Irodalmi Ujság, 1952. január-június (3. évfolyam, 1-13. szám)

1952-04-10 / 8. szám - Páldy Róbert: Petőfi az általános iskolában • Olvasóink írják (5. oldal) - Süle Sándor: Juhász Gyula ismeretlen versei (5. oldal) - Juhász Gyula: Morus Tamás halála | A munkásnak | Hiszek | Középkor • vers (5. oldal) - Zelk Zoltán: Juhász Gyula (5. oldal)

1952 április 10. Gimm­ná í­rják Petőfi az általános iskolában A­z irodalom tudatos tanulmányozását iskoláinkban Petőfin kezdik el " gyermekeink s tőle tanulják, hogy mire való az irodalom- Tőle ta­nulják az emberi helytállás gyönyörű példáját is. Petőfi irodalmi típusai mutatják meg először élményszerűen a társadalom és ember összefüggéseit. A legkedvesebb olvasmány a János vitéz. Kukorica Jancsival minden fiú, Puskával minden leány azonosítja magát. Teljes szívvel vesznek részt a a szegényparaszt mesehős küzdelmeiben, bánatában, diadalá­ban. János vitézben azt az embertípust ismerik meg, aki tisztaszívű, bátor, erős, a gyengékért küzd, igazát nem hagyja érzéseiben gazdag. A haladás kerékkötőjét, az ellenséget is Petőfi mutatja meg először mara­dandó típusként. A magyar nemes többet mond a nemesi társadalomról a gyer­meknek, mint akármennyi magyarázat. Pató Pál úr figuráját mélyen tudatába véste a gyermek­ A vers elolvasása és megbeszélése után ezt az írásbeli házi­feladatot kapták: „Hogy viselkednék ma köztetek Pató Pál?” Ilyen válaszokat kaptam: „Pató Pál ebéd után nem fogna a tanuláshoz hanem először ját­szana, ,csavarogna az utcán. Este megint nem tanulna, hanem lustálkodna. Reggel későn kelne fel, édesanyja figyelmeztetésére nem hallgatna, későn jönne iskolába, vagy el is kerülné az iskolát■ Ruhája rendetlen volna, könyvei piszkosak, füzetei telefirkáltak. Soha nem tanulna, nem dolgozna, mindenre azt mondaná: ej, ráérünk arra még!” (Nagy László). Vagy: „Pató Pál nem venne részt semmiben, ami jót közösen akarunk az osztályban. Nem segítene, hogy egymás hibáját kijavítsuk, mert mindig csak lustálkodna. Az osztály szé­gyene lenne Pató Pál”­ (Jéna Sándor.) Valóban a későnjárókat, feladatot mu­lasztókat, hanyagokat sokáig Pató Pálnak hívták a gyermekek a tanújságcik­­kekben és beszélgetések során. De tanulnak a gyermekek Petőfi fegyelméből is. Elolvastuk Illyés­ Gyula rajzá­t Petőfiről, amint kiképzőtisztként tudatos fegyelemre neveli a forra­dalmi" hadsereg "katonáit: „Nekünk a fegyelem arra való, hogy így könnyebben betörhessük a nagyurak ajtajait. Azért parancsolunk magunknak, hogy min­denkinek parancsolhassunk”­ Az óra végén fölírtam a táblára: „Mire való ne­künk a fegyelem?” Másnap kaptam a válaszokat: „Ha például az utcán nincs fegyelem, közlekedési szerencsétlenség történik. Ha az iskolában nem lenne fe­gyelem, még ma sem tudnánk írni és olvasni, mert nem tudnának a tanítók tanítani. A katonáknál is fontos a fegyelem, különösen harcban- Fegyelem nél­kül nem lenne ilyen fejlett az ország”. (Rozsos Ferenc­) . Az Alföld, A Tisza, A Kiskunság példáján megbeszéltük, hogyan kell le­írni egy tájat. A gyermekek is megpróbálták leírni­ először utcájukat, azután a téli Balatont, majd a kilátást a Tamás-hegyről- Az első fogalmazványok hiánya az volt, hogy nem írták le, hogyan él a nép, mit dolgozik