Élet és Irodalom, 1959. január-június (3. évfolyam, 1-26. szám)

1959-01-09 / 2. szám - A. V. Lunacsarszkij: Petőfi Sándor • Lunacsarszkij halálának 25. évfordulója alkalmából részletek Petőfi-tanulmányából. (5. oldal) - Bölöni György: A 90 éves Lyka Károly • köszöntő (5. oldal) - Mohácsi Regős: rajza • kép (5. oldal) - Artner Tivadar: „Nagy öröm volt találkozni régi elvtársakkal, harcostársaimmal…” • interjú • Beszélgetés Ék Sándor festőművésszel (5. oldal) - Bakó József: Kiáltás • vers (5. oldal)

A. I. LUNACSARSZKIJ: PETŐFI SÁNDOR A közelmúltban emlékeztek meg Anatolij Lunacsarszkij, a kiváló forradalmár író és kritikus, a Szovjetunió első kulturális népbiztosa halálának 25 .évfordulójáról. tálból az alkalomból részleteket csarszkijnak közlünk Lunaegy nálunk ismeretlen Petőfi-tanulmányából. Petőfi Sándor a? egész európai irodalom egyik legragyogóbb alakja. 27 éves volt, amikor meghalt, mint a mi Lermontovunk, viszont a gazdag magyar irodalomban ugyanazt a szerepet tölti be, mint nálunk Puskin. Petőfi költészete kétségtelenül a magyar irodalom csúcspontja. A magyar költészet, nyugodtan állíthatjuk, Petőfi iskolájához tartozott. És csak a modernizmus és futurizmus megjelenésével keletkezett bizonyos szakadás, bizonyos magyar LEF*, amikor sok költő visszafordult Petőfihez, mint ahogy nálunk gyakran egyesek Puskinhoz. Petőfi azonban nem olyan magas képzettségű nemes, mint Puskin és Lermontov, nem tartozik a társadalom kiválasztottjai közé, hanem olyan félparaszt-félkereskedő fia, aki később tönkrement, elszegényedett és öreg korára belépett Kossuth forradalmi hadseregébe. E tekintetben Petőfit Sevcsenkóhoz hasonlíthatjuk. De Petőfi sorsa összehasonlíthatatlanul ragyogóbb, mint ukrán kortársáé. Egyesek Sevcsenkót is úgy ítélik meg, mint Tolsztoj Gorkijt, amikor' „meg akarta bántani’“. „Máskülönben — mondja Tolsztoj — ő egy nagyon tehetséges író a népből.” „író a népből’1 — annyit jelent: autodidakta, némileg nyers, de eredeti tehetség, akinek sokat meg kell bocsátani. Sevcsenkó lényegében nem ilyen író volt. Hanem, mint Gorkij, ő is magasan környezete fölé emelkedett. És bármilyen értelmiségi körben tiszteletet váltott ki nemcsak tehetségével költői arculatával, de műveltésségével is. Méginkább elmondhatjuk ezt Petőfiről, aki nem járt egyetemre, csak középiskolába s azt sem egészen sikerrel, mégis roppant nagy műveltséget, különösen irodalmi műveltséget szerzett. Rajongva olvasta eredetiben Horatiust és Tacitust és alaposan tanulmányozott olyan költőket, mint Beranger, Shelley, Shakespeare, Byron, Schiller, Heine, Lenau (a két utóbbit, akik kortársai voltak, magához közelinek tartotta). Rövid életéhez mérten költészete nagyon gazdag. S mindehhez még kitűnően fordította Heine, Mathison, Beranger, Shelley Shakespeare műveit és azonos kívül lefordított néhány Schiller-drámát. Ha a magyar irodalmat általában hasonlítjuk össze az ukrán irodalommal, akkor természetesen szembetűnően hatalmas különbséget látunk. Az ukrán irodalom sokáig, hogy úgy mondjuk, csak csírájában létezett, nem meglepő hát, hogy a nagy tehetségű Sevcsenkó uralkodóként ragyogott fölötte. A magyar irodalom viszont Petőfi után rendkívül gazdagon kibontakozott, ami csak fokozza annak a központi szerepnek a jelentékenységét, amelyet benne a csaknem ifjúként meghalt költő elfoglalt. Végül még egyszerfölött fontos körülmény van, amely nálunk megakadályozhatta a Petőfi iránti tisztelet kibontakozását. Egyrészt mert Petőfi kiemelkedő és erősen baloldali forradalmár volt, aki teljes