Élet és Irodalom, 1972. január-június (16. évfolyam, 1-26. szám)

1972-04-15 / 16. szám - Garai Gábor: Szövetség • vers (4. oldal) - Siklós László: Kakas a listán • tárca (4. oldal) - Csák Gyula: Járt-e Petőfi Szibériában? (4. oldal) - Varga Magda: rajza • kép (4. oldal)

/ GARAI GÁBOR: Szövetség Azt, hogy a háborúból kilábolt ifjúságunk; azt, hogy egy tál lencsétől aztán boldogok lettünk (így hát egy tál aranyért sem adjuk üdvösségünk); azt, hogy papír­bőröndben hoztuk a hozományod, s filléreinket szórva hittük az eljövendőt; azt, hogy együtt szorongtunk kórházak kapujában, s néma ravataloknál álltunk, könnyet sem ejtve, csak belülről zokogva selypegő siratok közt; azt, hogy a félelemről te szoktattál le engem, s hogy kétkedő közönnyel nézünk le a sikerre; azt, hogy a legnehezebbet hűs mosollyal fogadni egyetlen győztes esélyünk; és azt, hogy ezt soha senki el nem veheti tőlünk; és mellékes a többi, a veszélyek és a viszályok: túléli bűneinket ez a tűzben, iszonyban edzett nehéz szövetség; és azt, hogy ez a szövetség végképp felbonthatatlan,­­ neked kellene köszönnöm, de a hálálkodást utálod; hát folytassuk együtt végig, és nincs is több szavam, ámen. KAKAS A LISTÁN A falucska még a húsvéti ünne­pek hangulatában élt, akadt ré­szeg, másnapos, gyom­orrontásos is, amikor április ötödikén elindultak a számlálóbiztosok, pontosabban a biztosokká kinevezett tanácsi elő­adók. Az a lányka, aki vendéglátó gazdáimhoz bekopogtatott, közéleti embernek számít a faluban, előre köszönnek neki, és ügyes-bajos dolgaikról elbeszélgetnek vele. A lányka inkább félénknek, bátorta­lannak látszik, mintsem betolakodó­nak, vagy épp agresszívnak, mégis, amikor most a kapun beengedik, és a csaholó kutyát csitítják úgy­­ahogy, inkább tekintik betolako­dónak, mint jó ismerősüknek. A bizalmatlanság alkalmi hivatásá­nak szól: ő végzi az általános me­zőgazdasági összeírást. A kiteregetett négyoldalas ívről kérdéseket olvas: Ki a gazdaság vezetője? Hány családtag tartozik hozzá? Milyen mezőgazdasági-isko­lai végzettséggel rendelkezik a gaz­da? Mennyi a földterület, ebből mennyi a szántó, a szőlő, a gyü­mölcsös, a rét, a kert? Van-e a háznál szarvasmarha, ökör, ló, juh, kecske? Hány disznót, malacot tar­tanak? Mennyi baromfit? Milyen mezőgazdasági gépük van? Már jó ideje abban a hitben élünk, hogy a csavaros észjárású, minden eshetőséget latolgató pa­raszti magatartás a múlté. Utoljá­ra a téeszszervezéskor derült ki en­nek az ellenkezője. S most, ebben a konyhában — a számlálóbiztos friss tapasztalatai szerint a falu többi konyhájában és verandáján is — újra felbukkannak Tömör­kény, Móra, Mikszáth, Veres Péter százszor megírt alakjai; ugyanazzal a mozdulattal tolják följebb hom­lokukon a zsíros kalapot, a svájci­sapkát, szívnak aprókat a cigaret­tájukon, nézik gondterhelten a padló mintáját, vagy az ott-tartóz­­kodó többi családtagot: mit is mondjanak? Mert csupa zavarba ejtő kérdés. Ahol a férj gyárban dolgozik, s a feleség csak a ház körül, vagy szö­vetkezeti tag, ott is a férj nevét diktálják be