és milyen szabadsága van. Tóth Sanyi írása azonban később már jobban sikerült: ,,Ba­­latonfüredről Tihany felé haladva a műúton elmegyünk a hajógyár mellett. Kihallatszik a gépek zakatolása- A műhelyekben sürögve-forogva dolgoznak a munkások, hogy gyorsan teljesítsék Rákosi elvtárs születésnapjára tett fel­ajánlásukat. Az út mellett dombnak mennek a szöllősorok, amelyek levetették szép zöld ruhájukat. Balról a nádaratók kurjongatása hallik, a tihanyi hegy­oldalban csattog a favágók fejszéje- A hegy tetején vidáman füstöl a falusi házak kéménye. Mindenütt jókedvvel dolgoznak az emberek”. Ez a kis Tóth Sanyi olyan csendes, közepesnél gyengébben tanuló gyerek volt- Ezzel az írásával vonta először magára a figyelmet, hogy megfigyelte Petőfit s mit tanult tőle. Arról is sokat beszélgettünk, hogy mellyen ember volt Petőfi, kit lehetne hozzá hasonlítani? Egyszerre rúgta fel az osztály, hogy Rákosi elvtársat. Kik hasonlítanak meg ma Petőfihez? A kommunisták­ „Ma már többen vannak olyan emberek, mint a márciusi--ifjak voltak, mert a munkásság kinevelte a forradalmárokat” — állapította meg Csordás Teri. Egyik legnagyobb hatású vers volt az „Egy gondolat bánt engemet”. Meg is tanultuk, elmondtuk sokszor. Aztán arról beszéltünk, hogy Petőfi a világ­­szabadságról álmodott, amely most megvalósulóban van, így született az ír­ásé: „Levél egy koreai ifjúhoz Petőfiről”- Király Kálmán ezt írta: „Pajtás, mi Petőfiről tanultunk és rátok gondolunk. Ti mosit nagy harcokat vívtok, hal­lottam a rádióban, hogy az imperialisták uralkodni akarnak rajtatok. Ne en­gedjétek. Nálunk már megvolt a harc, Magyarországon a nép szabadon él”. Páldy Róbert Balatonfüred, általános iskola irodalmi Újság JUHÁSZ GYULA ISMERETLEN VERSEI Juhász Gyula alábbi költeményei a szegedi szervezett munkásság „A munka” című napilapjában jelentek meg. Úgy látszik, azóta elkerülte a nagy költő kiadóinak figyelmét. És eb­ben nemcsak az j­átszott közre, hogy a lapot 1921 őszén betiltották és így egyes példányai ma már meglehető­sen ritkaságnak számítanak. Juhász Gyula hátrahagyott költeményeinek kiadója, Paku Imre, a szövegkritikai szempontból is pongyola feladás (Sze­ged, 1941), zavaros utószavában pél­dául be is vallja, hogy „cenzúrázta“ Juhász Gyula költeményeit, s többek között azt is leírja, hogy válogatásá­ban „politikai versei — esztétikai szempontból is — kimaradtak, tekintve időszerűtlenségüket és alkalmi mivol­tukat­’. Mintha nem éppen a fasizmus idején lettek volna a legidőszerűbbek a nagy költő harcos, a szocializmus felé mutató versei. Magukhoz a költeményekhez alig kell magyarázó szöveg, bár jórészük jelképekben beszél. A jelképeket azon­ban nagyon könnyű megfejteni. A „Középkor” nyilván nemcsak a feu­dalizmus sötétségének éles, találó ké­pe, hanem ugyanúgy, mint a köz­ismert „Dózsa feje“, egészen bizonyo­san az ellenforradalom véres terrorjá­nak allegóriájaképpen is felfogható. A „Hiszek" „világot bíró Öntudata” félreérthetetlenül a munkásosztály ön­tudatára utal, amihez hasonló meg­fogalmazást egyébként számtalan vezércikkéből is idézhetnénk. Morus Tamás halálának jelképei szintén alig­ha választhatók el az ellenforradalom pogromjaitól. Aljegórai ez is, mint az