hévvel részt vett a nemzeti forradalomban. Másrészt ugyan a burzsoázia, elfelejtve saját aljas viszonyát a nemzeti hősökhöz, szeret ma is szobrot állítani olyanoknak, mint Garibaldi, Mazzini, Danton vagy Kosciuszko, de a forradalomban Petőfi túlságosan is nyilvánvalóan burzsoáellenes szerepet játszott. Mondhatnánk, kora „bolsevik“-je volt. Társadalmi igazságosságról álmodott (utópisztikusan persze) szakított a mérsékeltekkel és a politikai vezérkarral. Szakított a pesti ideiglenes kormánnyal, mert abban az opportunizmus eluralkodását látta. Újból visszatért azonban barátja, a szintén következetesen baloldali forradalmár Bem tábornok zászlaja alá, akkor, amikor az orosz cár kozák hadakat zúdított a felszabadult Magyarországra. A kozákok ellen vívott hősies harc közben, csatában fejezte be pályafutását Petőfi, az üstökös . .. Már akkor (1923-ban, a költő születésének centenáriumán, szerk.) gondoltam Petőfi legfontosabb lírai műveinek orosz nyelvű kiadására. Megbeszéltem ezt néhány magyar elvtárssal, akik szívesen segítettek sok kérdésben. Az ő segítségükkel kitűnő német nyelvű jutottam.Petőfi fordításokhoz Nemrég súlyos betegség kényszerített nyugalomra, ekkor elolvastam a nálam késő német fordításokat. Tökéletesen lenyűgözött a nagy magyar költő verselésének friss áramlata. Elhatároztam, hogy megkísérlem lefordítani a nekem megtetszett verseket. De csak 38-at sikerült átültetnem. Azt hiszem, hogy fordításaimmal még nincs bevégezve a munkám. Bizonyára lesz még valaki, aki magára vállalja Petőfi teljesebb visszatükrözését költészetünkben, s ekkor az én fordításaim közül is egyesek felhasználhatók lesznek. Annakidején főképp a 60-as és 70-es években született néhány orosz nyelvű Petőfi-fordítás, de ezek szétszórtan jelentek meg az akkori folyóiratokban és ma már csak nagy kutatási munkával lehetne fellelni őket. Meg lehet háromszorozni és négyszerezni azt a versmennyiséget, amit lefordítottam és még mindig a mesterművek határain belül volnánk. Ha egyes elbeszélő költeményeinek — köztük a híres Apostolnak — teljes fordítását egyelőre még halaszthatjuk is, epikájának számos részletét azonban feltétlenül költészetünk közkincsévé kell tennünk. Két nagy költő kortársa Európában , akiknek művészetét különben jól ismerte, Heine és Lenau volt. Petőfi talán kicsit utánozta Heinét, a német nyelv legnagyobb lírikusát, de ez az utánzás legfeljebb az egyes szerelmi versek kecses megoldására érthető. Petőfi is számos versének különös pikantériát ad, a legutolsó sorban elhelyezett mazsolácskával. Ez a jellegzetes utolsó sor Petőfi dalaiban gyors fényt villant az egész versre és különös értelmet kölcsönöz neki. Petőfi együtt érzett Heinével mint forradalmár a forradalmárral, de ettől eltekintve nagy különbség van közöttük, egyrészt Heine, másrészt viszont Petőfi javára. Bármennyire kulturált és okos is a fiatal magyar, természetesen nem versenyezhetett az akkori idők legélesebb és legkulturáltabb szellemével, Heinrich Heinével, aki ráadásul mégegyszer annyi ideig élt, mint ő. Heine tehát magától érthetően sokkal kulturáltabb és e tekintetben sokkal jelentékenyebb is. Viszont más tekintetben, Heine skálája kimerül a maga jellegzetes iróniájával. Heine kapcsolata nem teljes, sem egyéni átéléseivel, sem alkotásaival, sem a forradalommal, amellyel valami törvénytelen kokettáló és néha-néha kétértelmű kapcsolatban van. Petőfi pedig — egy ember, a maga valóságában, mintha egy forró, élénk piros költői szív lenne. E tekintetben egyenes ellentéte Heinének. Sok