Élet és Irodalom, 1972. január-június (16. évfolyam, 1-26. szám)
1972-04-15 / 16. szám - Garai Gábor: Szövetség • vers (4. oldal) - Siklós László: Kakas a listán • tárca (4. oldal) - Csák Gyula: Járt-e Petőfi Szibériában? (4. oldal) - Varga Magda: rajza • kép (4. oldal)
/ GARAI GÁBOR: Szövetség Azt, hogy a háborúból kilábolt ifjúságunk; azt, hogy egy tál lencsétől aztán boldogok lettünk (így hát egy tál aranyért sem adjuk üdvösségünk); azt, hogy papírbőröndben hoztuk a hozományod, s filléreinket szórva hittük az eljövendőt; azt, hogy együtt szorongtunk kórházak kapujában, s néma ravataloknál álltunk, könnyet sem ejtve, csak belülről zokogva selypegő siratok közt; azt, hogy a félelemről te szoktattál le engem, s hogy kétkedő közönnyel nézünk le a sikerre; azt, hogy a legnehezebbet hűs mosollyal fogadni egyetlen győztes esélyünk; és azt, hogy ezt soha senki el nem veheti tőlünk; és mellékes a többi, a veszélyek és a viszályok: túléli bűneinket ez a tűzben, iszonyban edzett nehéz szövetség; és azt, hogy ez a szövetség végképp felbonthatatlan, neked kellene köszönnöm, de a hálálkodást utálod; hát folytassuk együtt végig, és nincs is több szavam, ámen. KAKAS A LISTÁN A falucska még a húsvéti ünnepek hangulatában élt, akadt részeg, másnapos, gyomorrontásos is, amikor április ötödikén elindultak a számlálóbiztosok, pontosabban a biztosokká kinevezett tanácsi előadók. Az a lányka, aki vendéglátó gazdáimhoz bekopogtatott, közéleti embernek számít a faluban, előre köszönnek neki, és ügyes-bajos dolgaikról elbeszélgetnek vele. A lányka inkább félénknek, bátortalannak látszik, mintsem betolakodónak, vagy épp agresszívnak, mégis, amikor most a kapun beengedik, és a csaholó kutyát csitítják úgyahogy, inkább tekintik betolakodónak, mint jó ismerősüknek. A bizalmatlanság alkalmi hivatásának szól: ő végzi az általános mezőgazdasági összeírást. A kiteregetett négyoldalas ívről kérdéseket olvas: Ki a gazdaság vezetője? Hány családtag tartozik hozzá? Milyen mezőgazdasági-iskolai végzettséggel rendelkezik a gazda? Mennyi a földterület, ebből mennyi a szántó, a szőlő, a gyümölcsös, a rét, a kert? Van-e a háznál szarvasmarha, ökör, ló, juh, kecske? Hány disznót, malacot tartanak? Mennyi baromfit? Milyen mezőgazdasági gépük van? Már jó ideje abban a hitben élünk, hogy a csavaros észjárású, minden eshetőséget latolgató paraszti magatartás a múlté. Utoljára a téeszszervezéskor derült ki ennek az ellenkezője. S most, ebben a konyhában — a számlálóbiztos friss tapasztalatai szerint a falu többi konyhájában és verandáján is — újra felbukkannak Tömörkény, Móra, Mikszáth, Veres Péter százszor megírt alakjai; ugyanazzal a mozdulattal tolják följebb homlokukon a zsíros kalapot, a svájcisapkát, szívnak aprókat a cigarettájukon, nézik gondterhelten a padló mintáját, vagy az ott-tartózkodó többi családtagot: mit is mondjanak? Mert csupa zavarba ejtő kérdés. Ahol a férj gyárban dolgozik, s a feleség csak a ház körül, vagy szövetkezeti tag, ott is a férj nevét diktálják be gazdaságvezetőnek — hiszen hagyományosan ő a családfő. S mit mondjanak az iskolai végzettségre? Vajon jót tesznek, ha bediktálják a legmagasabbat? Ki tudja, hová kerülnek a papírok ... Ami telekkönyvezett — a szántó, a szőlő —, abból nem lehet letagadni, mert az bármikor ellenőrizhető. De a kert már lehet kisebb a bejegyzettnél, hiszen nagy része csupasz, kopár, terméketlen udvar. A gyümölcsfa sem annyi, mint amennyinek látszik, mert sok kiszáradt, a gyümölcse hullik, vagy ha hoz is termést, alig van benne köszönet. S hogy milyen szerszámokkal, gépekkel dolgoznak? Hát meg lehet nevezni azt a halom ócskavasat a düledező fészer sarkában — ekekapát, boronát, vetőgépet —, ami bármikor széteshet? Gépnek nevezhető a kis kézi morzsoló, a villanydaráló? A számlálóbiztos — egynapos értekezleten kiképzett alkalmi statisztikus — ül az asztalnál, a széken, amit a háziasszony köténye sarkával gondosan letörölt, és írja szorgalmasan, mennyi a baromfi, ebből is a liba, a kacsa, a