előbbi, sőt a két vers mondanivalója is rokon egymással. A „Morus Tamás halála", bár kissé fáradtan és el­mosódó hangon, a „világ-elbíró ön­tudat” győzelmébe vetett hit költői képe. „A munkásnak” Gorai mögött azt a Juhász Gyulát fedezhetjük fel, aki az ellenforradalom évei alatt a harcos újságíró tollával is számtalan­szor hitet tett a munkásosztály jövője mellett. Juhász Gyula itt közölt költeményeit a szegedi egyetem Irodalomtörténeti Intézete Juhász Gyula munkaközös­ségének keretében gyűjtöttem össze és a költemények értelmezésénél fel­használtam a munkaközösség vezetőjé­nek, Bab­óti Dezső professzornak a magyarázatait is. Süle Sándor- Morus Tamás halála A földi bíró elvégezte dolgát, Halálos végzés rajta a pecsét, Hadd lássa város és hadd lássa ország, Hogy úr az úr és Vesszen a cseléd! Isten kegyelméből országolónak Parancsa törvény és önkénye szent És aki nem hajt térdet, arra Holnap Pallost emelnek és aztán­­ mehet! De merre megy? Morus Tamás szelíden Csak mosolyog. Ő tudja már, hova, Hisz régen áll és vár az ő hona! A messze ország, hol diadalívben A Gondolat ragyog, hol nincs híja A boldogságnak: vár Utópia! 1921 február 13. Hiszek Az új hit papja, énekelek én, Jertek, szegények, itt van a remény, E koldus földön, vér és könny között Gazdag hitünkkel várjuk a jövőt. A rongyaink zászlója fölragyog, Rátűznek vígan felkelő napok. A nyomornak zsoltára messze zeng, Ma még panasz, de holnap győzelem! Az új hit papja, várom az Urat. Jöjj el, világot bíró Öntudat! 1921 április 17. A munkásnak Szelíd szonettek szende tejüvegén keresztül Meglátod-e, a testvér feléd nyújtott kezem, Ha ünnepnapomon rímek csellója csendül, Tudod-e, hogy milyen dal ütemét keresem? Tudod-e, hogy a selymek, ezüstök, mind e pompa, Mind csak művészkezekkel emelt ravatalok, Mind sorsomat takarja, mind sorsunkat zokogja S egy elveszett éden, mely betűin ragyog. Éden, amelyn­ek én is, te is, búsan faragva, Vagy vígan fütyörészve polgárai vagyunk. De irigy istenek és hódítók haragja Kizárt belőle minket... Míg fölpirkad napunk. Szelíd szonettek szende tejüvegén keresztül Egy új éden kinyíló, távol kertjét lesem S ha jobbom, mely feléd nyúl, meglátod e rímektől, Testvér, e tájon még ma együtt leszel velem! 1921 május 1. Középkor A vár úrnője sólymát nézi hosszan, Szegény vadorzó reszket a tilosban. A vén toronyból kong a bús harangszó, A vén barát kezében cseng a kancsó. A jó vitézek indulnak keletre, Fölperzselt házra tűz a naplemente. A pince mélyén álmok hevernek, A börtön élén gubbaszt száz eretnek. Tavaszi szél kel lágyan, mint az álom És jobbágyokat himbál a faágon. 1921 június 19. ­ Aki olyan kevés jó szót kapott életében, aki pedig úgy szomjazta a szeretetet, hogy belehalt ebbe az oltat­lan szomjúságba — most, halálának tizenötödik évfordulóján, megkapja az őszinte szeretet szavait. Csoda-e, ha szégyenkezés-félét érez az ember, ami­kor arról mondja a szeretet szavait, akinek fülét már tizenöt esztendeje föld tömi, ha annak nyújtja a szere­tet italát, aki már nem frissülhet at­tól. Ezt a szégyenkezést mindig is érez­tem méltatlan sorsú költők haláluk utáni ünneplésekor. Micsoda „elégtétel­­adás“ az ilyen, gondoltam az elkésett dicséretről. S ezt gondolnám