Élet és Irodalom, 1962. július-december (6. évfolyam, 27-52. szám)

1962-12-15 / 50. szám - Rónay György: Példa és épülés (3. oldal) - Kondor Béla: Kodály Zoltán • kép (3. oldal) - Berda József: Kodály • vers (3. oldal) - Keszi Imre: Változat a „Köszöntő”-höz. Kodály Zoltán nyolcvanadik születésnapjára (3. oldal)

RÓNAY GYÖRGY: PÉLDA ÉS ÉPÜLÉS Az én nemzedékemet ifjúságában folyton arra oktatták, mi a magyar. Végül már annyi igazi magyar volt és az igazi magyarságot annyiféle trombitán harsogták a fülünkbe, oly szaporán változó futamokban, hogy a gyanútlanok előbbutóbb teljesen belekótyagosodtak, s egy-egy igazi magyar váratlanul magasba lendítette jobb karját és harsány Heil Hitler!-t kiáltott Azért voltunk szép számmal gyanakvók is. Ha még nem tudunk, nem tapasztaltunk eleget, ösztöneink sok mindent pótolhatnak, ösztöneink vészjeleket adtak. Ma már tudom: egy nemzet betegségének csalhatatlan tünete, ha egyszerre izgatottan kutatni, elemezni, magyarázgatni és parancsolgatni kezdi, hogy mi ő és milyen ő. Aki egészséges, az él; csak akinek nyilallik, az kezdi tapogatni a hátát Akkor ezt még nem tudtuk, csak a nyilallást éreztük. És gyanakodtunk, önkéntelenül, a fiatalság jóhiszemű szomjúságával, keresni kezdtük, nem azt, hogy mi a magyar, nem is azt, hogy milyen legyen a magyar, hanem azt a magyart, aki igazán magyar, aki példa, útmutató, mester. Akit követhetünk, azon a tekervényes, vulkanikus, szenvedélyes és csöppet sem szenvedés nélküli úton, amit úgy hívnak, hogy szellemi fejlődés. Nekem szerencsém volt (s velem együtt még jónéhány nemzedékbeli társamnak). Első egyetemi esztendőm első magyar irodalomtörténeti óráján megjelent előttem a katedrán valaki, aki nem elemezgette a magyarság mivoltát, hanem élte és árasztotta magából az igaz magyarságot, olyan tömören, sűrítetten, távlatosan és hitelesen, hogy első szavaival egy életre eligazított ebben a kérdésben. Horváth János volt. Akit Horváth János indított el, annak nem volt nehéz eltalálnia Kodályhoz. Vagy helyesebben: annak lehetetlen volt el nem találnia Kodályhoz. Adódtak irodalomtörténeti, ritmustörténeti kérdések, melyekben hivatkozni kellett rá; s ilyenkor, ahogy a nevét kimondta, volt Horváth Jánosnak egy parányi kis fejmozdulata, mint amikor a gazda átint a szomszéd felé. Amint meghonosodtunk Horváth Jánosnál, már nemcsak a mondott szóból értettünk, hanem az ilyen kis biccentésekből is. Ki valóságosan, ki képletesen: átmentünk a szomszédba. Szomszéd iskolájába a magyarságnak. Mit tanultam ebben az iskolában? Elsősorban emberséget. Magyar emberséget. Ha így világosabb: magyar humanizmust Nevetséges volna, ha én, aki nem vagyok zenész, csak szeretem a zenét, a zenészről próbálnék beszélni, s arról a tanítómesterről, aki megtanította magyarul énekelni és magyar füllel hallani Magyarországot. Az meg túl hosszadalmas dolog volna, s félek, túl sok dadogással is járna, ha belebonyolódnám abba a témába, hogy „Kodály és az irodalom”, és megkísérelném boncolgatni, mit köszönhet Kodály irodalmunknak, és mit köszönhet irodalmunk Kodálynak: hogyan prolongálja ő egyegy költő lelkét-szavát, a nyelv kötöttebb világából a zene tágasabb szférájába, nagyobb univerzalitásába, Vég-Kecskeméti Mihálytól Virágon át Adyig és Weöresig; és viszont: hogyan teljesedik ő azzal, amit így magába fölvesz, lényévé olvaszt, s lényéből ismét kisugárzik, s hogyan valósítja meg múlt és jelen, hagyomány és modernség szintézisét önmagában, művészetében, számunkra, példaképpen ... — nos, erről a