Élet és Irodalom, 1969. július-december (13. évfolyam, 27-52. szám)

1969-11-08 / 45. szám - Demény Ottó: Munka voltál (Leninről) • vers (1. oldal) - Tardi Sándor: rajza • kép (1. oldal) - Dobozy Imre: Egri hangok (1. oldal)

DEMÉNY OTTÓ: Munka voltál (Leninről) Az erő nem egy fölemelt kéz nemcsak eszmék nem is a jelszavak s nem a szakállad volt a lényeged megfontoltság taktika / indulat és lehetetlen hogy ne értsék munka voltál ! tevékenység • • " ' iram a forradalom nem egy pillanat de te tudtad azt a pillanatot melyben a tettnek döntő súlya van és lehetetlen hogy ne tudnák mi állt mi bukott emberségeden­­ lövetni s reménykedve tudni i hogy a kínból a jövő megterem. ■■■■■■ ■■■ i............■■■ i ——... ■■■ ■ Tardi Sándor rajza DOBOZY IMRE: EGRI HANGOK Harmadszor tanácskoztunk Eger­ben a hazafiságról. Kezd hagyomá­nyossá lenni ez a fórum, melyen a nemzeti tudat legkülönbözőbb összetevőitől — vagy azok művészi megfogalmazásától — egészen a modern honvédelemig keressük a válaszokat a szocialista hazaszere­tet kérdéseire és elenetmondásai­­ra, szemügyre véve mind több re­lációt, mely ember és hazája közt létrejöhet, s részben létrejön. Jobb lett volna korábban kezdeni? Negy­venöt után nem huszonkét, hanem csak egy-két esztendővel? Igen, de a különféle elkésésekből, még min­dig nem bírunk kivergődni. És vé­gül is, jobb későn, mint soha. Megjegyzéseimet egy érthető ere­detű, de túldimenzionált és mester­ségesen is tovább kuszált tudatza­varral kezdeném. A mai magyar katonaeszmény (melyben szinte annyi a helyesen, de teoretikusan megfogalmazott igény, mint a tény­legesen megtestesült tulajdonság) egy kissé féllábon áll. Egyik lába alól kikapáltuk a földet, a történeti előzményt. Ezért ez az eszmény nemcsak nem elég szilárd. Nem is eléggé magyar. Sokszor hallottam, legutóbb ezen az egri tanácskozáson, hogy mint nemzeti hagyományunk egészéből, a katonai hagyományból is csak azt vállaljuk, ami kiállja mostani szemléletünk — vagyis a történeti és társadalmi igazságosság — kri­tikáját. Helyes elv. De ez a helyes elv, történetileg konkretizálva, többnyire így fogalmazódik meg: folytatói vagyunk a Rákóczi sza­badságküzdelem, 1848/49 és 1919 katonai hagyományainak. Legfel­jebb még egy mozgalom kerül a vonulatba, és akkor a képlet így fest: Dózsa, Rákóczi, negyvennyolc, tiz­enkilenc. De ez azt jelenti, hogy katonai hagyományunk legfőbb, legértékesebb (bár kontroverzióktól nem mentes) vonalát abszolutizál­tuk. Kizárólagossá tettük. Megfe­ledkezve róla — érthetetlen módon —, hogy a felkelések, forradalmi háborúk, mint a nemzeti lét vé­delmének legmagasabb fokú harci megnyilatkozásai mellett és ki­egészítéseképp a magyarság és a haza megtartásában milyen szere­pük volt a „csak” honvédő küzdel­meknek, a bennük nyújtott katonai teljesítményeknek, a bennük kiala­kult katonai erényeknek. Ezt az egyoldalúságot, ezt a sze­­gényítést, úgy látszik, csak mi en­gedjük meg magunknak. Az oro­szoknak, kiktől igazán lehet patrio­tizmust tanulni, ilyesmi eszükbe sem jut. A forradalmár katona­hősök mellett változatlanul esz­ményként tisztelik Nyevszkijt is. Minyi­nt, Pozsárszkijt, Kutuzovot a napóleoni háború híres partizán­­­vezérét, Davidovot, és még sorol­hatnám a neveket végeérhetetlenül. Vajon mi bűnt követtek el azok a honszerző és honvédő magyar ka­tonák — például a végváriak, a vi­lág egyik legrosszabbul ellátott és legkeményebben verekedő katona­sága — akik csupán védték a ha­zát, hogy kipottyantak a hagyo­mányból? Ebben az évszázadban a magyar katona — igaz, nem a saját jószán­tából — két igazságtalan, agresszív háborúban vett részt. Ezen nincs mit szépíteni. Azon sem, hogy a két háború közti évtizedekben a „ka­to­­nanemzet” „katonaerényeit”, a ma­gyar katonai szupremációt hogyan próbálták belesulykolni a fejekbe, kisajátítva a hagyományokat — és nem is eredménytelenül — a Horthy-rezsim hadtörténészei, ideológusai, propagandistái. De hát a mi magatartásunkat mégsem be­folyásolhatja, hogy az előző rezsim mit hogyan használt fel. Tisztítsuk meg a magyar katonai hagyományt a ráaggatott hazugságoktól és pánt­likáktól, a