most is, s nem tudnék beszélni Juhász Gyulá­ról, ha nem tudnám, hogy egy új és sokasodó olvasóközönség szeretetét kell tolmácsolnom, s hogy az ő szere­­tetük ezt jelenti: népe ad elégtételt a költőnek, aki egy volt a legtöb­bet szenvedő, legmelegebben érző, a legfájdalmasabban és legszebben szóló költők közül. Kortársunkó volt, sokat tudunk éle­téről, könnyű lenne adatokkal és köz­ismertté lett történetekkel bizonyítani, milyen igaz ember volt, mennyire sze­rette népét, s a közösség utáni vágya­kozással hányszor próbált kitörni ful­­lasztó magányából. De mit érnének a feljegyzések és történeteik, ha nem ol­vashatnánk ki ugyanezt verseiből is. Ha nem látnánk, hogy a költő, aki remeteségbe, majd öngyilkosságba menekült, művével most már tagja a közösségnek­. Hogy a költő, aki el­borult keserűségében már képtelennek hitte magát alkotó emberi tevékeny­ségre, művével most együtt munkálko­dik a jövőt építő dolgozókkal. Mi a titka ennek? Ha van titka egyáltalán, azt csak a műben, versei­ben kereshetjük. Juhász Gyula ver­sei azért élnek, azért állták ki , tizenöt esztendő s állják ki az eljövendő esztendők próbáit, mert azonosak írójukkal, hűség és igaz­mondás teszi élővé e verseket. Hűség népéhez és az emberiséghez, hűség az országhoz, hűség a tájhoz, ahol él, hűség önmaga érzéseihez, hűség meg­győződéséhez, ha azt a maga szám­ára sem tudta szabatosan megfogalmazni. S mert nem tudta, ezért a kétségbe­esés és bizonytalanság, ezért vergődött remény és reménytelenség között. De milyen hűséges volt ebbe­n is. Ahány verse, szinte annyi maradandó d­oku­­mentu­ma ennek a vergődésnek. És igazmondás. Mert olvassuk csak el e szörnyű fájdalmakkal teli verse­ket, érezzük-­e egyetlenegyszer is, hogy „költői póz“ ez a fájdalom? Hány kortársánál érezzük ezt. Nála soha­sem. Ha nem is tudott olyan megren­dítően felsikoltani, mint József Attila: „Nem ember szívébe való — nagy kí­nok késeivel játszom..." — ezt hall­juk az ő verseiből is, nem ember szí­nébe vló kínok az ő kínjai, csak an­nak a kornak magyar költője beírhatta e kínokat. Már ameddig bírta. A vég nem lehetett más, mint az elborult elme, az öngyilkosság. Akinek annyira lénye a g,űs­ég és az igazmondás, mint Juhász Gyu­lának, annak verseiből nemcsak a költő lelkiállapotát, de korát és kör­nyezetét is megismerhet­j­ük. Az utókori kevesebbet tudna az akkori Magyar­­országról, ha nem ismerné Juhász Gyula verseit. „Vidéki“ költő volt. Azért is, mert érzékenysége nem bírta a budapesti irodalmi élet zsibvásárét, cinizmusát, parvenü burzsoá vonásait, ahhoz pedig túlságosan puha tenyerű ember volt, hogy, abban a forgatagban A HASZGYŰ IRTA: ZELK ZOLTÁN élve, harcosnak álljon társai közé, akikkel annak idején együtt indult Hol­napot teremteni. De vidéki költő volt azért is, mert a vidék volt versének „anyaga“, a vidéki tájból, szőke búza­táblákból, tiszaparti alkonyatból épí­tette verseit. Kevés költőink van, aki annyira azonos lenne a tájjal, amely­ben él, mint Juhász Gyula. Aki az ő tájleíró verseit olvassa, az magát a Tiszát, a Tiszára szálló alkonyatot ol­vassa. És Olvassa persze, a tájon élő emberek sorsát: Brummog a bőgő, elhervad a hold, Fenékig issza a vőfély a bort, Már szürkül lassan a ködös