gazdaságvezetőnek — hiszen hagyományosan ő a család­fő. S mit mondjanak az iskolai végzettségre? Vajon jót tesznek, ha bediktálják a legmagasabbat? Ki tudja, hová kerülnek a papírok ... Ami telekkönyvezett — a szántó, a szőlő —, abból nem lehet leta­gadni, mert az bármikor ellenőriz­hető. De a kert már lehet kisebb a bejegyzettnél, hiszen nagy része csupasz, kopár, terméketlen udvar. A gyümölcsfa sem annyi, mint amennyinek látszik, mert sok ki­száradt, a gyümölcse hullik, vagy ha hoz is termést, alig van benne köszönet. S hogy milyen szerszá­mokkal, gépekkel dolgoznak? Hát meg lehet nevezni azt a halom ócs­kavasat a düledező fészer sarkában — ekekapát, boronát, vetőgépet —, ami bármikor széteshet? Gépnek nevezhető a kis kézi morzsoló, a villanydaráló? A számlálóbiztos — egynapos ér­tekezleten kiképzett alkalmi sta­tisztikus — ül az asztalnál, a szé­ken, amit a háziasszony köténye sarkával gondosan letörölt, és írja szorgalmasan, mennyi a baromfi, ebből is a liba, a kacsa, a tyúk, még részletesebben: a jérce, a ka­kas, a csirke. Egyik háznál a meg­gondolatlan fiatalasszony bediktál­ta azt a kakast is, amelyikből a húsvéti húsleves főtt, mivel az fe­lelt meg az április elsejei állapot­nak. S a statisztikus mögött épp hogy becsukódott az ajtó, fellán­golt a veszekedés: azt akarod, lyá­nyom, hogy egész évben számon tartsa az állam azt a kakast? — érvelt az anyósa. Egy másik portán összesen húsz baromfit diktáltak be, pedig a tyúkok, kacsák, libák legalább háromszor annyian kapir­­gáltak, fürödtek az udvaron ... A számlálóbiztos igyekszik szi­gorú lenni, ezért megkérdezi, nem lesz ez kevés? Mire a gazda­ írjon öttel többet, de hitványka jószágok ezek, talán már holnap elhullnak. És hiába a statisztikus következő kérdése: mennyit tojtak a tyúkok március harmincegyedikén, hány liter tejet fejtek aznap a tehéntől? A sajtárba, a kosárba nem lát be­le. Neki hinnie kell. Hiába az újságok, a rádió hír­adásai, vannak, akik azt hiszik, az adó miatt írják össze vagyonukat, azért kell az utolsó méhecskéig pontosan, mindent bemondani. Né­hány rossz emlékű összeírás való­ban kísért. Rekvirálástól, beszolgáltatástól, s más, hasonló durva következmé­nyektől persze már a legidősebbek sem tartanak. Aggályuk mégsem intézhető el egyetlen kézlegyintés­sel. Meg kell értenünk azokat, akik nem veszik szívesen, hogy a faze­kukba belenéz az ország, nem örül­nek, hogy felbecsülik az értéküket, a vagyonukat. Az összeírásra sok szempontból szükség van, gyakorlati okairól részletesen tájékoztattak a napila­pok. De ezen túl, az adatok feldol­gozása nyomán bizonyára megdől néhány legenda. Kiderül, hogy ösz­­szességükben szegényebbek, vagy gazdagabbak a háztáji gazdaságok, az egyéni gazdálkodók; kiderül, mennyi a szarvasmarha, valóban ritkaságszámba megy-e az ökör, vagy itt-ott még dolgoznak vele, lé­tezik-e még bivaly, vagy csak any­­nyi van, amennyi a rezervátum pocsolyájában hempereg? Mennyi kecskét — szegény ember tehenét — tartanak, és így tovább... Az illetékesek figyelmét azonban már most felhívnám