nacionalista hetvenke­­déstől, de ne hagyjunk elveszni belőle semmi értéket Ebben az évszázadban ugyanis a magyar katona nemcsak igazságta­lan háborúkban harcolt. Hanem, a közép- és keleteurópai nemzetek közül kiemelkedő arányban, száz­ezer főnél is magasabb létszám­mal, az orosz polgárháború front­jain, vitathatatlan elismerést ér­demelve, és a Tanácsköztársaság védelmében, a túlerővel szemben is nagyszerű fegyvertényeket produ­kálva. Engem régtől izgat, több művet is szántam rá, hogy a magyar sza­badságharcos és jó értelemben vett honvédő hagyomány miért nem bírt kibontakozni, felülkerekedni a második világháborúban, lega­lább a végén: miért nem volt ma­gyar antifasiszta, népfelszabadító háború? Az okok túl összetettek, nem akarok ebbe belebonyolód­ni. A történetileg sajnálatos tény azonban mit sem von le azon ma­gyar partizánok és reguláris kato­nák vállalkozásának, önfeláldozá­sának értékéből, akik itthon, a Szovjetunióban, Csehszlovákiában, Jugoszláviában, Franciaországban, Belgiumban, kis­­ csoportokban, de mint magyarok és antifasiszták, fegyvert ragadtak a szabadságért. Miért nincs nekik emlékművük? Tulajdonképp ide akartam kilyu­kadni: április 4-én miért nem ko­­szorúzzuk meg a második háború magyar antifasiszta harcosainak — sajnos, még nem létező — emlék­művét? Ezzel a legkevésbé sem kisebbítenénk a szovjet katonák ér­demét, akik nélkül egyszerűen el­képzelhetetlen a fasizmus feletti győzelem. Csak megbecsülnénk azokat a keveseket, akik közülünk e különben dicstelen időben is őrizték és életben tartották a leg­jobb magyar katonai hagyományo­kat Tudás és figyelem: a mostani katona két fő jellemzője, a vele szemben támasztott két fő követel­mény hangzott el legsűrűbben a tanácskozáson, „civil” részről is, katonai részről is. Ez természetes, e tekintetben — mutatis mutandis — az iparban vagy a mezőgazda­ságban is hasonló a helyzet, a mind igényesebb felkészültséget kívánó, bonyolult technika térhódítása, munkásnak, parasztnak is újra meg újra feladja a leckét. Még kemé­nyebb ez a lecke, a hadseregben. Nemcsak a diszciplína miatt. A modern harceszközök hihetetlenül megnőtt hatóereje és veszélyessége miatt is. A buzogánnyal még lehe­tett melléütni, a puskával — mely mára teljesen eltűnt a mi hadse­regünk fegyverzetéből is — lehetett mellélőni. A legkorszerűbb harc­eszközökkel „tévedni” beláthatat­lan kockázatokat és katasztrófákat jelent De főleg nem is e kockáza­tok elkerüléséről van szó, hanem arról, hogy a katona megtanulja bár­milyen helyzetben, bármilyen időjárási és­ egyéb körülmények között biztonságosan használni harceszközeit. Ezért folyik igen ma­gas színvonalú technikai, matema­tikai, stb. képzés a hadseregben, még az olyan „hagyományos” fegy­vernemben is, mint például a gé­pesített lövészcsapatok (amely fegyvernem egyébként — remélem, nem fecsegek ki katonai titkot — hamarosan szintén a múlté lesz, a lövészeket terepjárók fogják szállítani, páncélvédettséggel és a mostaninál jóval nagyobb tűzerő­vel.) Az is természetes, hogy ilyen körülmények közt a figyelem — vagy még inkább az odafigyelés — kivételesen fontos katonai tulaj­donsággá lépett elő. Egy feltétele­zett (reméljük, soha be nem követ­kező) légi- és rakétatámadás ki­küszöbölésére hiába vannak kitű­nő elfogó vadászgépeink, rakétael­hárító rakétáink, jólképzett tiszt­jeink, magasabb parancsnokaink stb., stb., ha a lokátor ernyőjénél szolgálatot teljesítő kiskatona el­bámészkodik és nem jelzi a táma­dást. Az ilyen szolgálat rendkívül intenzív, megfeszített, koncentrált idegmunka, az idegrendszer oly nagyfokú igénybevétele, amire ala­posan fel kell készíteni a katoná­kat. Tudáshoz, figyelemhez azonban még valami kell, ami nélkül e ket­tő semmivé válhat. Jellem. Azért nem mondok állóképessé­get, kitartást, helytállást, mert nem egyszerűen a harci megpróbál­tatások elviseléséről van szó, ha­nem arról, hogy a katona soha semmilyen belső vagy külső ok, körülmény hatására cserben ne hagyja bajtársait, az ügyet, melyért harcol, és persze fegyverét, mellyel harcol. S nemcsak azért, mert fél a következményektől. Mindenekfelett