határ És a határban a halál kaszál. LA De az embert, az úri Magyarország parasztságának életét mondja ő akkor is, ha látszólag csupán a tá­jról beszél. Az ő „Magyar tájának” alkonyatától, amely „a szürke jakra vérző aranyat ken” s mely „minden színét a Tiszá­nak adja”; „Ragyog, ragyogj a búbánat iszapja”. Azt tehát, hogy vidéki költő volt, de a szónak ilyen szép, nemes jelentésé­ben, akkor is tudnánk, ha nem ismer­nénk életét. Mint minden egyébhez, ehhez is elég a költő verseit ismer­nünk. S ha az ő méltatlan sorsa, számkivetettsége, sikerek nélküli élete riasztó is a vidéken élő íróknak,­­ gondoljanak arra, hogy ezt a sorsot az úri Magyarország mérte Juhász Gyulára. Inkább úgy nézzék művét, arra legyen az tanulság és példa, hogy micsonai hivatás vár rájuk. Aho­gyan Juhán Gyula megörökítette az akkori magyar vidék szellemi és fizi­kai nyomorba fulladt életét, ők most megörökíthetik Magyarország tájainak újjászületését, megörökíthetik azt a kort, amikor az élet elűzte a „határban kaszáló haláltAz élet költői tanulja­nak hűséget, ragaszkodást a szomorú­ság költőjétől." S mit tanulhatunk még aki n­em volt formaművész abban az értelemben, mint néhány kiváló kor­­társa, s akinek versei mégis, formailag is egyre élőbbek az esztendők múlásá­val. Mire tanít ez? Arra az­ újra és újra ismétlendő közhelyre, ami a forma és tartalom egységéről szól. Szinte valamennyi versén érezzük, hogy so­hasem íródtak eltökélten, csak a for­ma, csak a lejtés kedvéért, hogy mon­danivaló és forma, mondanivaló és lejtés egyszerre születtek. Milyen sok szonettet írt, de a szo­nett sohasem csak ruha a mondani­valón. Közérthető, valóban demokra­tikus a stílusa, bármilyen formában ír s ezért neon népieskedik sohasem ez­­ az igazán népi költő. Műve ezzel is újabb tanuságtétel Petőfi igaza mel­lett, aki jambusok­ban írt verseivel megszólaltatta költészetünkben, s úgy, mint előtte senki, a népet. Megtanul­hatjuk hát azt is tőle, hogy a költői tudatosság nem azonos a fontolgató, számítgató eltökéltséggel. Nem az el­tökélt forma teszi népivé a verset, ha­nem egyedül és csupán az, ha a költő azonos népével. Ha ez az azonosság a mondanivaló, akkor nem kényszerű­ a költő „formakeresésre“. Lehet, hogy a tanulságok ilyen fel­mutatása szokatlan egy évfordulóra­­írt cikkben, de hiszem, hogy úgy ün­nepeljük igazán a költőt, ha olvassuk őt, ha tanulunk tőle — s nem csupán évfordulókon. Ne nevét idézzük csu­pán, mint ahogy ő sem csak Petőfi nevét idézte centenáriumi versében: Nevét idézik, de a szellemét nem, Az él és gyűjt szivekben, észrevétlen. Mint a futó tűz korhadó avarban. Terjed titokban és nő láthatatlan, Juhász Gyula költészete sem nem lehetett azzá, de fénylő parázs, kiolthatatlan. Mint minden igazi em­beri alkotás, túlélte az elnyomást, a szolgaság esztendeit s a szabadság ege alatt vált igazán élővé. Életében: Magányos szenvedésem odújába, Mint sebzett medve, behúzom magam S tavaszig ott maradok hangtalan. A szép szó pusztába kiált hiába, Károg a varjú, vijjong a vihart Betakarózom vad dalaival. S tizenöt esztendővel halála után, hét esztendővel a magyar nép felsza­badulása után: „A gyárkémény harsogja diadalát’*. S ez diadala Juhász Gyula költésze­tének is. 5

Next