a közös vonás petőfi és Lenau között is, már csak azért is, mert NI. Lenau — akit a német kritika Heine után a német nyelv második lírikusának tekint — szintén a magyar puszta gyermeke, aki gyakran írt a magyar tájakról. Ugyanaz a szenvedély *él Lenauban a hegedű, az édes tokaji bor és a cigányzene iránt, mint Petőfiben, akinek mindez szinte oly kedves volt. De közöttük is újra csaknem ugyanazt a különbséget látjuk, mint előbb, habár némileg más árnyalatban. Lenaut nemcsak szkeptikus, és Heinénél kevésbé ragyogó belső ingadozás jellemzi, hanem az őt őszintén gyötrő szívfájdalom is. Ráadásul öregkorára elméje elborult, s a melankólia homályt vet egész életére. Európa legkomorabb költőinek egyike. Kulturáltság tekintetében ő is túlszárnyalja Petőfit. Történetfilozófiai poémáiban nagyjelentőségű freskót fest. Nem felejthetjük el azonban, hogy Lenau jóval tovább élt, mint Petőfi és főképpen: Petőfi csupa öröm, csupa előretörekvés. Még ha bánkódik, abban is van valami egészséges és hatalmas. Végezetül akaratlanul is párhuzamot kell vonnom Petőfi és még egy kortársa között, akit ő nem is ismert: Lermantoval. Lermontov élete éppoly rövid volt, mint az övé és csaknem tíz évvel előbb halt meg, mint Petőfi. Mégis nehéz bármilyen közelséget találni a Akármilyen két költő között, furcsa is, míg Petőfi szerette, ismerte és fordította Byront, egyáltalán nem kerírt hatása alá, Lermontov alkotásain viszont mély nyomot hagyott Byron. A kritika megállapította, hogy Lermontov kissé korlátoltan és mintha talajtalanul tükrözte volna Byront, mert az elemi forradalmiság, amely e keserű világ által megsértett huszár szívében él, sokkal jobban elszakadt az élő forradalomtól, mint a homályos Byron komor és viharos költészete. Petőfi pedig maga forradalmár volt A szabadság zászlaja alatt épp olyan tevékenyen harcolt, mint Byron élete végén Görögországban. Másrészt a lord Byron spleenje és kiábrándultsága a világból, hol büszke, hol fájó panaszai az emberiségre teljesen idegenek a paraszt Petőfitől. Ha vele hasonlítjuk össze, Byron is, de még inkább Lermontov, rossz, nehéz örökséget hordoz. Petőfi összehasonlíthatatlanul derűsebb természet és összehasonlíthatatlanul szerencsésebb is, mint Lermontov, eltekintve attól, hogy Petőfinek mérhetetlenül több nélkülözés és megpróbáltatás jutott osztályrészül. Természetesen Lermontov bonyolultabb és mélyebb Petőfinél. De Petőfi költészete mellett Lermontov költészete — melyet Petőfi után elsőnek olvastam át, mert ugyanazokban a napokban éppen előadást tartottam Lermontovról a Szverdlov-egyetemen — csaknem tűrhetetlenül beteg, kimondottan kínzó. Lermontovtól visszatérni Petőfihez nem mindennapi élvezetet nyújt. Mintha kijöttél volna valami mérgezett üvegházból, ahol gyönyörű virágok csodálatos és hódító illalata keveredik az ismeretlen sarkokból előkúszó hullaszaggal — egyenesen egy napsugárral elöntött és mezei virágokkal borított rétre, egyenesen valami távoli szabad magaslatra. -aoo. - .• >-,v,.., v • -•■>—... .... , • ÍLeves front iszkusztvan a művészet baloldali frontja. Szovjet irodalmi irányzat a 20-as évek elején. A 90 éves Lyka Károly Jó ötven évvel ezelőtt egy szerény könyvecske igyekezett a magyar olvasót a képzőművészetek megértésébe bevezetni. Lyka Károly munkája: „Kis könyv a művészetről” tanította az embereket képet és szobrot nézni. Nagyon vidékies műveltségű volt ekkor a magyar közönség, meg kellett neki magyarázni, hogy mi a rajz, a kontúr, a sziluett, a relief, a valeur, a távlat és a többi. Voltak jeles