majd a kilátást a Tamás-hegyről- Az első fogalmazványok hiánya az volt, hogy nem írták le, hogyan él a nép, mit dolgozik és milyen szabadsága van. Tóth Sanyi írása azonban később már jobban sikerült: ,,Balatonfüredről Tihany felé haladva a műúton elmegyünk a hajógyár mellett. Kihallatszik a gépek zakatolása- A műhelyekben sürögve-forogva dolgoznak a munkások, hogy gyorsan teljesítsék Rákosi elvtárs születésnapjára tett felajánlásukat. Az út mellett dombnak mennek a szöllősorok, amelyek levetették szép zöld ruhájukat. Balról a nádaratók kurjongatása hallik, a tihanyi hegyoldalban csattog a favágók fejszéje- A hegy tetején vidáman füstöl a falusi házak kéménye. Mindenütt jókedvvel dolgoznak az emberek”. Ez a kis Tóth Sanyi olyan csendes, közepesnél gyengébben tanuló gyerek volt- Ezzel az írásával vonta először magára a figyelmet, hogy megfigyelte Petőfit s mit tanult tőle. Arról is sokat beszélgettünk, hogy mellyen ember volt Petőfi, kit lehetne hozzá hasonlítani? Egyszerre rúgta fel az osztály, hogy Rákosi elvtársat. Kik hasonlítanak meg ma Petőfihez? A kommunisták „Ma már többen vannak olyan emberek, mint a márciusi--ifjak voltak, mert a munkásság kinevelte a forradalmárokat” — állapította meg Csordás Teri. Egyik legnagyobb hatású vers volt az „Egy gondolat bánt engemet”. Meg is tanultuk, elmondtuk sokszor. Aztán arról beszéltünk, hogy Petőfi a világszabadságról álmodott, amely most megvalósulóban van, így született az írásé: „Levél egy koreai ifjúhoz Petőfiről”- Király Kálmán ezt írta: „Pajtás, mi Petőfiről tanultunk és rátok gondolunk. Ti mosit nagy harcokat vívtok, hallottam a rádióban, hogy az imperialisták uralkodni akarnak rajtatok. Ne engedjétek. Nálunk már megvolt a harc, Magyarországon a nép szabadon él”. Páldy Róbert Balatonfüred, általános iskola irodalmi Újság JUHÁSZ GYULA ISMERETLEN VERSEI Juhász Gyula alábbi költeményei a szegedi szervezett munkásság „A munka” című napilapjában jelentek meg. Úgy látszik, azóta elkerülte a nagy költő kiadóinak figyelmét. És ebben nemcsak az játszott közre, hogy a lapot 1921 őszén betiltották és így egyes példányai ma már meglehetősen ritkaságnak számítanak. Juhász Gyula hátrahagyott költeményeinek kiadója, Paku Imre, a szövegkritikai szempontból is pongyola feladás (Szeged, 1941), zavaros utószavában például be is vallja, hogy „cenzúrázta“ Juhász Gyula költeményeit, s többek között azt is leírja, hogy válogatásában „politikai versei — esztétikai szempontból is — kimaradtak, tekintve időszerűtlenségüket és alkalmi mivoltukat’. Mintha nem éppen a fasizmus idején lettek volna a legidőszerűbbek a nagy költő harcos, a szocializmus felé mutató versei. Magukhoz a költeményekhez alig kell magyarázó szöveg, bár jórészük jelképekben beszél. A jelképeket azonban nagyon könnyű megfejteni. A „Középkor” nyilván nemcsak a feudalizmus sötétségének éles, találó képe, hanem ugyanúgy, mint a közismert „Dózsa feje“, egészen bizonyosan az ellenforradalom véres terrorjának allegóriájaképpen is felfogható. A „Hiszek" „világot bíró Öntudata” félreérthetetlenül a munkásosztály öntudatára utal, amihez hasonló megfogalmazást egyébként számtalan vezércikkéből is idézhetnénk. Morus Tamás halálának jelképei