szintézisről szeretném elmondani egy-két gondolatomat, vagy inkább élményemet. Szintézis, másként úgy is mondhatnám: növekedés, a teljesség igénye. Vagy vagifoló nemzet vagyunk? Nem tudom, néha úgy látszik, mintha ilyenek volnánk. Értékítéleteinket szeretjük kirekesztően megfogalmazni, az egyik érték elismerésével a másikat kitagadni. Ki ne ismerné ezeket a közhelyszerű antinómiákat? Petőfi vagy Arany? Ady vagy Babits? Falu vagy város? Népi vagy urbánus? Tetszés szerint folytathatnék, folytatják is. Az olvasó magában nyilván már hozzá is tette a fölsoroláshoz: Bartók vagy Kodály? Nos, amikor ezt az ellentétet kellő zajjal először fölvetették, azzal a sunyi szándékkal, hogy ha már nem lehet mindkettőjüket kiebrudalni, legalább az egyiknek nem ugyan befogadásával, de tudomásulvételével a másikat agyonüssék, — akkor éppen a vagyvagy pillanatnyi kegyeltje, Bartók volt az, aki ezt a méricskélő szatócskodást. ..a tehetségtelenek, a tétlenek, a senkik” e körmönfont és alamuszi fondorkodását fölrúgta. Bartók volt az, aki ezt a többnyire sosem túlságosan jóhiszemű vagy-vagyolást ingerülten elutasította, az első nálunk, aki kinyilvánította, nem is annyira szóval, mint inkább tettel, s egy életen át tartó barátság és küzdelem példájával, a minden vagyvagynál helyesebb, hasznosabb és igazabb „és” kötőszó jogait és igazát, hogy csak az ocsút kell elutasítani, és csak a hazugságot kell kihajítani, a talmit kilökni de ami érték, azt mind magunkba és kultúránkba kell ölelni, minden színt és változatot, akár a legkülönbözőbbeket is, mert hiszen éppen a mélyben egy gyökérből sarjadt sokféleség szintézisével leszünk egyre többé és gazdagabbá. Nem egyszer emlegettem már ezt az „és” kötőszót, a termékeny szintézis kötőszavát. Mindig Aragonra, az ő tanulmányára hivatkozom. De mielőtt megtanultam volna Aragontól, már megtanultam Kodálytól. Kodály és Bartók emberi és eszmei barátságából az „és” kötőszó igazát. Mit tanultam még Kodály iskolájában, noha sosem ültem előtte padban, indexet szorongató növendékként, legföljebb egy-egy hangversenyterem székén, mindig azzal a legbensőbb megrendüléssel hallgatva a Psalmust, a Gordonkaszonátát, a Magyarokhoz vagy a Jézus és a kufárok hatalmas kórusát s Kodályon át Adyt vagy Berzsenyit, vagy a csodálatos Missa brevist, amely csak a valóban vitális, valóban egzisztenciális élményeket jellemzi. Hogyan tudnám ezt csak megközelítőleg is kifejezni? A növekedés, fejlődés, gazdagodás érzése ez, annak az érzése, minden újra való halláskor újra és újra, hogy egy művészeten át emberségében is egyre teljesedő, minden kifejezéssel emberségben is eggyel magasabbra lépő művész, éppen a mindig növekvő emberségnek ezzel a szinte természeti erejével arra sarkall, hogy én is növekedjem, teljesedjem, több legyek annál, ami éppen vagyok, szellemileg és erkölcsileg, emberségemben és magyar emberségemben, teljességre ösztönöz, és teljesebbé tesz. Tudom ezek nem szabályszerű zenei szempontok, és a szakemberek talán mosolyognak is rajtuk. A maguk szempontjából bizonyára igazuk van. A magam szempontjából viszont, úgy érzem, nekem van igazam, és ebben csak én lehetek koronatanú: én tudom, mit kaptam és kapok Kodálytól, mit gazdagodtam és gazdagszom Kodály által erkölcsben és emberségben is. Művész, költő, ember, akiben — Corredor Casals-könyve elé írt leveléből idézem — „él a világrend harmóniája és akinek hangja ezt a testi-lelki egészséget sugározza”, és „élete egy igaz emberé, aminthogy nem is lehet igaz művész, aki nem igaz