festőink és érdemes szobrászaink, de nagyon elmaradott volt a közönség, a megértők kis csoportján kívül, a képzőművészeti műveltségben. Igaz, hogy több mint százezren nézték meg Munkácsy Mihály Honfoglalását, de hogy mi szép egy Munkácsy-képen, azt nagyon kevesen tudták volna megmondani. Igazi festményt alig akasztottak fel az un. úri közönség lakásaiban, olajnyomatok, vagy ízléstelen giccsek képviselték a művészetet. A falu pedig hol volt ezelőtt ötven évvel! Hol volt mai szociális rendünk nagyszerű művelődési sikereihez képest a falu. Lyka Károly kezdte el a magyar képzőművészeti műveltség szűzföldjét feltörni és ezt a munkát egy hosszú emberöltőn át nagyszerű művekkel folytatta és folytatja ma is. Vele egy kitűnő, élvezetes író jelentkezett, aki a hangzatos esztétikai kifejezések zűrzavarában, amely még ma sem tűnt el teljesen, irodalmi nyelven nehéz művészeti kérdésekről mindenki számára érthetően beszélt. Ő az első szépművészeti magyar író, aki közvetlen hangon tudott megértetni képet, szobrot, művészi szépet. Azt vallja magáról, hogy nem a szakma szűk körének kell írni, hanem a nagyközönség, az érdeklődők számára kell megkönnyíteni a művészet megértését. És Lyka Károly hosszú életen keresztül ezt csinálta. Elsősorban író ő, aki kritikáiban megteremtette a magyar képzőművészeti kritika formanyelvét és míg így közönséget nevelt, újabb és újabb festő- és szobrásznemzedéket tanított és tanította a művészeket is képet és szobrot alkotni, igazi művészeti vezetője lett több nemzedéknek. Lyka Károly az írásban sohasem népszerűsködött. Valahogyan leereszkedett ugyan a tárlatok közönségéhez, a múzeumi látogatókhoz, de aztán felemelte őket magához és elkalauzolta őket a művészetek, szépségek paradicsomába. Festőnek készült és így magában hordta a mesterségbeli ismeretek elemeit, átérezte a palettán a színkeverés izgalmait, a széndarab grafikai teremtő erejét, a művészi alkotás láza átáramlott nála a művészetről való írás lázába. Átérezte a festésnek és alkotásnak, a művészi vajúdásnak lüktetését s míg mások valahogy kívülről szemlélték a képeket, ő benne élt a kép alkotásának vajúdásában és keservében, a festés gyönyörűségében. Ez adta meg hűvös esztétizálás helyett kritikáinak, művészi tanulmányainak a megértő melegséget. Egész sereg a munkái száma és ezek mindegyike fejlesztette a képzőművészeti kritikát és tanulmányaiban megvetette a magyar műtörténelem alapjait. Kritikája iskola is volt jóhiszemű és jóakaratú kritikusok számára mert példát mutatott hogyan kell elfogulatlanul értékelni,, lelkesedni és művészeket formálni. Elsősorban Hollósy és a nagybányaiak, a magyar festészetnek ez az első reneszánsza nőtt a szívéhez, de megértője és segítője volt Szinyey Merse Pálnak, Mednyánszkynak, Rippl-Rónainak, a szolnokiaknak, a kecskemétieknek és minden igaz értéknek, lettek bár azok a Mienk vagy a Nyolcak csoportja, mint Pór, Czóbel, Márffy, a felejthetetlen Tihanyi, később Csontvári vagy Derkovits. Kilencven évével részese ő is annak, hogy a képzőművészetet élvezők száma tömeggé nőtt és a szocialista rend művelődése folytán a műalkotások élvezete általános, százezrek szemlélik igényesen a kiállítások alkotásait. Lyka Károly életműve benne van a nemzeti műveltségben. Ő az első a magvetők között, akinek munkájával mai művészeti műveltségünk kicsirázott A közönség hozzáértését csiszolni, ízlését fejleszteni s ezt a megértők kis csoportjáról átadni a tömegeknek, nagy feladat annál nagyobb, ha valaki ezt egy hosszú életen át csinálta s ma kilencven