szintén aligha választhatók el az ellenforradalom pogromjaitól. Aljegórai ez is, mint az előbbi, sőt a két vers mondanivalója is rokon egymással. A „Morus Tamás halála", bár kissé fáradtan és elmosódó hangon, a „világ-elbíró öntudat” győzelmébe vetett hit költői képe. „A munkásnak” Gorai mögött azt a Juhász Gyulát fedezhetjük fel, aki az ellenforradalom évei alatt a harcos újságíró tollával is számtalanszor hitet tett a munkásosztály jövője mellett. Juhász Gyula itt közölt költeményeit a szegedi egyetem Irodalomtörténeti Intézete Juhász Gyula munkaközösségének keretében gyűjtöttem össze és a költemények értelmezésénél felhasználtam a munkaközösség vezetőjének, Babóti Dezső professzornak a magyarázatait is. Süle Sándor- Morus Tamás halála A földi bíró elvégezte dolgát, Halálos végzés rajta a pecsét, Hadd lássa város és hadd lássa ország, Hogy úr az úr és Vesszen a cseléd! Isten kegyelméből országolónak Parancsa törvény és önkénye szent És aki nem hajt térdet, arra Holnap Pallost emelnek és aztán mehet! De merre megy? Morus Tamás szelíden Csak mosolyog. Ő tudja már, hova, Hisz régen áll és vár az ő hona! A messze ország, hol diadalívben A Gondolat ragyog, hol nincs híja A boldogságnak: vár Utópia! 1921 február 13. Hiszek Az új hit papja, énekelek én, Jertek, szegények, itt van a remény, E koldus földön, vér és könny között Gazdag hitünkkel várjuk a jövőt. A rongyaink zászlója fölragyog, Rátűznek vígan felkelő napok. A nyomornak zsoltára messze zeng, Ma még panasz, de holnap győzelem! Az új hit papja, várom az Urat. Jöjj el, világot bíró Öntudat! 1921 április 17. A munkásnak Szelíd szonettek szende tejüvegén keresztül Meglátod-e, a testvér feléd nyújtott kezem, Ha ünnepnapomon rímek csellója csendül, Tudod-e, hogy milyen dal ütemét keresem? Tudod-e, hogy a selymek, ezüstök, mind e pompa, Mind csak művészkezekkel emelt ravatalok, Mind sorsomat takarja, mind sorsunkat zokogja S egy elveszett éden, mely betűin ragyog. Éden, amelynek én is, te is, búsan faragva, Vagy vígan fütyörészve polgárai vagyunk. De irigy istenek és hódítók haragja Kizárt belőle minket... Míg fölpirkad napunk. Szelíd szonettek szende tejüvegén keresztül Egy új éden kinyíló, távol kertjét lesem S ha jobbom, mely feléd nyúl, meglátod e rímektől, Testvér, e tájon még ma együtt leszel velem! 1921 május 1. Középkor A vár úrnője sólymát nézi hosszan, Szegény vadorzó reszket a tilosban. A vén toronyból kong a bús harangszó, A vén barát kezében cseng a kancsó. A jó vitézek indulnak keletre, Fölperzselt házra tűz a naplemente. A pince mélyén álmok hevernek, A börtön élén gubbaszt száz eretnek. Tavaszi szél kel lágyan, mint az álom És jobbágyokat himbál a faágon. 1921 június 19. Aki olyan kevés jó szót kapott életében, aki pedig úgy szomjazta a szeretetet, hogy belehalt ebbe az oltatlan szomjúságba — most, halálának tizenötödik évfordulóján, megkapja az őszinte szeretet szavait. Csoda-e, ha szégyenkezés-félét érez az ember, amikor arról mondja a szeretet szavait, akinek fülét már tizenöt esztendeje föld tömi, ha annak nyújtja a szeretet italát, aki már nem frissülhet attól. Ezt a szégyenkezést mindig is éreztem méltatlan sorsú költők haláluk utáni ünneplésekor. Micsoda „elégtételadás“ az ilyen, gondoltam az elkésett dicséretről. S ezt gondolnám most is, s nem tudnék beszélni Juhász Gyuláról, ha nem tudnám, hogy egy új és sokasodó olvasóközönség szeretetét kell tolmácsolnom, s hogy az ő szeretetük ezt jelenti: népe ad elégtételt a költőnek, aki egy volt a legtöbbet szenvedő, legmelegebben érző, a legfájdalmasabban és legszebben szóló költők közül. Kortársunkó volt, sokat tudunk életéről, könnyű lenne adatokkal és közismertté lett történetekkel bizonyítani, milyen igaz ember volt, mennyire szerette népét, s a közösség utáni vágyakozással hányszor próbált kitörni fullasztó magányából. De mit érnének a feljegyzések és történeteik, ha nem olvashatnánk ki ugyanezt verseiből is. Ha nem látnánk, hogy a költő, aki remeteségbe, majd öngyilkosságba menekült, művével most már tagja a közösségnek. Hogy a költő, aki elborult keserűségében már képtelennek hitte magát alkotó emberi tevékenységre, művével most együtt munkálkodik a jövőt építő dolgozókkal. Mi a titka ennek? Ha van titka egyáltalán, azt csak a műben, verseiben kereshetjük. Juhász Gyula versei azért élnek, azért állták ki , tizenöt esztendő s állják ki az eljövendő esztendők próbáit, mert azonosak írójukkal, hűség és igazmondás teszi élővé e verseket. Hűség népéhez és az emberiséghez, hűség az országhoz, hűség a tájhoz, ahol él, hűség önmaga érzéseihez, hűség meggyőződéséhez, ha azt a maga számára sem tudta szabatosan megfogalmazni. S mert nem tudta, ezért a kétségbeesés és bizonytalanság, ezért vergődött remény és reménytelenség között. De milyen hűséges volt ebben is. Ahány verse, szinte annyi maradandó dokumentuma ennek a vergődésnek. És igazmondás. Mert olvassuk csak el e szörnyű fájdalmakkal teli verseket, érezzük-e egyetlenegyszer is, hogy „költői póz“ ez a fájdalom? Hány kortársánál érezzük ezt. Nála sohasem. Ha nem is tudott olyan megrendítően felsikoltani, mint József Attila: „Nem ember szívébe való — nagy kínok késeivel játszom..." — ezt halljuk az ő verseiből is, nem ember színébe vló kínok az ő kínjai, csak annak a kornak magyar költője beírhatta e kínokat. Már ameddig bírta. A vég nem lehetett más, mint az elborult elme, az öngyilkosság. Akinek annyira lénye a g,űség és az igazmondás, mint Juhász Gyulának, annak verseiből nemcsak a költő lelkiállapotát, de korát és környezetét is megismerhetjük. Az utókori kevesebbet tudna az akkori Magyarországról, ha nem ismerné Juhász Gyula verseit. „Vidéki“ költő volt. Azért is, mert érzékenysége nem bírta a budapesti irodalmi élet zsibvásárét, cinizmusát, parvenü burzsoá vonásait, ahhoz pedig túlságosan puha tenyerű ember volt, hogy, abban a forgatagban A HASZGYŰ IRTA: ZELK ZOLTÁN élve, harcosnak álljon társai közé, akikkel annak idején együtt indult Holnapot teremteni. De vidéki költő volt azért is, mert a vidék volt versének „anyaga“, a vidéki tájból, szőke búzatáblákból, tiszaparti alkonyatból építette verseit. Kevés költőink van, aki annyira azonos lenne a tájjal, amelyben él, mint Juhász Gyula. Aki az ő tájleíró verseit olvassa, az magát a Tiszát, a Tiszára szálló alkonyatot olvassa. És Olvassa persze, a tájon élő emberek sorsát: Brummog a bőgő, elhervad a hold, Fenékig issza a vőfély