ember”. Ezért van, hogy élete épp úgy, mint művészete, „mindnyájunknak példa és épülés”. Kondor Béla rajza: Kodály Zoltán KESZI IMRE: VÁLTOZAT A „KÖSZÖNTŐ ’-HÖZ KODÁLY ZOLTÁN NYOLCVANADIK SZÜLETÉSNAPJÁRA A mester jubileumára tanítványai Köszöntő címen együttes művet írtak, variációkat egy Kodály témára. A szerzők hosszú és szép névsorából egy név hiánya érint fájdalmasan: a magamé. Az elvesztett zene utáni nosztalgia önmagamnak is bevallható, konkrét formák közt jelentkezik, s az évek, amelyeket Kodály Zoltán zeneszerző növendékeképpen éltem át, olyan kikötőnek tűnnek a távolból, amelyből tengerre szállni tévedés volt. Persze, a kikötők arra valók, hogy a hajók időnként kifussanak belőlük, de meghatározott útiránnyal. És adott esetben nem vagyok benne biztos, hogy ez a hajó azon az úton fut-e, amelyre indult, nemcsak a navigációs eszközök bizonytalansága vitte-e pályája sajátos görbéire? Hogy az elmaradt hangjegyek helyett betűkkel írja meg a maga kétes részét a közös műben? Nyolcvan év az emberi életben hatalmas idő, és ahhoz mindenesetre elég, — különösen pedig napjainkban elég —, hogy az ember történelmi távlatban lássa saját pályája elejét. Kodály Zoltán is számtalanszor találkozhatott már azzal a kategorizáló-rubrikázó törekvéssel (majdnem azt írtam: ösztönnel), amely minden emberi és emberen túli jelenségnek azonnal megjelöli helyét és mértékét a helyek és mértékek nagy táblázatán, lehetőleg mozdíthatatlan nagyságban és véglegességben. Az irodalom- és művészettörténet nagy, rendszerező istenei gyakran felvethetik önmaguknak a kérdést: vajon elég mindenhatóak-e ahhoz, hogy olyan nagy sziklát teremtsenek, amelyet többé maguk sem tudnak elmozdítani. Többnyire elég mindenhatóak hozzá és csak ehhez elég mindenhatóak. A kijelölt hely nem változik, holott a jelenség, a valóság, a szikla maga régesrég elgördült, és útján nagyobb lett, vagy esetleg kisebb. Kodály Zoltán helyét is szokás azonosnak látni azzal, amelyet a század tizes éveiben már betöltött, holott e hely, már csak a környezet változása folytán is erősen megváltozott, és a méretek sem azonosak. Nagyobbak. A volt tanítványok tudják ezt. Ők nem szívesen mennek bele Bartók és Kodály esetében az egymást takaró páros csillagok kézenfekvő hasonlatába. Jónak látják inkább a különbségeket hangsúlyozni. A Petőfi—Arany, Ady—Babits, Goethe—Schiller típusú párhuzamok hatásosak, de még hatásosabbak volnának, ha nem volnának párhuzamok, hiszen a valóságban ezek a vonalak metszik egymást, többnyire egyetlen pontban s hogy több közös pontjuk legyen, ahhoz már görbének kell lenniük. Bartók és Kodály pályája kétségkívül találkozik a népi kiindulás sorsdöntő pontjában. De már a kiindulás iránya is más, ennélfogva az eltávolodás folytonosan növekszik a végtelen felé. Amikor 1928 őszén — másodszori próbálkozásra — bekerültem Kodály Zoltán növendékei közé, már kialakulóban volt képem erről a kettősségről, bár talán még nem annyira a zene konkrét területén, mint inkább a magyar kultúra eljövendő élete szempontjából. Kodály felfogásáról felvételi vizsgám körülményei is fogalmat adtak. Első alkalommal visszautasított. — Érettségizzék előbb — mondta. — próbálkozzék valami más tanulmánnyal is. Nincs eléggé felszerelve zeneileg. A különös kifejezés arra vonatkozott, hogy zenei ismereteim meglehetősen egyoldalúig elméletiek voltak. Hangszeren játszani nem tudtam, mert érdeklődésem a zene iránt meglehetősen későn támadt fel, bár akkor igen intenzíven. A következő ősszel, a vizsgán megismert. — Mit