éves korában is csinálja. Mai rendünk bámulatos kulturális fejlődése mindannyiunk közös munkája, de hogy a képzőművészetekben a tömegizlés ilyen eredményekkel dicsekedhetik, ennek előkészítésében ott van Lyka Károly évtizedének munkája is. Benne él ő mindenképpen művészeti életünk eredményeiben. BÖLÖNI GYÖRGY „Nagy öröm volt találkozni régi elvtársakkal, harcostársaimmal..." Beszélgetés Ék Sándor festőművésszel Ek Sándor Kossuth-díjas festőművész nemrég tért haza a Német Demokratikus Köztársaságból, ahol a Német Szocialista Egységpárt, a német Képzőművész Szövetség és Kulturális ügyek minisztériumának vendégeként több hetet töltött. A német novemberi forradalom 40. évfordulója tiszteletére megrendezett reprezentatív kiállításra hívták meg, melyen Szilágyi Jolán festőművésszel együtt szerepelt. — Nagy örömmel üdvözöltem a találkozón régi barátaimat, az egykori forradalmi képzőművész szövetség életben maradt tagjait, volt munkatársaimat, a Rote Fahne szerkesztőségéből — mondja Ék Sándor. — Jóleső érzéssel tapasztaltam, hogy a német elvtársak nem felejtkeztek meg rólam. A kiállításon meglepődve találkoztam olyan régebbi alkotásaimmal — plakátokkal, rajzokkal —, amelyeket elveszettnek hittem, egyikre-másikra már nem is emlékeztem. A szívélyes, vendégszerető fogadtatás a többi között azért is jólesett, mert tapasztaltam: a német elvtársak nagyra beclik azokat a magyar kommunistákat— így például Alpári Gyulát —, akik jelentős szerepet vittek a német munkásmozgalomban is. — Részt vettem azon az ünnepségen, melyet a berlini Staatliche Museen gyűjteményeinek megnyitásakor rendeztek. Csodálatos műalkotások sokaságát kapta vissza a német nép a Szovjetunió jóvoltából, köztük a National Galerie és Pergamoni Múzeum világhírű remekeit. Drezdában módom volt megtekinteni a IV. német nemzeti kiállítás anyagát melyet az Albertinumban tártak közszemlére. Német barátaink szobrászata erőteljes, grafikájuk harcosan politikai ihletésű, festészetükben, úgy látom, hasonló problémákkal küzdenek, mint mi. Nagyon hasznos volna, hogyha szorosabb kapcsolatokat fejlesztenénk ki német művészbarátainkkal, ha megvalósítanák például fiataljaink cseréjét. A művész termében több készülő kompozíciót látunk. Az egyiken Szamuely Tibor szónokol a moszkvai Vörös téren, mögötte a teherautón Lenin elvtárs mosolyog, ölében egy gyermeket tartva. A másik kép a munkástömegek előtt beszédet tartó Thalmannt ábrázolja. Ék Sándor személyesen ismerte a német kommunisták mártírhalált halt vezérét, — Erfurtban tavaly volt kisebb tárlatom. Most felkértek az elvtársak, hogy jövő nyáron Berlinben egész életművemet bemutató gyűjteményes kiállítást rendezzek; összeállítására Pogány Ödön Gábort kérték fel — mondja búcsúzóul Ék Sándor. ARTNER TIVADAR — BAKÓ JÓZSEF: Kiáltás Szentebb gyilkos lesz-e az, aki kereszttel üti le társát? Keresztényebb lesz-e a gyilkolás, ha keresztet állítok oda, hol én csináltam romot, árvát?! Oldhatóbb-e a bűn, ha Krisztus nevével ajkamon ölök? S ha terhes asszonyokba szúrok s imát mormolok, mikor szuronyomból anyavér csöpög?! És a hódítók atombűnei, „Szent” gazságai nem oly nagyok, mintha családját védi apa azok ellen, akik keresztes mellel indítanának rohamot?!... Félő: kereszt lesz végül mindenütt, dombtetőkön és lapályon s a győztesnek vélt maradék már csak önmagát élheti, hogy bűnhödése soká ne fájjon. Mert jönnek az árvák, a bénák s a holtak Ararattá magasodva... s jaj lesz annak, ki könny, és vérözönből az irgalom szónak fájdalmas szép zenéjét se suttoghatja.