a bort, Már szürkül lassan a ködös határ És a határban a halál kaszál. LA De az embert, az úri Magyarország parasztságának életét mondja ő akkor is, ha látszólag csupán a tájról beszél. Az ő „Magyar tájának” alkonyatától, amely „a szürke jakra vérző aranyat ken” s mely „minden színét a Tiszának adja”; „Ragyog, ragyogj a búbánat iszapja”. Azt tehát, hogy vidéki költő volt, de a szónak ilyen szép, nemes jelentésében, akkor is tudnánk, ha nem ismernénk életét. Mint minden egyébhez, ehhez is elég a költő verseit ismernünk. S ha az ő méltatlan sorsa, számkivetettsége, sikerek nélküli élete riasztó is a vidéken élő íróknak, gondoljanak arra, hogy ezt a sorsot az úri Magyarország mérte Juhász Gyulára. Inkább úgy nézzék művét, arra legyen az tanulság és példa, hogy micsonai hivatás vár rájuk. Ahogyan Juhán Gyula megörökítette az akkori magyar vidék szellemi és fizikai nyomorba fulladt életét, ők most megörökíthetik Magyarország tájainak újjászületését, megörökíthetik azt a kort, amikor az élet elűzte a „határban kaszáló haláltAz élet költői tanuljanak hűséget, ragaszkodást a szomorúság költőjétől." S mit tanulhatunk még aki nem volt formaművész abban az értelemben, mint néhány kiváló kortársa, s akinek versei mégis, formailag is egyre élőbbek az esztendők múlásával. Mire tanít ez? Arra az újra és újra ismétlendő közhelyre, ami a forma és tartalom egységéről szól. Szinte valamennyi versén érezzük, hogy sohasem íródtak eltökélten, csak a forma, csak a lejtés kedvéért, hogy mondanivaló és forma, mondanivaló és lejtés egyszerre születtek. Milyen sok szonettet írt, de a szonett sohasem csak ruha a mondanivalón. Közérthető, valóban demokratikus a stílusa, bármilyen formában ír s ezért neon népieskedik sohasem ez az igazán népi költő. Műve ezzel is újabb tanuságtétel Petőfi igaza mellett, aki jambusokban írt verseivel megszólaltatta költészetünkben, s úgy, mint előtte senki, a népet. Megtanulhatjuk hát azt is tőle, hogy a költői tudatosság nem azonos a fontolgató, számítgató eltökéltséggel. Nem az eltökélt forma teszi népivé a verset, hanem egyedül és csupán az, ha a költő azonos népével. Ha ez az azonosság a mondanivaló, akkor nem kényszerű a költő „formakeresésre“. Lehet, hogy a tanulságok ilyen felmutatása szokatlan egy évfordulóraírt cikkben, de hiszem, hogy úgy ünnepeljük igazán a költőt, ha olvassuk őt, ha tanulunk tőle — s nem csupán évfordulókon. Ne nevét idézzük csupán, mint ahogy ő sem csak Petőfi nevét idézte centenáriumi versében: Nevét idézik, de a szellemét nem, Az él és gyűjt szivekben, észrevétlen. Mint a futó tűz korhadó avarban. Terjed titokban és nő láthatatlan, Juhász Gyula költészete sem nem lehetett azzá, de fénylő parázs, kiolthatatlan. Mint minden igazi emberi alkotás, túlélte az elnyomást, a szolgaság esztendeit s a szabadság ege alatt vált igazán élővé. Életében: Magányos szenvedésem odújába, Mint sebzett medve, behúzom magam S tavaszig ott maradok hangtalan. A szép szó pusztába kiált hiába, Károg a varjú, vijjong a vihart Betakarózom vad dalaival. S tizenöt esztendővel halála után, hét esztendővel a magyar nép felszabadulása után: „A gyárkémény harsogja diadalát’*. S ez diadala Juhász Gyula költészetének is. 5