szándékozik tanulni a zenén kívül? — kérdezte. — Beiratkoztam a bölcsészetre — feleltem. Bólintott. — És milyen volt az érettségije? — Jeles. — vágtam ki büszkén. Tudtam már, hogy bekerültem növendékei kitüntetett sorába. Mindvégig érdeklődött egyetemi tanulmányaim állása felől. — Meg van róla győződve, hogy a világ összedől, ha maga nem tanul zeneszerzést? — ripakodott rám egyszer, amikor elmondtam neki, hogy egy egyetemi vizsgámra halasztást kértem. Pedig — ezt több mint harmincév után ma már állítani merem — nem hiszem, hogy zenei fejlődésemmel elégedetlen lett volna. Valószínűleg éppen a hangszeren való ügyetlenségem folytán társaimnál hamarabb szorultam rá, hogy a kottát, pusztán látás alapján, hallani tudtam, és az, hogy akaratlanul felmentettem magam a mű manuális begyakorlásának időrabló munkája alól, szabadságot adott rá, hogy gyorsabb iramban ismerkedjem meg a zeneirodalommal, éspedig — sem zongorista, sem hegedűs nem lévén — annak legkevésbé specializált, legnagyobb igényű formáival. Emlékszem, első akadémiai évemet Händel oratóriumainak rendszeres tanulmányozásával töltöttem, üres óráim nagyobb részében az összkiadás foliánsaiba bújva. És úgy vettem észre, hogy a zenei irodalom ismeretében szerzett fölényem elég eredményesen ellensúlyozza társaimnak a zene gyakorlatában való rutinját, a Zeneakadémia könyvtára megbirkózik a zongorával, Kodály Zoltán megítélésében. A zenei kultúra fontossága és kapcsolata a kultúra egész területével, a szellemi világtájak áttekintése és feltérképezése: ez volt talán a vezérfonala tanításának és a tanítványtól megkövetelt magatartásnak. Csak aki a kultúra egészének gazdája, az érett meg arra, hogy igazi birtokosa legyen a magyar népi kultúrának. Gondolom, semmi nem alkalmasabb arra, hogy az embert megóvja mindennemű narodnyik ösztönösségtől, mint éppen az, amit Kodály tanít a népről. E tekintetben végeredményben ugyanoda mutat, ahová Bartók, de a tanulságok természete és menete figyelemre méltóan más és más Sem Bartók, sem Kodály nem hajlandók egy pillanat? sem leegyszerűsíteni a népkultúrák — és sajátosan a népdal — problematikáját Népi kultúra is, népdal is fölöttébb tartalmas és komplex fogalmak, széles területet foglalván el maguknak mindemberi-történelmi produktum közegében, az időben. Inneni határuk a kultúra mindez egészséges fejlődési szakaszának végső és egységes sibris összefoglalása, túlsó határuk az ember érzelmi megratkozásainak bizonytalan kezdete. Ha Bartók inkább a túlsó határ közelében kutatott, Kodály munkaterülete a innenső országrész végtelemezeje. Bartók kutatói érdeklődéstudvalevőleg túlmutatott , a magyar népdal határain gyűjtötte és vizsgálta a környező népek — szlávok és románok —, de távolabbi területek anyagát is, arab és török zenével foglalkozott, és szenvedélyesen érdeklődött az indonéziai, déltengeri kultúrák iránt is. Tudományos érdeklődése — ebben közös Kodályéval — soha nem választható el alkotói munkájától. praktikus kiindulópontja a XIX. század végén megro(Folytatás a 4. oldalon) BERDA JÓZSEF: Kodály Egyre fiatalabb s még egetverőbb lendületű leszel századi zenénk irányt mutató katedráján, legemberibb s legmagyarabb megszólaltatónk! A haza holtig hű fia maradsz te mindig; oly erős, mint az ég és a föld! Harcukban bölcs öregek s előrelátó fiatalok forradalmának vigaszaként jöttél e világra nyolcvan évvel ezelőtt. — Légy öröme hát mindnyájunkon, hosszú időkig még műveiddel, egyre élőbb életeddel s a nép, a nemzet nem marad soha magára!