valamire. A be­vallott gyümölcsfák, tojások, gépek számához valamennyit — egyötö­döt? egynegyedet? — csapjanak hozzá. Amit a megkérdezettek el­felejtettek bevallani. Siklós László CSÁK GYULA: JÁRT-E PETŐFI SZIBÉRIÁBAN? Nemrégiben kétségbeesett kí­sérletet tettem, hogy rendetlen­ségre irányuló erős hajlamomat legyőzve, némileg áttekinthetőbbé rendezzem húsz éve halmozódó jegyzeteimet, dirib-darab kézira­taimat és egyéb papírjaimat. E gyötrelmes művelet során egy érdekes és — talán — becses do­kumentumra bukkantam, ame­lyet most közreadnék, mert na­gyobb haszna lehet az ÉS ha­sábjain, mint poros fiókjaim va­lamelyikének a mélyén. Mielőtt azonban a dokumentu­mot ismertetném, hadd mondjak valamit az előtörténetéről. ★ Négy évvel ezelőtt a magyar— szovjet kultúrcsere egyezmény iksz­pontjának értelmében egy hónapon át a Szovjetunióban tar­tózkodtam, a szovjet írószövetség vendégeként. Az igazán nagyvo­nalú vendéglátás lehetővé tette, hogy tetszésem szerint barangol­jak az országban. Ily módon több mint húszezer kilométert utazgat­tam, csupán az Urálon túli szibé­riai területeken, a földfelszín szá­mos olyan pontját is érintve, ame­lyeket honfitársaim közül talán még senki, vagy csak nagyon ke­vesen láthattak. Így jutottam el Irkutszkba, ahol a szóban forgó dokumentum szü­letett. Barátommal és alkalmi kísé­rőmmel, Alekszander Gerskovics­­csal már Moszkvában elhatároz­tuk, hogy Irkutszkba feltétlenül ellátogatunk. Általános turiszti­kai és egyéb várható érdekessé­geken kívül különleges okok is vonzottak ide bennünket. A. G. ugyanis, aki foglalkozására nézve művészettörténész, amolyan hob­­byként Petőfi-kutatással is fog­lalkozik, és úgy gondolta, irkutsz­­ki látogatásunk során talán hoz­zájárulhatunk valamivel a Petőfi­­kutatások magyarországi eredmé­nyeihez. Őt a tudományos kíván­csiság ösztökélte, engem elsősor­ban magyar voltam, s ily módon illetékességem és érzelmi felhan­­goltságom vezérelt; ez a kettős buzgalom szülte a dokumentumot, azaz jegyzőkönyvet, amely az ir­kutszki egyetemen készült ezer­­kilencszázhatvannyolc szeptember tizenhetedikén. Kérésünkre speciális tudós tár­saság gyűlt egybe. Nevek szerint: Kudrjavcev Fjodor Alekszand­­rovics, az irkutszki egyetem taná­ra, kandidátus, számos Szibéria XVIII—XIX. századi történetével foglalkozó mű szerzője; Sosztakovics Szergej Vlagyimi­­rovics professzor, az egyetem tör­ténelem tanszékének vezetője, a Közel-Kelet történetének specia­listája, aki évek óta foglalkozik Szibéria, illetve a lengyel szám­­űzöttek történetével; Tyukavkin Viktor Grigorjevics, az irkutszki Pedagógiai Intézet történelem tanszékének tanszék­­vezető tanára, Szibéria XIX. szá­zad végi és XX. század eleji tör­ténetével foglalkozó művek szer­zője; valamint Koval Szemjon Fjodorovics, az irkutszki egyetem docense, a Szi­bériába száműzött politikai fog­lyok sorsával foglalkozó művek szerzője. Előadtuk az egybegyűlteknek, hogy a nagy magyar lángelme, Petőfi Sándor esetleges Bajkálon­­túli tartózkodásáról szeretnénk adatokat szerezni. A magyaror­szági