azért, mert a ka­pott feladatot vállalja, a feladat­ban megfogalmazódó eszmékhez, realitásokhoz — nemzetéhez, hazá­jához, nemzete szövetségeseihez — hű, s önmagát, emberi-katonai létét ezzel a hűséggel azonosítja. Ehhez nem elég csak tudni. Eh­hez olyan szinte morális megala­pozottság kell, mely nem marad el a katonai-műszaki képzettség szint­jétől.. Felteszem, hogy a hadsereg eb­ben a vonatkozásban sem fukarko­dik erőfeszítésekkel. Hadköteles korban azonban már nem, vagy csak részben lehet jellemet kiala­kítani, ha nincs mire építkezni. Ezt jóval korábban kell kezdeni. Ott­hon. Az iskolában. És persze min­denütt, ahol felnőttek érintkeznek fiatalokkal. Nos, ezt a jellemre, tartásra neve­lést nem látom megnyugtatónak. A fiatalokra zúdított töméntelen is­meretanyagban (melynek egy ré­­szét soha, semmire nem fogják használni) kevés az emberről, a jellemről, a felelősségről, a köteles­ségteljesítésről, a szolidaritásról, az áldozatkészség öröméről szóló át­gondolt, meggyőző, a valóság által is hitelesített anyag. Manapság közéleti sikknek számít körbejáró magnószalagként ismételni, milyen nyíltak a fiatalok. Ez igaz. Közü­lük elég sokan nyíltan megmond­ják, mivel nem értenek egyet, mi nem tetszik nekik, mit nem akar­nak, mit nem vállalnak. Talán ugyanilyen nyíltan — de többször — volna jó hallani azt is, mit akarnak, mit vállalnak?­­ De hadd lépjek tovább, a hite­lesítés gondjáig. Az etikai nevelés, élő példázatok nélkül, puszta pré­dikáció. És ha arra gondolok, hogy felnőtt kortársaim nem jelentékte­len része , mire inspirálja a fiata­lokat, a könyökléstől a mohó gyűj­tésig, a közönytől a cinizmusig, az otthon vitéz, házon kívül meghu­­nyászkodó tartástól a politikai ka­­méleonságig: ha arra gondolok, hogy a fiataloknak még mindig osztogatott „minden kapu nyitva előttetek” tónusú ígéretektől elté­rően hány kaput találnak csukva, a kilátásba helyezett társadalmi igazságosság keretein belül hány igazságtalansággal és ellentmon­dással találkoznak, nincs kedvem harsányan magabiztos nyilatkoza­tot tenni ezekről a problémákról. Tanult embernek lenni, ebben a fogalomban, legalább oly fontos — ha nem fontosabb — az ember, mint a tanultság. A példák sose pontosak, de többnyire érthetőek. Hány kitűnően képzett állampol­gárunk hagyta már ott a mikrosz­kópot, a közbefogott szikét, a ve­zérlőasztalt, és vele a hazát, mert nagyon sok mindenre megtanítot­tuk, csak egyre nem, jellemze. Hogy elvekhez, célokhoz, hazához akkor is ragaszkodjék az ember, ha vagy ő, vagy a haza — mint ma­napság mondják — rossz passz­­ban van.­ Az internacionalizmusról, mint a szocialista hazafiság egyik fő összetevőjéről és kiegészítőjéről, ezen az egri tanácskozáson is sok szó esett. Ül az ember, hallgatja a többnyire racionális, kevésbé ér­zelmi érveket, a szükségesség és a támasz különféle indítékú, töltésű megfogalmazásait. Aztán elgondol­kodik: igen, rendben van, de spe­ciálisan nekünk magyaroknak mi a problémánk az internacionaliz­mussal, és speciálisan nekünk mit ért olyan fontos? A minket körülvevő, egy kivéte­lével szocialista nemzetekkel (vagy elődeikkel) több mint ezer éve szomszédságban élünk. Köz­hely, hogy a közös történelem ösz­­szeköt. Kevésbé közhely, de épp ennyire igaz, hogy el is választ! Közös történetünk megszámlálha­tatlan fordulóin más-más pozíciót foglaltunk el, azonos vagy rokon törekvéseinkben is rengeteg volt a fáziskülönbség,­­ de — főképp a nemzetté válás időszakában — ren­geteg volt az érdekellentét is. Alig van fontos történeti kérdés, mely, ha hozzányúlunk, ne robbantana polémiát. 1848—49-cel kapcsolat­ban mi másként ítéljük meg Stur és Hurban, vagy Ralacsics, Sztra­­timirovics, Knicsanin szerepét, mint a szlovákok vagy a jugoszlá­­vok, és persze ők is másként ítélik meg a szabadságharc vezéralakja­it, elsősorban Kossuthot, mint mi. Mint tudjuk, annak idején a Ta­(Folytatás a 2. oldalon) XI!! ÉVFOLYAM 45 SZÁM ÁRA: 2 Ft Memeskü­rty István: Filmkészítés—filmművészet (3. oldal) Faragó Vilmos: A hallgatás dicsérete (7. oldal) Máriássy Judit: Internacionálé (12. oldal) 1969. NOVEMBER 8

Next