tyúk, még részletesebben: a jérce, a kakas, a csirke. Egyik háznál a meggondolatlan fiatalasszony bediktálta azt a kakast is, amelyikből a húsvéti húsleves főtt, mivel az felelt meg az április elsejei állapotnak. S a statisztikus mögött épp hogy becsukódott az ajtó, fellángolt a veszekedés: azt akarod, lyányom, hogy egész évben számon tartsa az állam azt a kakast? — érvelt az anyósa. Egy másik portán összesen húsz baromfit diktáltak be, pedig a tyúkok, kacsák, libák legalább háromszor annyian kapirgáltak, fürödtek az udvaron ... A számlálóbiztos igyekszik szigorú lenni, ezért megkérdezi, nem lesz ez kevés? Mire a gazda írjon öttel többet, de hitványka jószágok ezek, talán már holnap elhullnak. És hiába a statisztikus következő kérdése: mennyit tojtak a tyúkok március harmincegyedikén, hány liter tejet fejtek aznap a tehéntől? A sajtárba, a kosárba nem lát bele. Neki hinnie kell. Hiába az újságok, a rádió híradásai, vannak, akik azt hiszik, az adó miatt írják össze vagyonukat, azért kell az utolsó méhecskéig pontosan, mindent bemondani. Néhány rossz emlékű összeírás valóban kísért. Rekvirálástól, beszolgáltatástól, s más, hasonló durva következményektől persze már a legidősebbek sem tartanak. Aggályuk mégsem intézhető el egyetlen kézlegyintéssel. Meg kell értenünk azokat, akik nem veszik szívesen, hogy a fazekukba belenéz az ország, nem örülnek, hogy felbecsülik az értéküket, a vagyonukat. Az összeírásra sok szempontból szükség van, gyakorlati okairól részletesen tájékoztattak a napilapok. De ezen túl, az adatok feldolgozása nyomán bizonyára megdől néhány legenda. Kiderül, hogy öszszességükben szegényebbek, vagy gazdagabbak a háztáji gazdaságok, az egyéni gazdálkodók; kiderül, mennyi a szarvasmarha, valóban ritkaságszámba megy-e az ökör, vagy itt-ott még dolgoznak vele, létezik-e még bivaly, vagy csak anynyi van, amennyi a rezervátum pocsolyájában hempereg? Mennyi kecskét — szegény ember tehenét — tartanak, és így tovább... Az illetékesek figyelmét azonban már most felhívnám valamire. A bevallott gyümölcsfák, tojások, gépek számához valamennyit — egyötödöt? egynegyedet? — csapjanak hozzá. Amit a megkérdezettek elfelejtettek bevallani. Siklós László CSÁK GYULA: JÁRT-E PETŐFI SZIBÉRIÁBAN? Nemrégiben kétségbeesett kísérletet tettem, hogy rendetlenségre irányuló erős hajlamomat legyőzve, némileg áttekinthetőbbé rendezzem húsz éve halmozódó jegyzeteimet, dirib-darab kézirataimat és egyéb papírjaimat. E gyötrelmes művelet során egy érdekes és — talán — becses dokumentumra bukkantam, amelyet most közreadnék, mert nagyobb haszna lehet az ÉS hasábjain, mint poros fiókjaim valamelyikének a mélyén. Mielőtt azonban a dokumentumot ismertetném, hadd mondjak valamit az előtörténetéről. ★ Négy évvel ezelőtt a magyar— szovjet kultúrcsere egyezmény ikszpontjának értelmében egy hónapon át a Szovjetunióban tartózkodtam, a szovjet írószövetség vendégeként. Az igazán nagyvonalú vendéglátás lehetővé tette, hogy tetszésem szerint barangoljak az országban. Ily módon több mint húszezer kilométert utazgattam, csupán az Urálon túli szibériai területeken, a földfelszín számos olyan pontját is érintve, amelyeket honfitársaim közül talán még senki, vagy csak nagyon kevesen láthattak. Így jutottam el Irkutszkba, ahol a szóban forgó dokumentum született. Barátommal és alkalmi kísérőmmel, Alekszander Gerskovicscsal már Moszkvában elhatároztuk, hogy Irkutszkba feltétlenül ellátogatunk. Általános turisztikai és egyéb várható érdekességeken kívül különleges okok is vonzottak ide bennünket. A. G. ugyanis, aki foglalkozására nézve művészettörténész, amolyan hobbyként Petőfi-kutatással is foglalkozik, és úgy gondolta, irkutszki látogatásunk során talán hozzájárulhatunk valamivel a Petőfikutatások magyarországi eredményeihez. Őt a tudományos kíváncsiság ösztökélte, engem elsősorban magyar voltam, s ily módon illetékességem és érzelmi felhangoltságom vezérelt; ez a kettős buzgalom szülte a dokumentumot, azaz jegyzőkönyvet, amely az irkutszki