Petőfi-kutatások szerint a költő 1849. július 31-én elesett a segesvári ütközetben és itt, a helység közelében egy tömegsír­ba temették. Ezt azonban még máig sem sikerült kétséget kizá­róan bizonyítani. Éppen ezért szé­les körben élnek legendák arról — és bizonyos tudományos mun­kákban is felbukkan a lehetőség —, hogy Petőfi nem ha­lt meg Se­gesvárnál, hanem talán Nyugatra menekült, vagy a többi magyar hadifogollyal együtt Szibériába került, ahol még nyolc évig élt, és ott temették el a Szelengir, vagy Szelgir járás Keres nevű fa­lujában. Tudomásunk szerint el­sők vagyunk, akik erről a hely­színen és talán a legilletékesebb­nek mondható szakemberektől várunk felvilágosítást. A tudósok egybehangzóan le­szögezték: 1. Nem tudnak arról, hogy a cár és Paskievics parancsa ellenére Szibériába hurcoltak volna ma­gyar hadifoglyokat. Valamennyit átadták az osztrákoknak. 2. Ha mégis akadtak volna ma­gyar katonák, akik valamiképpen Szibériába kerültek, feltétlenül nyoma lenne ottani létezésüknek, főként ha olyan, már akkor híres ember lett volna közöttük, mint Petőfi. 3. A költő szibériai tartózkodá­sáról nemcsak dokumentumok nincsenek, de legendák sem élnek a lakosság körében. Márpedig sok — főként — lengyel hadifogolyról és garibaldistáról — olaszokról, franciákról — őriz a lakosság le­gendákat, mert a politikai fog­lyokkal mindig rokonszenveztek a szibériaiak.★ Tudták, hogy számunkra — és nemcsak számunkra — rendkívül nagy horderejű minden kijelen­tésük, éppen ezért kissé megille­­tődötten, mindamellett szigorú tudósi alapossággal tárták elő vé­leményüket. A cári kormány Ir­kutszki, omszki, moszkvai és más levéltári anyagaira, titkos és kü­lönlegesen titkos, száműzöttekre vonatkozó kísérőlevelekre, ellen­őrző jelentésekre, csendőrpa­rancsnoksági és börtönfelügyelő­­ségi iratok ezreire hivatkoztak, amelyeket kutató munkájuk során már átnéztek. Megjegyezték azon­ban, hogy néhány százaléknyi pontatlanság talán keveredhetett nyilatkozataikba. Felajánlották ezért, hogy megszervezik a vala­milyen okból eddig át nem né­zett 1849—1857 közötti évekre vo­natkozó iratok teljes átvizsgálá­sát. Ilyen munkára azonban mi nem adhattunk megbízatást. Petőfinek hát nincs nyoma Szi­bériában. A félnapos beszélgetés­ben pedig több ízben megcsillant a remény, hogy talán rábukkan­hatunk valami halvány nyomra. Képzeletem több ízben kigyúlt és beleborzongtam a fantasztikus lát­ványba, amikor Petőfi Sándor csontjait hazaszállítjuk Kiskőrös­re vagy Budapestre. És látni vél­tem az új Petőfi-kötetet, amely eddig ismeretlen verseit tartal­mazza az elbukott szabadságról, a tehetetlenségről. Milyen lehetett volna mindez?! De hát a tények győzték. Sem­mi szenzációt nem hozott laikus buzgalmunk, csupán egy jegyző­könyvet, amit azért — úgy hi­szem — méltathatunk annyira, hogy elhelyezzük a Petőfi-kuta­tások egyéb dokumentumai közé, mert esetleg kiindulópontja lehet egy valóban tudományos kutatási iránynak. Ezennel fel is ajánlom a jegy­zőkönyv orosz eredetijét az ille­tékes tudósok intézményének. Varga Magda rajza

Next