egyetemen készült ezerkilencszázhatvannyolc szeptember tizenhetedikén. Kérésünkre speciális tudós társaság gyűlt egybe. Nevek szerint: Kudrjavcev Fjodor Alekszandrovics, az irkutszki egyetem tanára, kandidátus, számos Szibéria XVIII—XIX. századi történetével foglalkozó mű szerzője; Sosztakovics Szergej Vlagyimirovics professzor, az egyetem történelem tanszékének vezetője, a Közel-Kelet történetének specialistája, aki évek óta foglalkozik Szibéria, illetve a lengyel száműzöttek történetével; Tyukavkin Viktor Grigorjevics, az irkutszki Pedagógiai Intézet történelem tanszékének tanszékvezető tanára, Szibéria XIX. század végi és XX. század eleji történetével foglalkozó művek szerzője; valamint Koval Szemjon Fjodorovics, az irkutszki egyetem docense, a Szibériába száműzött politikai foglyok sorsával foglalkozó művek szerzője. Előadtuk az egybegyűlteknek, hogy a nagy magyar lángelme, Petőfi Sándor esetleges Bajkálontúli tartózkodásáról szeretnénk adatokat szerezni. A magyarországi Petőfi-kutatások szerint a költő 1849. július 31-én elesett a segesvári ütközetben és itt, a helység közelében egy tömegsírba temették. Ezt azonban még máig sem sikerült kétséget kizáróan bizonyítani. Éppen ezért széles körben élnek legendák arról — és bizonyos tudományos munkákban is felbukkan a lehetőség —, hogy Petőfi nem halt meg Segesvárnál, hanem talán Nyugatra menekült, vagy a többi magyar hadifogollyal együtt Szibériába került, ahol még nyolc évig élt, és ott temették el a Szelengir, vagy Szelgir járás Keres nevű falujában. Tudomásunk szerint elsők vagyunk, akik erről a helyszínen és talán a legilletékesebbnek mondható szakemberektől várunk felvilágosítást. A tudósok egybehangzóan leszögezték: 1. Nem tudnak arról, hogy a cár és Paskievics parancsa ellenére Szibériába hurcoltak volna magyar hadifoglyokat. Valamennyit átadták az osztrákoknak. 2. Ha mégis akadtak volna magyar katonák, akik valamiképpen Szibériába kerültek, feltétlenül nyoma lenne ottani létezésüknek, főként ha olyan, már akkor híres ember lett volna közöttük, mint Petőfi. 3. A költő szibériai tartózkodásáról nemcsak dokumentumok nincsenek, de legendák sem élnek a lakosság körében. Márpedig sok — főként — lengyel hadifogolyról és garibaldistáról — olaszokról, franciákról — őriz a lakosság legendákat, mert a politikai foglyokkal mindig rokonszenveztek a szibériaiak.★ Tudták, hogy számunkra — és nemcsak számunkra — rendkívül nagy horderejű minden kijelentésük, éppen ezért kissé megilletődötten, mindamellett szigorú tudósi alapossággal tárták elő véleményüket. A cári kormány Irkutszki, omszki, moszkvai és más levéltári anyagaira, titkos és különlegesen titkos, száműzöttekre vonatkozó kísérőlevelekre, ellenőrző jelentésekre, csendőrparancsnoksági és börtönfelügyelőségi iratok ezreire hivatkoztak, amelyeket kutató munkájuk során már átnéztek. Megjegyezték azonban, hogy néhány százaléknyi pontatlanság talán keveredhetett nyilatkozataikba. Felajánlották ezért, hogy megszervezik a valamilyen okból eddig át nem nézett 1849—1857 közötti évekre vonatkozó iratok teljes átvizsgálását. Ilyen munkára azonban mi nem adhattunk megbízatást. Petőfinek hát nincs nyoma Szibériában. A félnapos beszélgetésben pedig több ízben megcsillant a remény, hogy talán rábukkanhatunk valami halvány nyomra. Képzeletem több ízben kigyúlt és beleborzongtam a fantasztikus látványba, amikor Petőfi Sándor csontjait hazaszállítjuk Kiskőrösre vagy Budapestre. És látni véltem az új Petőfi-kötetet, amely eddig ismeretlen verseit tartalmazza az elbukott szabadságról, a tehetetlenségről. Milyen lehetett volna mindez?! De hát a tények győzték. Semmi szenzációt nem hozott laikus buzgalmunk, csupán egy jegyzőkönyvet, amit azért — úgy hiszem — méltathatunk annyira, hogy elhelyezzük a Petőfi-kutatások egyéb dokumentumai közé, mert esetleg kiindulópontja lehet egy valóban tudományos kutatási iránynak. Ezennel fel is ajánlom a jegyzőkönyv orosz eredetijét az illetékes tudósok intézményének. Varga Magda rajza